A testbeszéd tulajdonképpen nem más, mint az ember érzelmi állapotának a leképezése, megjelenítése vagy megjelenése. Aki fél vagy feszélyezve érzi magát, összefonja a karját és/vagy a lábait. A bizonyos szögben felhúzott felső ajak és a szemöldökök találkozásánál összeráncolt orr megvetést fejez ki. Még számtalan ilyen példát tudnánk sorolni mindannyian, akár a saját tapasztalatainkra hagyatkozva is. Mi ezek közül most azokkal foglalkozunk, amelyek a leginkább árulkodók lehetnek a hazugság szempontjából. Ezen kívül megválaszoljuk azt is, hogy a nők vagy a férfiak a jobbak-e a testbeszéd értelmezésében. Na meg természetesen azt, hogy miért.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Öröklött vagy tanult?

Játszunk egy játékot, kedves olvasóink! Fonják össze a karjukat, majd nézzék meg, hogy melyik van fölül. A jobb vagy a bal? Most cseréljék meg a karjukat. Valószínűleg úgy érzik, hogy az egyik pozíció sokkal kényelmesebb, természetesebb volt a másiknál. A tippünk az, hogy ez a kényelmesebb pozíció az olvasóink többségénél az jelentette, hogy a bal karjuk volt fülül. Ugyanis a statisztikák szerint tíz emberből hétnél így van. Ne de örökletes ez a gesztus vagy tanult?

A testbeszéd tanult vagy öröklött mivoltának a kérdése már nagyon régóta foglalkoztatja a tudósokat. Abban gyakorlatilag teljes az egyetértés, hogy egyes testi jelzések (ilyen az alapvető érzelmek, pl. a mosoly) velünk születnek, míg másokat tanulunk (pl. a felfelé mutató hüvelykujj). Ez azt is jelenti, hogy testbeszédünk egyes elemei egyetemesek, azaz mindenkinél – kultúrától, országtól, nemtől stb. függetlenül – azonosak, mint a mosoly. Ám akadnak olyanok is, melyek csak az adott kultúrában vagy adott csoportnál értelmezhetőek, például a felfelé mutató hüvelykujj. Ez nálunk (és még sok európai országban) azt jelenti „jó”, de a japánoknál az „öt” kifejezésére használják, míg a görögök ezzel annyit üzennek, hogy „kapd be!”. Mindebből tehát az a tanulság, hogy a kulturális különbségeknek ugyan magas a számuk, de az adott kultúra ismeretében ez nem súlyos probléma. Arról nem is beszélve, hogy az alapvető test általi jelzések mindenütt azonosak.

A testbeszéd hány öröklött és hány tanult változatát látja?
(Forrás: Wikimedia Commons / Beatrice Murch / CC BY 2.0)

Aki örül vagy boldog, az mosolyog. Aki dühös vagy haragszik, az ráncolja a homlokát és felhúzza a szemöldökét. Ezek univerzálisak, vagyis minden embernél azonosak. Ebből következik, hogy a hazugság leleplezésére kiváltképpen alkalmasak. Akárcsak a következő gyakori, ám az emberek által kevésbé érzékelt jelek.

Néhány konkrét példa és a három majom

A testbeszéd olvasásához, megértéshez egyszerre kell figyelnünk a hallottakra és a látottakra (és természetesen az adott körülményekre a lehetséges hibák elkerülése érdekében). Ez azért igen nehéz feladat, mert a legtöbbünknek a test jelzéseiről fogalmunk sincs. Nem tudjuk, nem értjük, hogy mi a fura partnerünk kommunikációjában, így könnyen át is siklunk a test árulkodó jelein, és elhisszük a hazug szavakat. Annak ellenére történik mindez, hogy a személyes beszélgetéseink során az üzenetek nagyobbik része nem verbális úton jut el a partnerhez.

Egyik klasszikus hazugságra utaló jel a testbeszédben az úgynevezett féloldalas vállrándítás, ami gyönyörűen megmutatkozik nagy kedvencünk, Kósa Lajos nyilatkozata végén (0:44-nél):

Egyáltalán nem bízok abban, amit most mondtam – nagyjából ezt jelenti Kósa Lajos vállrándítása. A test ellentmond a szavaknak, a politikus hazudik. Ahogy ez a fiatalember is, ugyanezt a féloldalas vállrándítást produkálva (0:39-től, a felirat megjelenéséig):

Mint látszik, ezen gesztus csupán a másodperc töredékéig látható. Egyrészt ezért nehéz beazonosítása, másrészt nyilvánvalóan azért, mert nem erre figyelünk. Az előbbieknél tovább tart és könnyebb is megfigyelni a három majom (nem hall, nem lát, nem beszél [rosszat]) által jelképezett jelzéseket. A mód, ahogy a kezüket az arcukra teszik, egybeforrnak az emberi csalások, hazugságok során alkalmazott gesztusokkal. Ugyanis ha hazugságot vagy csalást látunk, hallunk, beszélünk, akkor hajlamosak vagyunk eltakarni a szemünket, fülünket vagy a szánkat.

Sok gyerek akár mindkét kezét is a szája elé kapja, amikor hazudik. Azonban ahogy idősödik, ez már egyre kevésbé lesz jellemző, a gesztus felgyorsul, módosul, ezáltal veszít nyilvánvalóságából. Ám változatlanul előjön, ha az ember hazudik. Az arc megérintése – elsősorban az orr, fül és száj testrészeken vagy azok környékén – az említett gyerekkori mozdulatnak a maradványa. Az orrdörzsölés, a fül megérintése, a bajusz megsimítása – mind-mind erre utalnak. Persze kontextus nélkül nyilván nincs értelme hazugságról beszélni (lehet, hogy csak viszket a partner orra), de azért nem árt tisztában lennünk, hogy mi a 6 leggyakoribb ilyen jellegű, „hárommajom-alapú” hazugsággesztus:

1. Száj eltakarása (ujjal vagy egész tenyérrel, ököllel);
2. orr megérintése (általában apró dörzsölés);
3. szem(héj) dörzsölése;
4. fülmarkolás;
5. nyakvakarás a fülcimpa alatti részen;
6. gallérhúzogatás.

Nem hallanak, nem látnak, nem mondanak rosszat
(Forrás: Wikimedia Commons / Paul Joseph / CC BY 2.0)

Emblémák és illusztrátorok, férfiak és nők

A testbeszéd hazugsággal való kapcsolatánál meg kell említenünk még két fogalmat. Az első az embléma, melyek abban különbözik a többi gesztikulációs jeltől, hogy nagyon jól és pontosan körülhatárolt jelentése van egy-egy (kulturális) csoporton belül. Ilyen például a beintés, a bólintás vagy a vállvonás, amik jelentését senkinek sem kell magyarázni. Ezek akár szavak helyett is használhatóak, és ami a legfontosabb, hogy szinte mindig szándékosan használjuk őket. Kivéve, amikor hazudunk.

Paul Ekman vizsgálatából az derült ki, hogy a harag vagy düh titkolásánál megjelennek olyan emblémák, mint például a beintés. Ezt abban a kísérletben vette észre Ekman, amikor egyik professzorát arra kérte, hogy beszélgessen pszichológushallgatókkal olyan kérdésekről, amelyek érzékenyen érintik őket. Például, hogy mihez akarnak kezdeni az egyetem után, vagy hogy voltak-e már beutalva pszichoterápiára. Egyetlen csavar volt a dologban: nem lehetett jó választ adni, a hallgató mindenképp szidást, megfeddést kapott. Ekkor figyelt fel Ekman arra, amit sem a diák, sem a professzor nem vettek észre: az első alany közel egy percig tartotta a középső ujját a professzor irányába, kezét az ölében tartva. Azok az érzések (a harag, düh és némi tehetetlenség), melyeket akaratlagosan megpróbált leplezni, így jelentek meg testbeszédében. Ekman egy későbbi kísérletében ápolónak tanuló hallgatóknak kellett hazudniuk arról, hogy mit látnak azon a felvételen, amin véres jelenetek voltak. Egyik hallgató a másik után leplezte le hazugságát egy-egy alig észrevehető vállrándítással (pl. olyan kérdésekre, mint Néznél még hasonlót? Megmutatnád ezt egy gyereknek?).

Ez nem embléma
(Forrás: Wikimedia Commons / miggslives / CC BY 2.0)

Az emblémák, amikor nem akaratlagosan, hanem hibaként jelentkeznek, akkor vagy töredékesen jelennek meg (pl. töredékes vállrándítás) és/vagy nem a szokásos helyükön (pl. beintésnél az ölben, lábon, nem a mellkas és a nyak előtti zónában). Az észrevétel azonban nehéz, nyilván azért, mert a prezentációs zóna, ahol a megjelenés várható, kiesik a látókörünkből. Vagyis egyszerűen nem arra figyelünk.

Ez viszont egy embléma
(Forrás: lasfotosmasalucinantes.blogspot.hu)

Az emblémákhoz hasonló mozdulatok az illusztrátorok, melyek szintén lehetnek a hazugság jelei. A különbség, hogy az emblémákkal szemben az illusztrátorok a beszéd tartalmát illusztrálják, de nem helyettesítik (míg az emblémák igen). Például hangsúlyozhatunk egy-egy szót, mondatot, mintegy aláhúzva azt a levegőben; vagy belecsíphetünk, -markolunk a semmibe, ha keresünk egy-egy kifejezést. Az illusztrátorok állandó kísérői a beszédünknek.

Hogy mikor utalnak azonban hazugságra? Ha például csökken a számuk (érdekesség, hogy az emblémáknál ez épp fordítva van, ott nő a mennyiség). Ugyanis a csökkenés gyakran az érzelmi kötődés hiánya esetén következik be, ami akkor árulkodó, ha az illető érdeklődést, aggodalmat, lelkesedést színlel. Vagy pedig akkor, ha a beszélő nem tudja pontosan, hogy mit is mondjon (persze ez utalhat sok minden másra is).

Végül nem maradunk adósak az olvasóinknak, megválaszoljuk, hogy melyik nem képviselői a tehetségesebbek a testbeszéd értelmezésében. A válasz természetesen: a nők. Erre utal egyébként a közismert női ösztön kifejezés is. A nőkkel velük születik az a képesség, hogy erőteljesebben, a részletekre koncentrálva figyeljék az apróbb testi jeleket. Valószínűleg azért van ez így, mert ősidők óta a nők töltenek jóval több időt a gyerekekkel, így hozzájuk alkalmazkodva kénytelenek voltak jó testbeszédolvasók lenni. Nem tehetik meg azt, hogy ne kísérjék figyelemmel a csecsemő apró rezdüléseit, és ne tudják értelmezni azokat. És valószínűleg ezért bukik le több férfi, mint nő hazugság közben, valamint ezért jobbak átlagban a nők leplezésben, akárcsak leleplezésében. Úgyhogy az urak igyekezzenek kerülni a hazugságokat, vagy legalábbis legyenek óvatosak! A hölgyek pedig hagyatkozzanak a hazugság észlelésének ösztönös képességre, a híres női megérzésre, de azért ne felejtsék el, hogy az sem csalhatatlan!

Felhasznált irodalom

Allan Pease, Barbara Pease (2006): A testbeszéd enciklopédiája, Park Könyvkiadó, Budapest

Paul Ekman (2010): Beszédes hazugságok. A megtévesztés árulkodó jelei a politikában, az üzletben és a házasságban, Kelly, Budapest.