Jelenleg is elterjedt nézet, hogy valamilyen istenség személyes döntésétől függ, mi történik az emberrel halála után. Sokan állítják, hogy élete végén mindenkinek számot kell adnia cselekedeteiről. A lélekvándorlás, mennyország és pokol elképzelései egyidősek a civilizációval. Ma újra divatos a régiek elveszett tudását keresni a szent iratokban. De őseink sem értettek egyet abban, mi történik velünk életünk végén. A Biblia is többféle választ ad az embereket régóta foglalkoztató kérdésre.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Túlvilág? Mennyország?

A keresztények egy része abban hisz, hogy a test halálát követő néhány napon belül a lélek elhagyja a Földet, és Isten elé kerül. A katolikus egyház szerint ez csak az utolsó ítéletkor, a test feltámadása után következik be. Ekkor minden valaha élt ember fölött ítéletet hoznak. Akik életükben ingadoztak jó és rossz közt, kegyelemben részesülhetnek, megszabadulhatnak a purgatóriumból. A szenteknek nem kell ítéletnapig várniuk, ők haláluk után néhány héten belül a mennyországba kerülnek. Szigorúbb katolikusok úgy tartják, hogy akit Isten menthetetlennek ítélt, és a pokolba küldött, ott is marad.

Az ortodox egyházak tanítása szerint két ítélet van. Pár héttel halála után mindenki személyes elbírálásban részesül. Ez dönti el, hogy tölti az időt Krisztus második eljöveteléig, amikor végleges sorsáról határoznak. A Bibliából nem derül ki egyértelműen, kik részesülnek kegyelemben. Egy hívő sem tudhatja biztosan, vajon véget nem érő nyomorúság vár rá, vagy megmenekülését ünnepelheti, és megértheti végre azokat az összefüggéseket, melyek életében rejtve maradhattak előle.

Olyan álláspont is van, amely szerint az üdvözülés attól függ, miben hitt az illető. Sokan azért siettek gyermeküket megkeresztelni, mert úgy gondolták, ha a csecsemő meghal, mielőtt felvette volna a keresztséget, pogányként a pokolra kerül. A magyarországi református egyház álláspontja szerint az ember Isten kegyelméből üdvözülhet. Kálvin János azt hirdette, hogy a teremtmények földi és túlvilági sorsa eleve elrendeltetett. „[A]kin akar, könyörül, akit pedig akar, megkeményít” – olvasható Pál apostol rómaiakhoz írt levelében (Róm 9,18). Nincs egyetértés abban sem, hogy ha az ember sorsa eldőlt, akkor a szabad akarat valós képesség-e, vagy pedig illúzió.

Manapság legtöbben azt vallják, az ember érezheti magát szabadnak, lehet autonóm lény, ha a fizikai folyamatok elvi okból kiszámíthatatlanok, és akkor is, ha a múlt teljesen meghatározza a jövőt. Mások szerint ha az ember nem dönthet szabadon, nem ura cselekedeteinek, akkor felelősség sem terheli. Így nehezebben magyarázható a rossz jelenléte egy jó szándékkal és mindenre kiterjedő előrelátással megalkotott világban. Ha az ember nem maga dönt jó és rossz közül, mi vigasztalja azokat, akikre a bűnös szerepe jutott? Ők nem részesülhetnek az örök életben? Sokan annál mohóbban próbálták kiélvezni az élet örömeit, minél kevésbé számíthattak folytatásra. A szent iratokon a politikai szabadság iránti igény is nyomot hagyott, az államvallás ennek helyébe az akaratszabadság elvont adományát állította.

Mit mond a Biblia?

Az élet folytatásáról a Biblia könyveiben több verzió olvasható.

A Prédikátor könyve 9,9–12. például nem sok jót ígér:

No azért egyed vigassággal a te kenyeredet és igyad jó szívvel a te borodat, mert immár kedvesek istennek a te cselekedeteid! […] Éld életedet a te feleségeddel, akit szeretsz, a te hiábavaló életednek minden napjaiban, amelyeket Isten adott néked a nap alatt, a te hiábavalóságodnak minden napjaiban; mert ez a te részed az életben és a te munkádban, mellyel munkálódol a nap alatt. Valamit hatalmad van cselekedni erőd szerint, azt cselekedjed; mert semmi cselekedet, okoskodás, tudomány és bölcsesség nincs a Seolban, ahová menendő vagy.

A lélek sorsát a Seolban a görög Hádésznél is sivárabb, örömtelenebb állapotnak gondolták. Az emberekből eszerint csak öntudat nélküli árnyak maradnak.

Karl Kautsky A kereszténység eredete című könyvében megkísérelte rekonstruálni a Biblia keletkezését. Szerinte a Prédikátor könyvéből vett idézetet olyan időszakban írták, mikor Izrael lakói, különösen a kereskedők viszonylagos jólétben éltek; a beteljesedést nem a halál utáni léttől várták. A filozófia, amit Izraelben főként papok műveltek, ekkor az élet élvezetére biztatott.

Később, a makedón és római uralom alatt az elnyomás ellen lázító szövegek kerültek a szent tekercsekre. Sokan remélték, hogy még életükben eljön egy igazságos hős, aki Izrael érdekében Isten segítségével küzd, és földi mennyországot hoz el. Ez generációkon keresztül nem jelent meg, vagy nem járt sikerrel, és az idegen hatalom elleni küzdelem sok áldozatot követelt. A Messiástól ekkor már azt is várták, hogy feltámassza a csatában elesett hősöket, a jó és igaz embereket. Nem érezték volna igazságosnak, hogy a megváltó csak azoknak adjon boldog és hosszú földi életet, akik szerencsésen vele egy időben élnek. Dániel könyve 12,2 is bátorító lehetett a szabadságharcosoknak, csodás megmenekülésről szóló történeteivel. Nem kis jutalmat helyezett kilátásba:

És sokan azok közül, akik alusznak a föld porában, felserkennek, némelyek örök életre, némelyek pedig gyalázatra és örökkévaló utálatosságra.

Krisztus születése előtt is léteztek Izraelben társadalmi egyenlőségre és igazságosságra törekvő csoportok. Fennmaradt leírások szerint például a szigorú szabályok szerint élő esszénusok jövedelmük nagy részét megosztották közösségükkel, és adakoztak más rászorulóknak is. Az apostolok és az evangéliumok szerzői ezt kiterjesztették az egész emberiségre. Jézus idejében több kisebb felkelés tört ki Júdeában és Galileában. Sokan már nemcsak a rómaiak, hanem gazdag felebarátaik ellen is lázadtak, nem ismertek el semmilyen urat. Isten segítségében bíztak, prédikátorok és varázslók vezették őket. A felkelések nem értek el sikert, de üzenetük fennmaradt az Evangéliumokban.

Lukács evangéliuma 18,22–25 szerint egy előkelő ember megkérdezte Jézust, mit tegyen, hogy örök életet nyerjen; ő ezt felelte:

„Egy dolognak még híjával vagy. Mindenedet, amid csak van, add el, s oszd szét a szegények közt, és kincsed lesz a mennyben. Aztán gyere és kövess engem.” Amikor ezt meghallotta, igen elszomorodott, mert nagyon gazdag volt. Amikor Jézus ezt látta, így szólt: „Milyen nehéz bejutni a gazdagnak az Isten országába. Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni az Isten országába.”

A jómódú polgárból lett keresztények közül sokan komolyan vették ezt a figyelmeztetést. Azt gondolták, nem élhetnek igazságosan, ha elzárják javaikat a szegények elől. A korai keresztény gyülekezetek jelentős adományokat kaptak vagyonos tagjaiktól, amit nagyrészt szükség szerint osztottak ki. A 21. században, mikor hússzor annyi ember él a bolygón, még inkább szükség van a sokféle gyülekezet és egyház segítségére. Önkénteseik gyógyítanak, tanítanak, gyakran irigylésre méltó derűvel vállalják a nehézségeket.

A reformáció kezdetén a kizsákmányolás ellen prédikálók Jézusnak és egyes ószövetségi prófétáknak a hatalmaskodó gazdagokról tett kijelentéseire hivatkozhattak. A többség akkor sem érezte, hogy felcserélné bűnös, de szabad életét Krisztus királyságával, és nem támogatta az egyenlőtlenség elleni lázadást.

A megváltás beteljesüléséről szól János jelenéseinek könyve is, ami az egyházi művészet és misztikus szerzők kedvelt témája volt a középkortól fogva. Az ártatlanok egyszer feltámadnak és Krisztussal ezer évig békében élnek majd a Földön. Az utolsó ítélet ezután következik el. Ekkor a gonoszok méltó és végleges büntetést, a jók örök életet kapnak.

A Jézus halála utáni időben a legtöbb keresztény még saját életében várta a megváltó visszatérését. Az evangéliumok szerint Jézus maga is azt ígérte tanítványainak, lesznek köztük, akik még életükben meglátják második eljövetelét. Krisztus királysága alatt híveinek többsége elnyomástól és kizsákmányolástól mentes földi társadalmat értett. Később a földi igazságosság helyébe a halál utáni üdvözülés ígérete került. Ez az egyén cselekedetitől és Isten szándékától függ, nem attól, hogy milyen közösségben él.

A legoptimistább kutatók sem állítják, hogy a jövő tudománya feltámaszthatja a rég nem élő embereket. Nem teheti jóvá a velük történt igazságtalanságot. A túlvilági jutalmazás ígérete visszatarthat valakit attól, hogy másoknak ártson, de csökkentheti a tettek súlyát is. Ha a szenvedők többsége jó, vagy azzá válik, és üdvözülni fog; bármit követ el valaki ellenük, csak saját távoli jövője miatt kell aggódnia.

Végzetünk az öröklét

Van, aki nem Isten beavatkozásától várja lelke fennmaradását. A buddhisták többsége például nem hisz istenekben, de meg van győződve róla, hogy lelke újjászületik, az anyagi világban való elmerülés törvényszerű következményeként. A reinkarnációt büntetésnek tartják. A halál túlélése talán kevésbé hihetetlen, ha elkerülhetetlen végzetnek képzelik, és tagadják, hogy a megsemmisüléstől félnek.

Az istenek nem játszanak fontos szerepet a népszerű misztikus író, Rudolf Steiner világképében sem. Szerinte az érzékszervekkel tapasztalható fizikai világon kívül létezik egy párhuzamos, szellemi világ, a kettőt a lelki szféra köti össze. Az embereknek van fizikai, lelki és szellemi testük, a többi élőlénynek főként fizikai és lelki kiterjedése van, az élettelen dolgoknak általában csak anyagi. Azt állította, hogy egy kellően bölcs ember kifejleszthet magában olyan érzékszervet, amivel színes alakzatok formájában látni tudja a szellemi-lelki jelenségeket. Szerinte nem Isten, hanem a szellemi világ természettörvényei garantálják a lélek fennmaradását. Steiner szerint a léleknek a testhez kötődő részei így sem élik túl annak pusztulását. Minél kevésbé azonosulunk testünkkel, annál több menekül meg belőlünk.

Ez utóbbi igen régi elgondolás. A középkorban fontos kérdés volt, mennyiben halhatatlan az emberi lélek. Averroës, 12. századi arab tudós és követői szerint személyiségünk nem menekül meg. A test pusztulása után csak gondolkodó énünk marad fenn. Ezt leginkább Arisztotelész írásaira alapozták, aki kétezer évig a legnagyobb tudományos tekintélynek számított. Több metafizikai elképzelése, például hogy a világot egy mozdulatlan mozgató indította el, beépült a keresztény teológiába is. Szerinte a lélek teszi élővé a testet. Három fő funkciója van. A tápláló lélekrész szabályozza a szaporodást és táplálkozást, az érzékelő lélekrész az érzékelést és képzeletet, mozgásba hozva a testet. A gondolkodó lélekrész feladata a megismerés, erre az élőlények közül csak az ember képes. Arisztotelész természettudós volt, filozófiájában nem játszott szerepet a természetfeletti. Úgy tűnik, mégsem zárta ki annak lehetőségét, hogy a test halála után fennmaradhat valami a lélek gondolkodó részéből.

Az élet túlvilági folytatását, legalábbis a maga esetében, bárki igazságosnak érezné. Szinte minden gyermek szeretne sokáig, vagy örökké élni, kalandozni. A túlvilág különösen fontossá válhat, mikor az emberek kiszolgáltatottnak érzik magukat igazságtalanul működő hatalmakkal szemben, és nem remélhetik tehetségüktől a rendszer megváltoztatását. A halál utáni lét, és annak minősége a legtöbb hiedelem szerint cselekedeteinktől függ. A nélkülözés, és rövid várható élettartam elviselése könnyebb lehet annak, aki azt hiszi, hogy a halál utáni jólétet azzal nyerheti el, ha lemond a földi élvezetekről. Az iszlám, a judaizmus és a kereszténység hívei egy nehezen megközelíthető, mégis sok helyen jelen lévő Úr ígéreteiben bíznak. Istenük tekintélyes, el is várja, hogy tiszteljék és kövessék utasításait. Gondot visel azokra, akiket szeret. Bünteti azokat, akik rosszat tesznek, a jó lelkeket pedig megjutalmazza.

Az egészen kis gyerekeknek úgy tűnhet, a szülő mindentudó, és nagy hatalmú, mert szinte mindig lebuknak, ha valamilyen csínyt követnek el. A gyerekek, ha szeretik őket, általában hosszú ideig meg vannak győződve arról, hogy szüleik jó emberek. Az evolúciós magyarázat szerint őseink is fejletlenül jöttek világra, és legalább tíz évig felnőttek segítségére szorultak. Ezért a túlélés esélyét növelte, ha a kicsik hajlamosak voltak tekintélyként elismerni szüleiket, szót fogadni és hinni nekik. Talán emiatt fogékonyak sokan a mindenható lény elképzelésére. Az egyistenhit elterjedéséhez hozzájárult az is, hogy a világban könnyebb eligazodni, ha rangsort állítunk fel, amiben van egy végső, és mindenkinél nagyobb úr, például az egész világot átható szellem.

Egy hit eredhet más hitekből, vagy személyes tapasztalatból. Előfordul, hogy valakit nem erősítenek meg tapasztalatai valamilyen vigasztaló elképzelésben. Könnyebben kitarthat mellette, ha látja, hogy a többiek is ugyanazt gondolják. Sokan nem csupán megélhetés céljából próbálnak meggyőzni másokat egy eszméről, hanem mert őszintén gondolják, hogy hitük igaz vagy jótékony. Akkor érezhetik, hogy elérték céljukat, ha az, akit meg akarnak téríteni, magától, belátás vagy tapasztalat útján győződik meg a hit igazságairól.

Felhasznált irodalom

Kálvin János: Az eleve elrendelésről

Karl Kautsky: A kereszténység eredete

Josephus Flavius: Antiquities of the jews

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése