A kötet szerzője, L. Balogh Béni 1961-ben született Temesváron. Egyetemi tanulmányait Kolozsváron és Budapesten végezte. A kötet kéziratának alapját a filozófia-történelem (és kiegészítő levéltár) szakon végzett L. Balogh Béni 2010-ben az ELTE Bölcsészettudományi Karán megvédett doktori disszertációja képezi.
L. Balogh Béni Küzdelem Erdélyért. A magyar-román viszony és a kisebbségi kérdés 1940–1944 között című könyvének bevezetésében egy – a korszakot tükröző – nyitóképpel jellemzi az 1940 és 1944 közti magyar-román, Észak-Erdélyért folyó diplomáciai versengést. Egy 1942. május 10-i, bukaresti román nemzeti ünnepi katonai parádét ír le, amelynek alkalmával az államvezető, Ion Antonescu marsall kijelentette, hogy „a románok meg fogják védeni becsületüket: urai lesznek az ősi földnek, hogy elődeikhez hasonlóan újból hatalmas és egységes népet alkossanak. Minden románnak egy országban kell élnie”.

Ion Antonescu (1882–1946)
(Forrás: Wikimedia Commons / Dr. Radu Mihai Crisan)

Hogy Németország szövetségeseiként a két ország, Magyarország és Románi közt már a háború évei alatt is kibékíthetetlen volt az ellentét (Észak-)Erdély hovatartozása és a második bécsi döntés eredménye miatt, nyílt titok volt a Führer előtt, de tudtak erről az ellentáborban is, Moszkvától Londonig. A rendkívül fagyos román-magyar diplomáciai viszonyt Nagy László akkori bukaresti magyar követ Grönland és a Déli-sarkvidék közti kapcsolathoz hasonlította. Nem véletlenül.

A felhőtlennek igazából soha nem nevezhető román-magyar államközi kapcsolatok történetében az 1940. augusztus 30-i második bécsi döntés még csak véletlenül sem hozott enyhülést, annak megítélése pedig erősen eltért a román és magyar történetírásban. L. Balogh Béni kötetének első fejezetében, Historiográfiai áttekintés cím alatt röviden ismerteti az 1940-től napjainkig terjedő időszak román és magyar történetírásában a témával foglalkozó legfontosabb műveket. Rávilágít arra, hogy a felek sem a háború alatt, sem azt követően a szocialista érában nem azonos módon vizsgálták és ítélték meg a döntést és Észak-Erdély 1940–1944 közti történetét, de a „magyar és a román történeti diskurzus – a témát illetően – a rendszerváltást követően sem került közelebb egymáshoz”. A szerző véleménye szerint talán csak napjainkban veszi, veheti kezdetét valódi párbeszéd a kérdést illetően a két ország – és történészei – között.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Erősen eltérő vélemények

1940 nyarán Nagy-Románia alig három hónap alatt területének és lakosságának egyharmadát vesztette el teljesen békés körülmények között, anélkül, hogy akár egyetlen puskalövés is eldördült volna – területe 295 ezer km²-ről 195 ezerre csökkent, lakossága pedig 20 millió főről 13,5 millióra fogyott. Románia a Szovjetunióval szemben átengedni volt kénytelen Besszarábiát és Észak-Bukovinát, Dél-Dobrudzsát Bulgária kapta, Észak-Erdélyt pedig Magyarország. Ez a csendesen és vértelenül lezajlott nemzeti katasztrófa politikai kataklizmát okozott Romániában, és oly mértékű nemzeti érzéseket is felszított, melyek az 1940-t követő években teljes egészében befolyásolták a román politikát és revizionizmust.

Románia területveszteségei 1940-ben
(Forrás: Wikimedia Commons / Spiridon MANOLIU)

A ma szempontjából pedig talán nem mellékes információ, hogy Bukarest már a háború alatt is leginkább Észak-Erdély visszaszerzésére koncentrált, alárendelve mindent a második bécsi döntés felülvizsgálatának. A háború után Románia pedig az 1940-ben elvesztett területek közül „mindössze” egyet kapott vissza: Észak-Erdélyt. L. Balogh Béni kötetében pontosan azt vizsgálja, hogy a két rivális, Magyarország és Románia diplomáciai kapcsolatai hogyan alakultak a háború és az észak-erdélyi magyar uralom éveiben úgy, hogy ez az eredmény születhessen.

A szerző A magyar-román viszony 1940 őszén és a kölcsönösségen alapuló nemzetiségi politika kialakulása című fejezetben a második bécsi döntést közvetlen követő időszak diplomáciai kérdéseit tárgyalja úgy, hogy a magyar fél lépései és intézkedései mellett következetesen az olvasó elé tárja a román oldal tevékenységét és eltérő szempontrendszerét is. Hogy a két oldal mennyire különböző módon volt képes látni a valóságot (és miért), arra talán az egyik legszemléletesebb példa Észak-Erdély etnikai viszonyainak összehasonlítása az 1930-as román és az 1941-es magyar cenzus adatai alapján.

Az 1930-as román adatok szerint Észak-Erdély 1940-ben Magyarországnak ítélt területén 2,394 millió lakosból 1,166 millió román (48,7%), 1,007 millió magyar (42,1%). A természetes népszaporulattal stb. számolva ugyanitt 1941-ben 2,627 millió főnek kellett volna élnie, ebből 1,303 millió románnak (50,5%) és 1,087 millió magyarnak (42,2%). Ehhez képest az 1941-es magyar adatok 2,577 millió lakosból 1,343 milliót (52,1%) magyarnak, 1,069 milliót pedig románnak (41,5%) mutattak ki. Az alapjaiban eltérő adatok a szerző szerint „a két népszámlálás eltérő bevallásaival, a bécsi döntés kihirdetését követő dél-erdélyi magyar, illetve észak-erdélyi román menekülthullámmal, valamint az impériumváltás utáni magyar reasszimilációs nyereséggel és a román disszimilációs veszteséggel magyarázható”.

Csáky István külügyminiszter aláírja a második bécsi döntést – 1940. augusztus 30.
(Forrás: Wikimedia Commons)

A döntés fogadtatása a két országban, valamint Észak-Erdélyben és Dél-Erdélyben az ottani magyarok és románok között is eltérő. Budapest és a dél-erdélyi magyarság a már-már euforikus öröm mellett csalódottságot is érez, Bukarest és az észak-erdélyi románság egyértelmű tragédiaként éli meg a helyzetet. Ez pedig megszabja mindkét ország és nemzet politikáját a következő háborús évekre.

Ideiglenes állapot

„A [...] nemzetet szétszaggatják az ellenséges szomszédok. Égbekiáltó igazságtalanságnak tartjuk, az emberiség és a civilizáció elleni akkora bűnténynek, hogy azt várnánk, mindenki felháborodjék e barbárságok miatt, mindenki segítsen nekünk megmenteni a nemzet létét, vagy legalábbis valaki elérzékenyüljön az összes minket ért csapás láttán. És mégse mozdul senki, senki nem tiltakozik, mi egyedül vergődünk. [...] Miért ez az elszigeteltség és hallgatás körülöttünk? Nem a külső körülmények miatt. Hanem mert érdemtelenek vagyunk, mert megérdemeljük a sorsunkat, mert nem érdemlünk megbecsülést egyetlen nagy nép részéről sem, mert mindannyian hibásak vagyunk a balsorsunk miatt...” – Ha valaki azt gondolja, hogy a fenti sorokban egy Trianont követő magyar vélemény fogalmazódik meg, mely a békediktátum okozta nemzeti traumát tükrözi, nem áll messze az igazságtól. A fenti sorok valóban egy nemzeti traumát tükröznek, ám szerzőjük egy bizonyos Ion Fodoreanu, tordai román középiskolai tanár, aki 1940-ben, a második bécsi döntést követően írta e sorokat naplójába.

Horthy 1940. szeptember 5-én Szatmárnémetiben
(Forrás: Wikimedia Commons / FAL)

Románok és magyarok, Románia és Magyarország talán csak egyben értett egyet a bécsi döntést követően: a kialakult helyzet, maga a döntés és az új országhatár, mely kettévágta Erdélyt, csak és kizárólag ideiglenes lehet. A versenyfutás azonnal megindult Budapest és Bukarest között azért, hogy a döntést – a tengelyhatalmak győzelmét követően – majd a számukra kedvező módon megkíséreljék megváltoztatni.

Sztójay Döme, ekkor berlini magyar követ Antonescuval teljesen egybehangzóan a következőket mondta: „ha valaki szükségképpen érdekelt a tengelyhatalmak egyértelmű győzelmében, akkor az Magyarország”.

„A Tengelyt illetően megmondtam: mi 100%-osan, a halálig, a Tengellyel megyünk. Vagy diadalmaskodunk a Tengellyel, vagy bukunk a Tengellyel. Ha bukunk a Tengellyel, nem tűnünk el a térképről, mint ahogy sem Olaszország, sem Németország nem tűnhet el...” – Ezeket a szavakat akár Budapesten is mondhatta volna valamely prominens magyar politikus, ám a valóság az, hogy ezek a szavak Ion Antonescu szájából hangzottak el, aki – következetesen szláv- és magyarellenes lévén – teljes mértékben elkötelezte magát és országát a tengelyhatalmak mellett. Egyet azonban nagyon világossá tett: Észak-Erdély visszaszerzése érdekében bármire képes.

 Román ellenzék és kormánypárt talán soha másban ennyire még nem értett egyet: bizonyítékként erre álljanak itt az ellenzéki – és az angolok és szövetségeseik győzelmére számító – Iuliu Maniu szavai: „A Nemzeti Parasztpárt küldetése Erdély visszahódítása. Szintén ez a párt fogja megvalósítani a második Egyesülést.”

Magyar honvédek 1940. szeptember 8-án Zilahon
(Forrás: Wikimedia Commons)

Észak-Erdély román kiürítése és a magyar honvédség bevonulása szintén hordozott magában közös elemeket: a kölcsönösség jegyében sor került atrocitásokra, túlkapásokra, egyéni, csoportos és alkalmanként tömeges kivégzésekre is, ami viszont egyáltalán nem könnyített a két ország és a két nép közti viszonyon. Mindezek mellett a „bosszúvágytól sem mentes, indulatokkal terhelt légkörben már a bécsi döntés másnapján megkezdődött a dél-erdélyi és ókirályságbeli magyar alkalmazottak elbocsátása, Romániából való kiűzése” – írja L. Balogh Béni.

A szélsőségesen durva megtorlások, atrocitások csak 1940 novemberétől szűntek meg, amikor Észak-Erdélyben a katonai közigazgatást polgári váltotta fel. A probléma, az új, Erdélyt kettészelő országhatár azonban továbbra is ott volt, a két ország pedig mindent elkövetett annak érdekében, hogy Hitler kegyeit – a későbbi végleges rendezés kapcsán – elnyerje. Ezzel párhuzamosan a román politika arra az álláspontra helyezkedett, hogy Magyarországgal sem a határ pontos helyének kijelölésében, sem konkrét egyezmények megkötésére nem hajlandó, míg Magyarország a Szent István-i állameszme jegyében egyértelmű magyar szupremácia kiépítésén dolgozik a visszatért Erdélyben.

Holtponton (1941–1942)

A felek teljesen eltérő érdekei oda vezetnek – ahogy erre L. Balogh Béni a kötet következő fejezetében rámutat –, hogy 1941 elejére a diplomáciai viszonyban teljes elhidegülés áll be, a követek kölcsönös bojkottjáig menően. A jugoszláv válsággal, úgy tűnik, Magyarország kerül lépéselőnybe Hitler stratégiai szövetségeseként. A Szovjetunió elleni hadjárat azonban gyökeresen változtatja meg az erőviszonyokat: a román részvétel olyan erőkkel történik a keleti fronton, amelyekkel Magyarország nem tud – és talán nem is akar – versenyezni. A tengelyhatalmak végső győzelméért hozott román áldozatok anyagiakban és emberi áldozatokban is messze felülmúlják azt, amivel Budapest járul hozzá a keleti fronton a német sikerekhez.

Antonescu marsall eltökélt politikájának részeként a románok Berlin és Róma felé már 1941 szeptemberében érvénytelennek mondják ki a második bécsi döntést (bár erről Magyarország csak jóval később értesül). Mégis úgy tűnik, Hitler ügyesen taktikázva inkább keleten engedi terjeszkedni Romániát, ami közben Észak-Bukovina és Besszarábia mellett Transznyisztriát is bekebelezi. Antonescu azonban hamarosan gyanút fog, s bár nem mond le a keleti terjeszkedésről, Észak-Erdélyt semmiképp nem kívánja átengedni a háború utáni rendezés során Magyarországnak.

A keleten terjeszkedő Románia a második világháborúban
(Forrás: Wikimedia Commons / JoJo2013 / CC BY-SA 3.0)

Miközben zajlik a Szovjetunió elleni hadjárat és Románia hatalmas erőket vet be keleten (ezáltal gyengítve saját katonai helyzetét Erdélyben), az elvben szövetséges Magyarország és Románia között még a fegyveres konfliktus esélye is felrémlik, amit persze a németek nagyon nem támogatnak. Titkos terv született román részről a dél-erdélyi magyarság módszeres kiéheztetésére is, a háború utáni rendezés kapcsán pedig egy totális (mintegy 5 millió embert megmozgató) lakosság- és területcsere gondolata is felmerül Bukarest részéről – a színromán Nagy-Románia megvalósítására, melynek természetesen részét képezné Észak-Erdély legnagyobb része. Antonescu szavaival élve: „Nincs mit tennem; ahhoz, hogy megvalósítsam a kiegészült Romániát, szenvednünk kell. 2000 évig szenvedtünk, nincs már hátra sok szenvedés.”

„Fordított” versengés (1943–1944)

A kötet szerzője a következő fejezetben azokat a diplomáciai erőfeszítéseket mutatja be, amelyeket a két ország a sztálingrádi katasztrófa utáni új nemzetközi helyzetben tett a háború utáni rendezésért. Egyrészt viszonylagos enyhülés áll be a két ország kapcsolatában (talán a kölcsönös tervek kipuhatolásának szándékával is), másrészt a nyugati hatalmakkal szemben is megkezdődnek a békepuhatolózások. Utóbbiakat tekintve egészen Magyarország német megszállásáig, illetve a sikeres román kiugrásig Budapest volt lépéselőnyben. Az immár miniszterelnök Sztójay Döme azonban a Németország melletti teljes elkötelezettség híve, Románia ezzel szemben már 1944 tavaszán joggal remélhette, hogy – mivel a nyugati szövetségesek nem ismerték el a második bécsi döntést, sőt, eddigre már Hitler is habozni (ráadásul a háborút is elveszteni) látszott – bármelyik fél győzelme esetén Észak-Erdélyben a román zászló fog lengedezni a békeszerződést követően.

Azzal párhuzamosan azonban, hogy a keleti front maga alá temette Romániát, Magyarországot és velük együtt Erdélyt is, még nem dőlt el minden: a Vörös Hadsereg 1944 novemberében még kitiltja a visszavonuló magyar közigazgatás helyébe visszatelepülni kívánó román királyi közigazgatást. Ám 1945 márciusában – a baloldali Petru Groza kormányának megalakulása után – Sztálin visszaengedi a románokat Észak-Erdély közigazgatásába.

Bukarest ünnepli Észak-Erdély visszatértét az anyaországhoz – 1945. március 14.
(Forrás: Wikimedia Commons / Fototeca online a comunismului românesc / CC BY-SA 3.0)

Az 1940-1944 közötti történelmi pillanat, amikor a nagyhatalmak szándékából Észak-Erdély ismét  Magyarország részeként létezik és létezhet, elmúlt. Újabb nagyhatalmi döntéssel, a nemzetközi politika terén sikeres román és ebből a szempontból kudarcot jelentő magyar lépések következtében a Budapesthez visszatért terület ismét Bukaresthez tér vissza. Az azonban biztos, hogy az alig négy éves időszak nem múlt el nyomtalanul és ma sem hagyja nyugodni a megosztottságában is egységes, sokszínű, többnemzetiségű Erdély és benne a kisebbségi sorban élő magyarság, de Magyarország és Románia szakembereit és a téma iránt kicsit is fogékony közvéleményét, s leginkább magukat az érintetteket: a helyi lakosságot, románokat, magyarokat.

Az összegzéssel, epilógussal, részletes irodalomjegyzékkel és személynévmutatóval kiegészülő kötet minden bizonnyal nagy érdeklődésre tarthat számot azok között, akik szeretnék megismerni e rendkívül izgalmas négy év diplomáciatörténetét és kisebbségeket érintő politikáját – magyar és román oldalról egyaránt. Sine ira et studio – harag és részrehajlás nélkül. 

L. Balog Béni: Küzdelem Erdélyért. A magyar-román viszony és a kisebbségi kérdés 1940–1944 között. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2013.