Az 1992-es Rio de Janeiróban megtartott környezetvédelmi csúcstalálkozón június 8-át az óceánok világnapjává nyilvánították. Ezen a napon világszerte az óceánokról és tengerekről szóló ismeretterjesztő előadásokat tartanak, tengeri eredetű élelmiszereket kínálnak az érdeklődőknek és tengerpart-takarítási akciókat szerveznek. Az óceánok világnapja alkalmából nyomon követjük, hogy a forrástól hogy jut el a víz az óceánba.

A kezdetek

A talajból a korábban földbe szivárgott csapadék a forrásoknál bukkan elő. Sok forrást azért, hogy könnyebb legyen vizet nyerni belőlük, és a víz ne szennyeződjön, kiépítenek. Az így létrejövő építményt forrásfoglalásnak, ha egy egész házat építenek a forrás fölé, akkor pedig forrásháznak nevezzük. A forrás szó a forr igéből keletkezett, mely eredetileg a feltörő víz forgására, örvénylésére utalt: a forgó, fordul szócsaládjába tartozik. (A magas hőfokú folyadék sajátos mozgására utaló jelentése csak később fejlődött ki.) A forr finnugor, esetleg uráli korból való hangutánzó-hangfestő szó.

Forrásfoglalás
(Forrás: Wikimedia Commons / Szenti Tamás / CC BY-SA 3.0)

A forrásból felbuzgó víz elindul a talajon lefelé, innen ered a vízfolyás. Az ered ige alapszavaként a finnugor *šärз-t (kb. [serV], ahol a V egy közelebbről meg nem határozható magánhangzót jelöl) valószínűsíti a A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára (TESz). Ez a tő a rokonnyelvekben ’ereszt, kiterít, látni enged, nyújt’ jelentésű szavakban bukkan fel. A keskeny patakocskát – egy főként az irodalmi nyelvben használt szóval – érnek nevezzük. Az ér szó eredetére két magyarázatot is ad a TESz. Mindkettő szerint a finnugor korból maradt ránk a szó. Az egyik elképzelés szerint a rokonnyelvekben például a komi sor ’patak’ és az udmurt sur ’folyó’ szavakban is fellelhető *šerз vagy *särз lehetett a szó eredeti töve. A másik magyarázat szerint ez az ér azonos a ’véredény, bányaér’ jelentésű ér szóval, melynek feltételezett finnugor alapalakja *särз volt. Ennek eredeti jelentése ’vérér’ vagy ’vékony csík’ lehetett.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Másik ’kis patak’ jelentésű szavunk a csermely. Ezt a szót egy tulajdonnévből alkották. A Kassán átfolyó Csermelye-patak nevét tették köznévvé, majd a szó végéről elhagyták az -e-t. Az új szó fő terjesztője Kazinczy Ferenc volt. A Pallas Nagylexikon szerint a csermely szélesebb medrű, mint az ér, és száraz időszakokban kiszárad. A Pisztrángötös című darab révén igen ismertté vált Pisztráng című dal eredeti, német szövegét Christian F. D. Schubart (1739–91) német költő írta. A dal magyar fordítását Závodszky Zoltán (1892–1976) készítette. Ezt a viszonylag ritkán használt szót énekórán minden iskolás megismerheti a Pisztráng című Franz Schubert-dal első sorából: „A csermely halkan zúgott, hol útja völgyre nyílt”.

Azonban a folyónál kisebb vízfolyásokra általában nem az eddig tárgyalt két szót, hanem a szláv eredetű patakot használjuk legtöbbször. Közelebbről nem határozható meg, hogy ez honnan került a magyarba, hiszen számos szláv nyelvben megtalálható a potok [potok] szó ugyanebben a jelentésben.

Hajózható vizeken

Amikor több patak egyesül, a folyóvíz egyre szélesebb lesz és folyóvá duzzad. Folyónak nevezzük azokat a vízfolyásokat, melyek hossza 100 és 1000 km között van, és vízgyűjtő területük 1000–150 000 km². Az ennél hosszabb és nagyobb vízgyűjtő területű vízfolyásokat szakszerűen folyamnak hívják. Ez alapján a definíció alapján is elég nehéz azonban eldönteni, mikor beszélünk patakról, folyóról vagy folyamról, ugyanis egy vízfolyás hosszát elég nehéz meghatározni. Hiszen egy folyó számos forrásból és patakból táplálkozik – sokszor nehéz eldönteni, melyik is tekinthető a folyó kezdőpontjának. Például a Duna esetében egy városban kiépített forrást hívnak a Duna forrásának – miközben a közelben Dunaként a közelben egyesülő két patak sokkal távolabb ered. A köznyelvben így a kisebb vízfolyásokat egyszerűen patak, a nagyobbakat pedig folyó névvel illetjük. A folyó, folyam szavak a folyik igéből képződtek. Ez az ige bizonytalan eredetű, esetleg ugor kori hangutánzó szóból származik.

A Duna – egyik – forrása Donaueschingenben
(Forrás: Wikimedia Commons / DementedJesus / CC BY-SA 3.0)

A folyók, folyamok vize végül legtöbbször a tengerbe vagy óceánba ömlik. A tenger csuvasos ótörök jövevényszó a magyarban. Az óceán szó pedig a latin oceanus szó leszármazottja. Ennek végső forrása a görög ókeanósz, mely a ’világtenger’ jelentés mellett a görög mitológia Ókeánosz nevű alakját is jelentette. Ókeánosz, a görögök hite szerint a világot körülölelő folyó istene a titánok legidősebbike volt, háromezer leány – a „külső tenger” istennői – és háromezer fiú – a folyamistenek – apja.

Mi a különbség a tenger és az óceán között? Óceánnak azokat az igen nagy kiterjedésű, nagy mélységű, önálló áramlásrendszerrel rendelkező vizeket nevezik, melyek kontinenseket választanak el egymástól és óceánközépi hátság húzódik bennük. Így a magyarban óceánnak nevezett Atlanti-óceán, Csendes-óceán és Indiai-óceán mellett a Jeges-tenger is óceánnak tekinthető. 2000 óta az Antarktiszt körülölelő Déli-óceánt hivatalosan is a világ ötödik óceánjaként tartják számon, önálló áramlási rendszere miatt.

Tenger vagy óceán?
(Forrás: Wikimedia Commons / Wicki)

Az óceánok peremén lévő nagyobb sós víztömegeket, melyeket félsziget, szigetek, óceáni hátság vagy esetenként csak egy képzeletbeli vonal választ el az óceántól peremtengernek vagy melléktenger-nek nevezzük. Például az Északi-tenger az Atlanti-óceán melléktengere. Az óceánnal csak keskeny csatornán vagy tengerszoroson érintkező nagy sós vizeket beltengernek nevezzük. A Földközi-tenger például az Atlanti-óceán beltengere. A peremtengereket és a beltengereket hívjuk tengernek. Ennek ellenére az óceánnal semmilyen érintkezésben nem lévő nagy sós tavakat is szokás tengernek nevezni – jó példa erre a Kaszpi-tenger vagy a Holt-tenger.

Ezzel el is érkeztünk a tó szóhoz, mely a magyarban uráli örökség. Tónak ugyanis a szárazfölddel teljesen körülvett állóvizeket nevezzük, így a Kaszpi-tenger valójában tó. A tavak legtöbbször édes vizűek, de a lefolyástalan tavak vize sós. Az eurázsiai sós sztyeppi tavak legnyugatibb képviselőjét, a magyar-osztrák határon fekvő Fertőt gyakran a tó utótag nélkül emlegetik. A tavak nevéhez általában kötőjellel kapcsoljuk a tó utótagot (Aral-tó, Tisza-tó, Bánki-tó), a Fertő tó szókapcsolatot két szóba kell írni. A szabály viszonylag egyszerű: egybe írjuk, ha a közszó (tó, hegy, sziget) a név része (Sas-hegy, Lupa-sziget), külön, ha nem (Duna folyam, Mátra hegység). A Fertő esete azért érdekes, mert sokan Fertő-tó néven ismerik.A Fertő eredeti jelentése ’fetrengőhely, fürdőhely állatok számára’ volt. Ez egy elavult *fert- igető folyamatos melléknévi igenévi alakja. A tő a fetreng, ferde, förgeteg, forog szócsaládba tartozik. Finnugor, esetleg uráli korból származó töve megegyezik a forr szó tövével, így tulajdonképpen rokonságban áll a fent tárgyalt forrás szóval.

A lefolyástalan tavakba folyó folyók vize, mint például a Szir-Darjáé, nem kerül bele a világóceánba. A legtöbb folyó vize azonban egyre nagyobb folyókba és folyamokba jutva végül eléri a tengert, vagy meglátja a hajnali óceánt.

Kerülőutakon

A karszt olyan – elsősorban mészkőből és dolomitból álló – kőzettestet jelent, amelyben a víz összefüggő járatrendszereket, barlangokat alakított ki. Nemzetközileg használt nevét a nagyrészt Szlovéniában található Karszt-hegység német nevéből, a Karst [karszt] szóból kapta.

Bár a vizek szokásosan az eddig tárgyalt forrás–ér–csermely–patak–folyó–folyam–tenger–óceán útvonalon haladnak, lássunk most néhány szokatlanabb útitervet is. A karsztvidékeken fordulhat elő az, hogy egy forrásból már rögtön egy széles patak, esetleg folyó bukkan fel – ilyenkor ugyanis a vizek egy hosszú forrásbarlang-ban gyűlnek össze és onnan törnek elő. Ennél még szokatlanabb jelenség az, amikor egy folyó egy karsztos területen áthaladva egyszerűen eltűnik.

És a Duna eltűnik...
(Forrás: Wikimedia Commons / Drombalan / GNU-FDL 1.2)

Kevesen tudják, hogy a Dunával is ez történik. A németországi Immendingen mellett az addigra már kisebb folyóvá szélesedett Duna, amiben már remekül lehet úszni, néhány száz méteren át egyre apad, majd a karsztos altalajba szivárogva eltűnik. A folyómederben csak magas vízállásnál marad valamennyi víz. A többi föld alatti utakon Németország legnagyobb forrásaként látja meg a napvilágot Aachnál, és a Bodeni-tavon és a Rajnán keresztül az Északi-tengerbe jut.

Ha azonban a forrásban előbukkanó víz a hagyományos utat követi, akkor a víz az értől eljut az óceánig.

Ady Endre: Az Értől az Oceánig

Az Ér nagy, álmos, furcsa árok,
Pocsolyás víz, sás, káka lakják.
De Kraszna, Szamos, Tisza, Duna
Oceánig hordják a habját.

S ha rám dől a szittya magasság,
Ha száz átok fogja a vérem,
Ha gátat túr föl ezer vakond,
Az Oceánt mégis elérem.

Akarom, mert ez bús merészség,
Akarom, mert világ csodája:
Valaki az Értől indul el
S befut a szent, nagy Oceánba.