Egy ismeretlen olvasónk egyetlen magyar szó, a fogamzás története iránt érdeklődik, de – ahogy más esetekben is előfordult – ezzel egy jóval bonyolultabb kérdésbe nyúlt bele.

Afelől érdeklődnék hogy a” fogamzásgátló”-t miért nem úgy írják hogy „foganzásgátló” mivel a fogantatást gátolja és nem a fogamtatást és azt se lehet mondani mert hogy zöngésedne vagy nem mivel az „m” is és az „n” is zöngés ugyanúgy ahogy a „z” is.

Azt nem egészen értem, hogy olvasónk miért veti fel egyáltalán a zönge, illetve a zöngésedés fogalmát, hiszen ő maga állapítja meg, hogy annak itt semmilyen szerepe nincs. Az [m] és az [n] hangok ugyanis csak a képzéshelyükben különböznek egymástól. Közelebbről: az [m] hang esetében a két ajkunk ér össze, míg az [n]-nél a nyelvünk érinti a felső fogsorunk hátsó részét (esetleg a közvetlenül mögötte elhelyezkedő fogmedret). Itt tehát legfeljebb a képzéshely szerinti hasonulás lehetősége jöhetne számításba, de amit tapasztalunk, vagyis hogy nem foganzást, hanem fogamzást mondunk, az éppen a hasonulás hiánya: az [n] képzéshelye egészen közel van a [z] képzéshelyéhez, míg az [m] egészen távol. Ez éppen hogy a foganzás alaknak kedvezne. És persze ott a (meg)fogan meg a fogantatás, aminek az alapján szintén az [n] hang megjelenését várnánk, nem pedig az [m]-ét. Akkor mégis mi történhetett itt?

Fogamzás, fogantatás
(Forrás: centrodereproduccionhumana.es)

Nyilvánvalóan valami rendkívülinek kellett történnie, és a nyelvtörténet is erről tanúskodik: a 18. században ugyanis még léteztek a foganodik, foganszik, foganzik igék (ezek a fog- tőből képzett fogan- tő származékai). Talán egyszerre is, esetleg területenként vagy korszakonként eltérő mértékben használták őket, de nyomtatott szövegekben is előfordultak. A 19. századra azonban – legalábbis nyomtatott szövegekben – teljesen kiszorította őket a fogamzik. Márpedig a magyarban nem történt olyan változás (sem akkor, sem máskor), aminek a során az egyébként is természetesebb [nsz], [nz] hangkapcsolatokat [msz], [mz] váltotta volna fel. Tehát annak, Ami a fogamzik alakhoz vezetett, valamilyen elszigetelt jelenségnek kellett lennie. De ez nem jelenti azt, hogy ne lett volna valamilyen oka. A TESz. (A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára) azt írja, hogy talán a jelentéstanilag hozzá közelálló nemz hatása lehetett ez a változás, de én ezt nem tartom nagyon meggyőzőnek. Viszonylag ritka, hogy egyetlen szó alakja gyakoroljon hatást egyetlen másik szóra, ez túlságosan is elszigetelt jelenség lett volna, és csak egészen hasonló alakú és jelentésű szavak esetén tudnék ilyet elképzelni.

Az én feltevésem ezzel szemben az, hogy ebben az esetben olyan jelenségnek vagyunk tanúi, ami ritka ugyan a nyelvek történetében, de néha mégis előfordul: hogy egymással ellentétes irányú változások figyelhetők meg. Azért szokatlan ez, mert az az általános, hogy egy-egy változás, ha nem is egy csapásra, hanem hosszabb időn keresztül, különböző változatok hosszú együttélésével, de egy irányba halad, és ha megtörténhet is az ellenkezője, az egy egészen más korszakban, tőle függetlenül megy végbe. Például az ómagyarban megtörtént a rövid tővégi -u eltűnése (pl. utu > út), ezért nehéz elképzelni, hogy ugyanebben az időszakban ennek az ellenkezője is történt volna (vagyis az, hogy a mássalhangzós tövek végére egy -u került volna). Néha mégis előfordul ilyesmi, bár általában elszigetelten, úgy, hogy a nyelvnek csak viszonylag kevés elemére terjed ki. A fogamzik esetében is ez történt szerintem: az [m] hang néha [n]-né változott a magyarban, és ennek az ellenkezője történt a foganzik > fogamzik változáskor.

Létezett ugyanis egy [m] és [n] hang közötti váltakozás, amelynek a nyomát őrzik például ezek az igepárok: bomlik ∼ bont, hámlik ∼ hánt, romlik ∼ ront. Az -n-es alakokban a -t képző rejlik, ami faktitivitást fejez ki (vagyis azt, hogy valaki előidézi, hogy egy esemény bekövetkezzen). Például a bomlik mediális ige („valami történik vele” értelmű), ennek a faktitív párja a bont ’előidézi, hogy valami bomoljon’. Ezekben a képzett igékben az igető valószínűleg [m]-re végződött (bár ez csak a hámlik esetében egészen biztos), és a -t képző előtt részleges (képzéshely szerinti) hasonulás miatt jelenik meg az [n].

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Ennek az ellenkezője történhetett a fogamzik esetében. Elképzelhető ugyanis, hogy ennek az igének a mediális értelmezése váltotta ki, hogy a többi hasonlóan mediális értelmű képzett igéhez hasonlóan (bomlik, hámlik, romlik) ne [n], hanem [m] álljon a tő végén, a képző előtt.

Nagyon hasonlít ez az eset a hiperkorrekcióhoz (vagy más szóval: hiperurbanizmushoz). A hiperkorrekció azt jelenti, hogy a beszélők egy korábbi vagy éppen folyamatban levő változást vissza akarnak csinálni, de ezt olyan kifejezés esetében teszik, amelyik azon a változáson egyáltalán nem ment keresztül. Így egy vélt régiesebb alakot próbálnak visszaállítani, használni, csakhogy az a régiesebb alak sosem létezett. Tipikus példája ennek a Hold szó keletkezése: ennek ma igazság szerint [hód]-nak kellene hangzania, hiszen a hó ’hónap’ tőből származik, és az [l] hangnak semmi keresnivalója sem lenne benne. Csakhogy volt (és ma is van) a magyarban egy olyan tendencia (időszakonként és területenként eltérő mértékben érvényesül), hogy a szótag magánhangzója utáni [l]-t nem ejtjük, „cserébe” viszont hosszan ejtjük a szótag magánhangzóját (ez az ún. pótlónyúlás egyik esete, akárcsak az u megnyúlása az utu > út változás során, ahol a tőbeli magánhangzó nyúlása a tővégi magánhangzó eltűnéséért „kárpótol”). Ez történik, amikor például a volt szót [vót]-nak ejtjük. Tehát ha tényleg létezett volna korábban egy [hold] ’Hold’ szó, akkor az általánosan használt, és történetileg indokolt [hód] kiejtés akár ennek a tendenciának is lehetett volna a következménye. Így hiperkorrekció célpontjává válhatott ez a szó, vagyis sokan úgy gondolták, hogy a [hód] ’Hold’ alak annak köszönhető, hogy az [l] hangot kihagyták belőle, és ezért „visszaállították” az egyébként korábban nem létező [hold] alakot, ami aztán teljesen egyeduralkodó lett.

Hasonló mechanizmust tételezhetünk fel (bár bizonyítékunk nincs rá) a fogamzik esetében is. Egyes beszélők úgy érezhették, hogy a foganszik, foganzik változat egy hasonulás eredménye, ahogy a bont, hánt, ront igék [n]-je is (pedig nem, a fogan- tőből voltak ezek képezve). És ebből „visszaállítottak” egy fogam- tövet, ami viszont sosem létezett.