Az Anschlusst majd az 1938. szeptember 30-i müncheni egyezményt követően a magyar külpolitika előtt soha nem látott közelségben tűnik fel a trianoni békeszerződés revíziójának esélye: magyar-(cseh)szlovák tárgyalások indulnak meg a területi kérdések megoldására. Az 1938. október 9. és 13. közti komáromi tárgyalások eredménytelenül zárulnak. Ezt követően a két állam között nagyhatalmi döntőbíráskodásra kerül sor a kijelölendő új határt illetően. A német-olasz döntés, az úgynevezett első bécsi döntés eredményeképpen 1938. november 2-án mintegy 12 ezer km² és valamivel több, mint 1 millió lakos kerül Magyarországhoz – utóbbinak 84 százaléka magyar, mintegy 11 százaléka szlovák nemzetiségű.

Márai Sándor helyszíni tudósítóként az események fősodrát követi; hamarosan arra is alkalma nyílik, hogy személyesen hallgassa meg Horthy Miklós kassai beszédét és élje át azt az eufóriát, ami a revíziós politika első sikereit kíséri 1938-ban. 75 évvel az első bécsi döntés és a kormányzó kassai beszéde után olvasva Márai akkori írásait, a mának szólóan is érdekes szövegekre bukkanhatunk.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A népcsere

Márai A népcsere című, 1938. szeptember 28-i írásában – tehát még a müncheni egyezmény és a komáromi tárgyalások előtt – a következőképpen ír a német-cseh határkérdés egyik lehetséges – de később nem realizált – megoldásáról, a lakosságcseréről:

Még Obersalzbergben s aztán később, a godesbergi tárgyalások közben is felmerült a népcsere szükségessége. [...] Arról van szó, hogy bizonyos városok német lakossága a szudétanémet területek átadása után önként elhagyja Csehországot, s német területre költözhet át. Ugyanakkor Németország megfelelő számú csehet telepítene haza az anyaországba. Egyik ország sem vágyik ellenséges vagy idegen érzelmű kisebbségekre a jövőben, s kicserélik, mondjuk, Igalu német lakosságát megfelelő számú Asch-i cseh néppel.

(62. oldal)

A probléma megoldása tehát elméletileg kivitelezhető, s a történelem számos példát szolgáltatott ilyen jellegű megoldásra, Márai azonban az alábbi indokokkal utasítja el a magyar-szlovák lakosságcsere gondolatát:

A német, aki hazamegy németnek Iglauból a Birodalomba vagy a cseh, aki Égerből, ahol mint kisebbség, született, hazamegy csehnek a történelmi Csehországba, egész életére nyomoréknak érzi majd magát, otthontalannak, mert az otthon a nagy hazán belül mindig a másik, a kisebb haza is; az emlékek, az emberi közösség hazája, ahol az ember emberré lett. Ha Kassa magyarságát holnap áttelepítik Békéscsabára, s a csabai szlovákságot elküldik cserébe Rózsahegyre, mind a magyar, mind a szlovák otthontalan lesz. Nem a kassai magyart, hanem magát Kassát kell visszaadni az anyaországnak, nem a népet kell cserélni, hanem rögzíteni a történelmi országhoz a falut és a várost, melynek a nép örök tartalma.

(62–63. oldal)

Horthy és Hitler
(Forrás: Wikimedia Commons)

Kicsivel később a szerző ezt az alábbiakkal egészíti ki:

Az a szlovák, aki megtanult jól magyarnak lenni Kiskőrösön, s ugyanakkor megőrizte szlovák anyanyelvét, nemzeti viseletét és hagyományait, boldogtalan szlovák lesz, ha elviszik holnap Árvába, s az a magyar, aki Liptóban született, igaz magyar maradt a szlovákok között is, igazabb nem lehetne holnap, Debrecenben sem.

(63. oldal)

Márai határozottan elutasítani látszik a lakosságcsere gondolatát: ha a nemzetiségek a helyükön maradnak, akkor viszont a határnak kell mozognia, hogy igazság tétessen.

A hazatérés cikke

Márai 1938. október 9-i írásában, a Hazamenni című cikkében (a komáromi tárgyalások megkezdésével egy időben) az alábbi gondolatokat fogalmazza meg a nemzettel kapcsolatban:

Barrés mondta, hogy a nemzet nem más, mint állandó, mindennapos népszavazás. Ami most történik a lelkekben Magyarországon és a Felvidéken, e népszavazás eredményeinek kihirdetése.

(77. oldal)

Az első bécsi döntés résztvevői
(Forrás: Wikimedia Commons)

A trianoni határon túl élő magyarság számára úgyszólván karnyújtásnyi közelségbe került annak a reménye, hogy 20 év után sorsa jobbra fordul azáltal, hogy hazatérhet az anyaország kebelére. Márai így ír erről:

Állnak a térkép előtt, kissé rövidlátóan, mert az elmúlt húsz esztendőben egyikünk sem fiatalodott; homályos szemekkel, mert messzebbre néznek, mint ahová a térkép mutat. Olvassák a városneveket, s a mozdulaton, ahogy nem egészen biztos, remegő kézzel leveszik a pápaszemet és megtörölgetik, látom, hogy nyugalmuk és fegyelmük mesterséges és erőltetett. E napokban mindenki ezekkel a szavakkal alszik el Magyarországon: Rozsnyó, Léva, Kassa, Pozsony, Ungvár, Beregszász, Nyitra, Losonc, Komárom. S minden városnév után halkan, makacsan mondja a lélek: hazamenni.

(77. oldal)

A türelmetlen reményt a kassai születésű szerző drámai hangon érzékelteti:

Állunk a térkép előtt, fél szemmel ismergetjük egymás arcát, s mind ezt gondoljuk: „Értsék meg végre, hogy nem lehet tovább várni. Most haza fogunk menni. Húsz éve, mikor utoljára léptük át Szobnál, Hidasnémetinél vagy Csapnál a határt, erre a pillanatra vártunk. Közben csaknem elmúlt az élet.”

(78. oldal)

Márai – aki kassai lévén maga is személyesen érintett a szülőföldje közeli jövőjét meghatározó eseményekkel kapcsolatban – kicsivel később így fogalmazza meg a hazatérők (így saját) óhaját:

Még azt is gondolják: „Úgy látszik, érdemes volt élni. Most még egyszer hazamegyünk és megnézünk mindent. Mit is akarok otthon? ... Ismerőseim, barátaim, rokonaim közül sokan meghaltak, elvándoroltak. Nem akarok mást, csak tudni, hogy ez a föld, ezek a nemes városok, ezek a családtagok, mind a millió, megint velünk vannak, hozzánk tartoznak. Most nagyon nekifekszünk majd s csinálunk valamit, egy új, emberibb és igazságosabb Magyarországot. Ez az ára mindennek, ezzel tartozunk nekik, a hazatérőknek s magunknak is; ez egy nemzet becsületbeli tartozása. De előbb látni akarom Kassát, el akarok menni egy vasárnap reggel misére a székesegyházba, ahol Rákóczi hamvait őrzik, akarok aludni egy őszi éjszaka az ’Ottilia’ vadászházban, ahonnan reggel, mikor felszáll Sáros felett a köd, messzire látni, a Tátra havas rajzát is látni. El akarok menni Rozsnyóba, a temetőbe, látni akarom Komáromban a házat, ahol Jókai született, érezni akarom még egyszer azt a felvidéki légáramlást, mely a fenyvesek illatát hozza a városokba, akarom látni egy havas karácsonyeste Kassát, amint tornyaival, harangjaival és lelkével őrt áll Magyarország határán.” Igen, ezt akarom, mert ennyi az élet értelme. Mindig tudtam, de most végre megértettem.

(79. oldal)

Az események sorsszerű és egyedüli logikus folytatása a csehszlovák állam szétesése, a nemzetiségek cseh uralom alóli felszabadulása.

Végre együtt, végre egyedül

A csehszlovák állam felbomlása kapcsán Márai 1938. október 12-i írásában (Végre egyedül!) így elmélkedik az új határokkal rendelkező régi és új államokról:

Néhány éven belül vagy talán hamarabb is eldől majd, hogy az új állam lakosai és polgárai véglegesen kik lesznek – a magyar közvélemény, nemcsak a hivatalos, hanem a társadalom véleménye egyetért a felvidéki magyarság egyik vezetőjének, Esterházynak kijelentésével, aki azt mondotta Komáromban, hogy „az önálló szlovák országért való küzdelmet minden hazafiasan gondolkodó magyarnak a legmesszebbmenőleg el kell ismerni, sőt támogatnia kell”. Ez így van rendjén, így gondolkodik minden magyar.

(80. oldal)

Esterházy János (1901–1957) a két világháború közti Csehszlovákia legjelentősebb magyar kisebbségi politikusa
(Forrás: Wikimedia Commons)

A szlovák türelmetlenség ruszin és magyar türelmetlenség is. Márai így ír erről:

„[A] szlovákok türelmetlenek. Szeretnék végre berendezni az új államot, s szeretnék, ha a cseh hivatalnokság elvonulna végre oda, ahonnan jött: az ősi Csehországba, haza, szépen és békésen, ahogy illik. Az ősi Csehországba, ahonnan eljöttek húsz év előtt a felvidéki gyarmatra, családostul és rokonságostul, ahol lehetőleg nem költöttek semmit, s minden megszerzett koronát elküldtek haza, a szép anyaországba, cseh földre. Ezeket a cseh gyarmatosítókat szeretnék már az új állam határain kívül látni a szlovákok. Vágyuk érthető és emberi.

[...]

Az új cseh állam, melynek polgárait nem látja többé szívesen az új szlovák állam, sem az Erdős Kárpátok népe, tagadhatatlanul zsúfolt terület lesz. Mit tesz ilyenkor az ember? Összehúzza magát. S engedjék meg a csehek, hogy e történelmi pillanatban a kitanult és gyakorlott fél jogán baráti tanácsokat nyújtsunk át nekik. Mi pontosan tudjuk, mit jelent az, mikor az ország megtelik menekültekkel, akik vasúti vagonokban tanyáznak télen is. Mi tudjuk, mit jelent az, mikor egy megcsonkított ország kénytelen eltartani menekült közhivatalnokok ezreit, kénytelen helyet és kenyeret adni elüldözött, ártatlan rokonainak. Megtettük, mert ez volt a kötelességünk, mikor Trianon a csonka országba hazakergette a magyarok százezreit. [...] Húsz évig éltünk így, nem rokkantunk bele. Mos a csehek is megtanulják ezt az életet – mert ilyen különös rend van a világban, nyugodjunk bele.”

(81–82. oldal)

A komáromi tárgyalások sikertelensége után a határkérdés nemzetközi döntőbíráskodás elé kerül. Megszületik az első bécsi döntés és „a határ megindul, az ország nagyobb lesz”.

A határ megindul

Márai A határ elindul című cikkében, melyet a Pesti Hírlap számára írt 1938. november 8-án, az első bécsi döntés után szemtanúként ott van a magyar csapatok – és Horthy Miklós – felvidéki bevonulásánál Rozsnyó és Kassa környékén:

A csehek piros-fehér sorompóját virággal díszítették fel a környékbeli magyar falvak lakosai. S a sorompó körül, a trianoni határt jelképező magas töltésen, mindenütt szoronganak az emberek, várják a jelképes pillanatot, mikor ez a határsorompó a magasba emelkedik, a határt átlépik, a magyar honvédség biztosító előőrsei, átléphetjük mi, újságírók, s végre megindulnak a csapatok, kitűzik a magyar állam felségjelvényeit a hazatérő falvak házaira, s húsz év után felszabadul egy magyar terület a cseh uralom alól.

(115. oldal)

Magyar csapatok bevonulás Losoncra – 1938. november 10.
(Forrás: Wikimedia Commons / Ladislav Luppa / CC CC0 1.0)

És a hideg novemberi időjárás ellenére a hazatérés öröme szinte leírhatatlan. A csapatok és a határ megindul:

A hideg szél lobogtatja a zászlókat, s e pillanatokban elkezdődik ez a felejthetetlen és megrázó találkozás, melynek titkos értelmét csak mi, a magyar szemtanúk értjük: a határ megindul, az ország nagyobb lesz, az ország igazibb alakját ölti fel. Ennek a pillanatnak titokzatos értelmét csak mi értjük, akik húsz év után először, átlépünk, útlevél nélkül, a trianoni magyar határon.

(116. oldal)

Márai azt is érzékelteti, hogy a cseh(szlovák) uralom elmúlt húsz éve a helyi magyarság tudatában és az etnikai összképben nem tudott érzékelhető változást előidézni:

Húsz év után nincs itt egyetlen ember sem, aki másképp beszélne, mint magyarul; a csehek nem bírtak e falvak népével, nem bírtak ezzel a bodrogi tájjal, ezek a szöszke gyermekek úgy éneklik a Himnuszt, mintha a sorompón innen nevelkedtek volna. S ez az egész felszabaduló táj színmagyar: ennyi az igazság, amelyet nemcsak mi tudunk, akik mindig hirdettük, hanem szemével láthat most minden külföldi, akit sorsa e pillanatokban idesodor.

(117–118. oldal)

A magyar bevonulás, a Felvidék déli sávjának visszatérte pedig elkerülhetetlenné teszi az író Márai Sándor és a kormányzó Horthy Miklós találkozását...

Márai Sándor
(Forrás: Wikimedia Commons / Vince)

Márai, Horthy és Kassa

Márai egy későbbi, 1940. március 3-án kelt írásában, a Horthy Miklós három útja címűben retrospektív jelleggel ír az 1938 őszi eseményekről. Elsőként a kormányzó komáromi bevonulásáról és ottani beszédéről olvashatunk:

Ezekben a szavakban egy élet vallomása volt; mintha ezt mondta volna, Komárom főterén, hetvenéves korában: „Ezért éltem.”

(208. oldal)

Kassa visszatért – képeslap
(Forrás: Wikimedia Commons)

Ennél az eseménynél az író még nincs jelen – de hamarosan sor kerül Horthy kassai bevonulására is, amikor is sor kerül Márai Sándor és Horthy Miklós találkozására – Kassán az író történelmi események szem- és fültanúja lesz. 1938. november 12-i Horthy Miklós felszabadította Kassát című írásában Márai így ír:

Horthy Miklós kormányzó délelőtt tizenegy órakor érkezett Kassára. [...] Háromnegyed tizenegy felé megérkezik a kormányzó felesége, akit megéljeneznek és lelkesen ünnepelnek, s gyermekeivel együtt elhelyezkedik az emelvényen. Horthy Miklósné talán soha nem volt még ilyen méltóságteljesen szép és nagyasszonyi tünemény: lila kalapjában, fekete bundájában igazán olyan, mintha a nagy angol portréfestők egyik képének történelmi nőalakja elevenedett volna meg. [...] A feszültség, mely az utolsó negyedórában megelőzi a kormányzó érkezését, oly nagy, hogy a szavalókórusok egy pillanatra sem tudják abbahagyni harsogó ünneplésüket: egyik adja a hangot a másiknak, hosszan, sokszor és lelkesen éltetik a Ducét, Imrédyt, Kányát, Esterházyt és Jarosst, s mindig újra és újra felhangzik tízezer torokból Horthy Miklósné ünneplése. Kassa szívébe zárta e pillanatokban Horthy Miklós feleségét.

(132–134. oldal)

Horthy felesége után a pillanat feszültsége a kormányzó megérkezésével csak még ünnepélyesebbé, még magasztosabbá válik:

Tizenegy felé távoli, nem szűnő, egyre erősödő morajlás jelzi, hogy a kormányzó megérkezett, és csapatai élén, szürkésfehér lován halad már a város felé. Az emelvény alatt állok, a küldöttségek előtt, s közvetlen közelből szemlélhetem, mikor Horthy Miklós kormányzó leszáll lováról és fogadja Imrédy miniszterelnök tisztelgését. A kormányzó, mint mindig hivatalos és ünnepélyes alkalmakkor, tengerészi díszegyenruháját viseli; az arca komoly és nyugodt, csak pillantásában, éles sugarú, tiszta, határozott nézésében van valamilyen fátyolos köd, a meghatottság köde. E pillanatban Kassa népe, az ünneplők és a névtelen közönség nem tud betelni a kormányzó nevének éltetésével. Ez a „Horthy! Horthy!” nem egyszerű üdvözlés; ez a pillanat, amikor egy nép üdvözli felszabadítóját, s utoljára így talán csak Rákóczi Ferencet üdvözölte Kassa és Felső-Magyarország népe az utcákon. A hetvenéves férfi egy fiatal katonatiszt könnyű mozdulatával száll le a lóról, melyet elvezet egy testőr. Horthy Miklós az emelvényre lép, fejbólintással üdvözli a megjelenteket, s végigpillant a széles utcán, amely e pillanatban már nem ura többé szándékainak: az érzelmek túláradnak az emberekben, s ez a könnyes és harsogó üdvözlés sokáig zúg még a levegőben. Horthy Miklós ott áll a ledöntött kassai Honvéd-szobor talapzata előtt, s birtokba veszi a felszabadított várost.

(134–135. oldal)

Történelmi pillanat és történelmi beszéd következik, melyet a helyszíni tudósító, Márai Sándor, így jellemez:

Kevés embernek adja meg a sors, hogy megérje azt a pillanatot, amikor megvalósítva látja a művet, melyre életét és hitét föltette. Ez a pillanat, mikor Horthy Miklós szava felhangzik a kassai Dóm tövében, egy kivételes élet egyik rendkívüli ígéretekkel telített pillanata. Mind érezzük e percekben: a nemzet élete új fordulathoz érkezett. Most kezdődik valami Magyarországon, a múlt tartalékaiból és a jelen lelki erejéből épül az új Magyarország, s ez építés művét megint Horthy Miklós bölcs és megilletődött szava indítja el. Mikor beszédének egy szakaszát szlovák nyelven folytatja, mindenki megérti ennek a fordulatnak mély államférfiúi bölcsességét és jelentőségét, s az ünneplés olyan erővel kezd harsogni, hogy a kormányzó kénytelen félbeszakítani szavait.

Így vonul be Kassára Horthy Miklós, így vette át a magyar jövendő számára a felszabadított ősi magyar várost.

(135–136. oldal)

Fülek vissza, mindent vissza!
(Forrás: Wikimedia Commons)

A revizionista politika első sikerei olyan euforikus hangulatot, olyan magával ragadó lelkesedést árasztanak, ami alól az író sem képes kivonni magát. S hogy kétségünk se legyen arról, Márai tényleg a helyszínen volt, hallgassuk meg saját későbbi – és korábban már idézett, 1940-es írásából az alábbi mondatot:

E sorok írója megérte e pillanatokat, s nem fogja soha elfelejteni.

(208. oldal)

1940-ben, még a második bécsi döntés előtt, de már a kárpátaljai bevonulás után, Márai – nem kevés pátosszal – így emlékszik vissza Horthyra és a szerző szülővárosának, Kassának visszatértére:

Soha nem láttam azelőtt Horthy Miklós arcát ilyen komolynak. Figyelmesen nézett a Dóm irányába, fél kézzel fogta lova kantárját s ezekben a pillanatokban, amikor egy hetvenéves férfi megélte azt, amire húsz év előtt Szegeden felesküdött, amire húsz esztendő minden szándékával és akaratával készült, ez az arc nem sugárzott semmiféle indulatot. Így csak az tud maga elé nézni, akit teljesen eltölt egy gondolat. Ez a gondolat, mely a kormányzó arcán tükröződött, egy szó csak: Magyarország.

(210. oldal)

Ugyanezen – 1940-es – írásában Márai ismét szól a kormányzó kassai beszédéről s a helyi szlovákokhoz címzett szavairól:

A kormányzó kassai beszéde ma már történelmi dokumentum. Mikor szlovákra fordította a szót – pontosabban horvát nyelvre, mert a kormányzó fiatal tengerész korába megtanulta ezt a szláv idiómát, s akik értenek e nyelven, azt mondják, ma is kitűnő kiejtéssel beszéli –, elfogódott zúgás morajlott végig az emberi tömegen. Kormányzónk, aki Szent István birodalmában egy kisebbség nyelvén szólott a Felvidék idegen ajkú lakosaihoz, e szavakkal és e pillanatban a szentistváni művet építette tovább. Beszédének elhangzása után pillanatokig elfogódott csend ülte meg a várost. Kassa eszmélt és emlékezett. Aztán, hullámverésszerűen harsogni kezdett az „Éljen Horthy!”. [...] A kormányzó némán állott, kezében a kézirattal, mereven és komolyan nézett maga elé, mint aki nem hajlandó elárulni semmit érzéseiből, melyek különös erővel rohanják meg. Olyan kemény volt ez az arc, mint egy fogadalom. Ezt mondta: „Megszereztük, megtartjuk.”

(211. oldal)

Magyarország területi változásai 1938–1941 – köztük az első bécsi döntés eredményei
(Forrás: Wikimedia Commons / PANONIAN / CC BY-SA 3.0)

Érdekes megfigyelni, hogy a szem- és fültanú tudósító – a saját bevallása szerint egyébként szlovákul nem tudó – Márai 1938-as írásában még úgy ír, hogy a kormányzó (rendkívül ügyes diplomáciai érzékkel) beszéde egy részét szlovákul mondja el; ugyanez a Márai 1940-ben már úgy emlékszik, Horthy horvátul szólt a tömeghez. Tény, hogy Horthy szlovák nyelvű beszédében maga is megemlíti, hogy a haditengerészetnél megtanult horvátul, s hogy ezért a szláv nyelvek nem idegenek számára, de maga a beszéd nem horvát nyelven hangzik el. A kormányzó felvidéki történelmi bevonulásait – melyeket, ahogy azt cikksorozatunk korábbi részeiben szemléltetve láthattuk – később újabbak követtek, Márai sem 1938-ban, sem 1940 elején nem láthatta. Vágya arra, hogy saját szülővárosához hasonlóan más magyarlakta területek is újra egyesüljenek az anyaországgal, ekkor még csak szerény óhajként fogalmazódik meg:

Kívánjuk mindannyiunknak, hogy Horthy Miklós fehér lován még egyszer belovagoljon magyar városokba, melyeknek most idegen nevük van, s melyeknek magyar neve ugyanazzal a halhatatlansággal ég a szívekben, mint Komárom és Kassa.

(211. oldal)

Márai 1940 elején persze azt sem láthatta, hogy a békés országgyarapítást a későbbiekben kevésbé békés országgyarapítás és egy vesztes világháborúban való részvétel utáni országvesztés követi. Mint ahogy azt sem, hogy a háború után hamarosan nem csupán szeretett Kassájától, de Magyarországtól is örökre meg kell válnia.

Felhasznált irodalom

Márai Sándor: Ajándék a végzettől. A Felvidék és Erdély visszacsatolása. Helikon Kiadó, Budapest, 2004.