A szőke nős viccek a legszebb (bár nem a leggazdagabb) példái a nőkkel kapcsolatos előítéleteknek, sztereotípiáknak. Ezekben a viccekben a nők ostobák, képtelenek az önálló problémamegoldásra, általában csak magukkal, főleg a külsejükkel vannak elfoglalva. Ha filmen jelenítik meg a típust, szinte kötelező motívumok a szőke hosszú haj, a nagy mellek, hatalmasra szilikonozott és rúzsozott száj. Ha ez nem lenne elég ennek a típusnak a megjelenítéséhez, a médiában gyakran nyelvi eszközöket is alkalmaznak. Ilyen például az úgynevezett affektálás, az éneklő, kicsit felfelé ívelő dallam, a különböző becéző alakok (mint például: telcsi, üzirögi, ücsi, puszcsika stb.), az ikerítések (mint például: nyuszi-muszi, cuki-muki stb.) használata és a megakadás vagy hezitálás.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Rengeteg embert zavarnak ezek, az elsősorban a nők beszédéhez társított kifejezések, nyelvi jellegzetességek. Az ilyen „csajszis” vagy „kiscsajos” beszédet sokan a legnagyobb gyűlölettel képesek emlegetni, mivel a hozzá társított kép egy sekélyes, felszínes, sokszor primitív ember (nő) képe, aki nyilvánvalóan alacsonyabb rendű bírálóinál. Gyakori, hogy laikusok és kevésbé laikusok a nyelv romlását, „elsekélyesedését” is ezeknek a szegény lányoknak a nyakába varrják. Miközben a piacon persze ők is lehet, hogy ubit vagy parit vesznek, a közértben meg talán ücsit, a köszönöm szépen helyett talán ők is néha megengedik maguknak a köszit. De igaz-e egyáltalán, hogy ez a fajta beszédmód elsősorban a nők nyelvhasználatához köthető? És ha igen, miért beszélnek a lányok másképp, mint a fiúk?

Egy nő
(Forrás: Wikimedia Commons / bigbk1962 / CC-BY SA 2.0)

A The New York Times kiváló elemzést közöl az angol „csajszis beszéd”-ről; és ahelyett, hogy a médiában néha szokásos sopánkodós hangvételt ütné meg az ügyben („Hát már itt tart ez a világ, már rendesen beszélni sem tudnak a fiatalok!”), inkább megszólaltat több nyelvész szakértőt is, akik cáfolják a köztudatban elterjedt hiedelmeket, sztereotípiákat. Lássuk hát, hogyan beszélnek az angolajkú nők – a sztereotípiák szerint!

Említik például, hogy a fiatal lányokra jellemző az úgynevezett uptalk, a felfelé ívelő beszéddallam, ami olyan jelleget kölcsönöz minden mondatnak, mintha az kérdés lenne. Ezen kívül azt szokás említeni, hogy a lányok a beszédükbe lépten-nyomon beletesznek mindenféle jelentés nélküli, töltelékelemeket, amilyen a like (szó szerint ’mint’, nem tévesztendő össze a Facebookon használatos lájkkal, mely a like ’kedvel’ ige!), vagy a you know (’tudod’). És manapság a legújabb trendnek az úgynevezett creaky voice (vagy vocal fry) alkalmazása látszik. Ezt magyarul álrekedtségnek nevezhetnénk; a dolog lényege az, hogy a hangszalagjainkat ellazítva a gégénkből egyfajta hörgő, mélyen recsegő hangot préselünk ki. Ezt a lányok – állítólag – a mondataik, kifejezéseik végén elnyújtva alkalmazzák. A jelenséget megfigyelhetjük néhány popénekesnél is, például Britney Spears vagy Kesha dalaiban. (A fenti Kesha-videóban a számítógéppel is torzított álrekedtséget 0:30-nál figyelhetjük meg.)

Az efféle „csajos” beszédhez társuló sztereotípia, hogy a lányok, akik így beszélnek éretlenek, ostobák vagy éppen lusták, vagy épp fel akarják hívni magukra a férfiak figyelmét. Valójában azonban a nyelvészeti vizsgálatok azt mutatják, hogy amit a lányok a beszédben „feltalálnak”, sokszor tekintet nélkül nemre és korra elterjed. (Természetesen az is előfordulhat egy-egy ilyen beszéddivat fellángol, majd amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlik.) A kutatásokból úgy tűnik, hogy a fiatal női beszélők valóban innovatívabbak, sokszor tőlük, az ő körükből, szubkultúrájukból indul el egy-egy változás. Az is megfigyelhető, hogy a női beszélőknél bizonyos hangtani jellegzetességek akár egy fél generációval korábban elterjednek, mint más társadalmi rétegekben.

Az uptalk, azaz a felívelő beszéddallam esete azt bizonyítja, hogy a hangtani változások igen gyorsan terjednek. Az uptalk megjelenését az 1980-as évekre teszik a kutatók, de már a 90-es évekre elterjedtté vált nemtől és kortól függetlenül. Sokan kapcsolták azt a sztereotípiát ehhez a fajta beszédmódhoz, hogy bizonytalanságot, félénkséget fejez ki: aki mindig úgy tesz, mintha kérdezne, az nem mer állítani. Nos, ennek cáfolataként legyen elég annyit említeni, hogy George W. Bush amerikai elnök is alkalmazta az uptalkot, ő vélhetően nem volt annyira bizonytalan, mint a tinilányok.

A like szó töltelékelemként való használata is tanulságos. Ezzel szintén a lányos beszédet vádolták meg. Mark Libermann 2011-es kutatásából azonban kiderült, hogy valójában a nők ritkábban használják ezt a kifejezést, mint a fiatal férfiak. Libermann egy 2003-ban rögzített, 12000 telefonbeszélgetésből álló korpuszon számolta meg a töltelék-like-okat, és az adatok azt bizonyították, hogy nem a fiatal nők a fő használói ennek az elemnek. Az is kiderült, hogy a like közbeékelése egyáltalán nem felesleges: az a szerepe, hogy kiemelje, nyomatékosítsa azt az információt, ami utána következik. Olyasmi, mint egyfajta szóbeli aláhúzás.

Három lány
(Forrás: Wikimedia Commons / Berger Collection)

A creaky voice-szal, az álrekedtséggel kapcsolatban szintén sok tévhit él. David Crystal nyelvész elsősorban azt hangsúlyozza, hogy a jelenség semmiképpen nem mondható újnak. Az 1960-as években igen elterjedt volt a brit férfiak körében, akik ezzel jelezték beszédükben a társadalmi felsőbbrendűségüket.  Amerikában a nők körében valóban később terjedt el, de már 2003-ból vannak egy kaliforniai dialektusból adatok az álrekedtség alkalmazására. A filmekben gyakori, hogy ezzel jellemzik a tipikus amerikai női karaktereket a britekkel szemben. Annak, hogy a nők körében is elterjedtté vált, az lehet az oka, hogy a nők eleve elkezdték mélyíteni a hangjukat, hogy tekintélyesebbnek hassanak, és ennek lehet logikus következménye a mély gégehörgés, az álrekedtség.

Érdekes kérdés, hogy mi az oka annak, hogy pont a fiatal nők azok, akik a nyelvi, és főleg a hangtani újításokat beindítják. Erre többféle magyarázat is elképzelhető. Lehetséges, hogy a nők érzékenyebbek a szociális interakciókra, finomabban, többféleképpen próbálnak jelezni. Az is elképzelhető, hogy a párbeszéd folyamán meg kell erősíteniük saját pozíciójukat, sajátos jelleget kell adniuk mondanivalójuknak, és ennek eszközei ezek a nyelvi, hangtani újítások.  Végül az is biztosan közrejátszik a jelenség elterjedésében, hogy a társadalom – talán pont a mélyen gyökerező előítéletek miatt – jobban elfogadja, ha egy nő feltűnően másképp beszél, mint a norma. Hiszen egy nőnek azt is elnézzük, ha sírni kezd.

Forrás

They’re, Like, Way Ahead of the Linguistic Currrrve

Young girls, not always vapid