Tamás a latin nyelvvel kapcsolatban kérdez minket, ami igen megtisztelő, hiszen a magyar interneten nálunk nagyobb szakértői is vannak a latin nyelvnek. A kérdések szerencsére nem bonyolultak, így megkísérlünk önerőből válaszolni.

Latin kiejtés. Nem az ujjunkból szoptuk.
(Forrás: Wikimedia commons)

1. Számos újlatin nyelvben a ce,  ci kapcsolatokat másképp ejtik, mint a  c betűt egyébként. Tudomásom szerint az ókori latinban ez  a különbség még nem létezett (aztán később - talán  a késő császárkorban - végbe ment a változás).  Vajon ez  miért van így?  Mi változtatta meg ezeket a betűkapcsolatokat már a  latinban? Ezen kívül miért ejtik ma ezeket a latin szavakat más-más helyen másképp (pl: olasz:  cse, magyar: ce, a régi kiejtés szerint ke, sőt az Önök egyik, a szárddal kapcsolatos cikkjében a dece kiejtését dekje-ként "említik". Melyik változat áll legközelebb a  régi, rómaiak által beszélt nyelv hangjaihoz?

Mindenekelőtt azt kell tisztáznunk, hogy ilyenkor sosem az a kérdés, hogy melyik betűt miért ejtik így vagy úgy. Az írás mindig másodlagos a beszédhez képest, tehát igazán az az érdekes, hogy ha más hangot ejtenek, akkor miért írják ugyanazt a betűt.

A korai latinban a C a [k]-t és a [g]-t is jelölte (a G eredetileg a C variánsa), a K-t csak az A előtt használták. Később a K kiszorult a használatból, és csak néhány szó írásában maradt meg. Amikor a latin ábécét más, nem újlatin nyelvek írására kezdték alkalmazni, gyakran szükség volt a K betűre is, így ismét megerősödött a helye a „latin” ábécében.

Nos, Tamás kérdéséből kiderül, hogy a választ ő is sejti. A klasszikus római korban a „mai” [c] helyén még [k] volt, ezért írták ugyanazzal a betűvel, a c-vel. Cicerót még azzal gúnyolták, hogy a neve úgy hangzik, mint a kakas kukorékolása. Később azonban a [k] ejtése [i] és [e] előtt megváltozott, az írás azonban megmaradt: az írás gyakran konzervatívabb, és a korábbi kiejtést tükrözi (elég a magyar ly-re gondolni). De miért, hogyan változott meg, és miért pont az [i] és az [e] előtt?

A válaszhoz meg kell vizsgálni, miképp is ejtjük ezeket a hangokat. A latinban az [i]-n és az [e]-n kívül három magánhangzó volt, az [u], az [o] és az [a]. Ha iskolai tanulmányainkra gondolunk, akkor rögtön látjuk, hogy ezek a magánhangzók két csoportba oszthatók: az előbbi kettőt az iskolában „magas”, az utóbbi hármat „mély” hangoknak hívtuk. (Igaz, a magyar nyelvtanban a magánhangzó-harmónia miatt számított, ami a latinban nincs: ettől függetlenül a csoportosítás lehetséges.) A nyelvészetben a „magas” magánhangzókat elöl képzettnek vagy palatálisnak hívjuk: amikor ezeket képezzük, a nyelvhát a kemény szájpadláshoz (latinul: palatum) áll legközelebb. A „mély” magánhangzókat hátul képzettnek vagy velárisnak nevezzük: képzésükkor a nyelvet hátra, a lágy szájpadlás (latinul: velum) alá húzzuk.

Nem csupán a magánhangzók, a mássalhangzók is különbözhetnek aszerint, hogy hol képezzük őket. A [k]-t például éppen a lágy szájpadlásnál képezzük: a nyelvet a lágy szájpadláshoz szorítjuk, a tüdőből a levegő nem tud kiáramlani, nyomása megnő – amikor ismét útjára engedjük, kis „robbanással” kezd áramlani, ezt halljuk mi [k]-nak.

Az egymás szomszádságában képzett magánhangzók és mássalhangzók hatnak egymásra: bár legtöbbször észre sem vesszük, ugyanazt a hangot is másképp ejtjük attól függően, hogy milyen más hangok környezetében áll.

Figyelem! Az alábbi kísérletet ne munkahelyen, közlekedési eszközön, étteremben vagy más nyilvános térben végezzük el!

Ahhoz, hogy lássuk, mennyire befolyásolhatja a mássalhangzó ejtését az azt követő magánhangzó, képzeletben térjünk vissza az óvodába, és sokszor, hangosan mondjuk ki egymás után, hogy kuki! Eközben megfigyelhetjük, hogy az [u] előtt álló [k]-t hátrébb ejtjük, mint az [i] előtt állót. A különbségre nem figyelünk fel, hiszen a magyarban nincs funkciója. Vannak azonban nyelvek, amelyekben a [k] ugyanazon magánhangzó előtt is állhat mind a két helyen, tehát jelentésmegkülönböztető szerepe is van.

A latinban is nyilván volt egy ilyen apró különbség, ami egyre fokozódott. A [k] képzése során a nyelv elindult előre, az [i] vagy az [e] képzési helye felé: a zár feloldásakor előre mozgott, de még nem távolodott el a szájpadlástól, egy rövid rés keletkezett, egy [j]-szerű hang képződőtt: ezt jelöljük [k^j]-nek.

A latinhoz hasonló fejlődés más nyelvekben is végbement. Hasonló módon keletkeztek pl. a szláv nyelvek [cs], [c], [s], [zs], [z] hangjai. A latinhoz kíséteriesen hasonlít az, ami a finn és az észt közeli rokonában, a vótban történt: a finn kylä [küle], észt küla 'falu' vót megfelelője čülä [csüle].

A változás során a zár helye egyre előrébb tolódott, és valahova a [t] és a [k] közé került; az az időtartam pedig, ami a zár feloldódása és a magánhangzó tiszta ejtése között eltelt, egyre nőtt. Végül az [i] és az [e] előtt az egykori [k] helyén [cs]-t ejtettek: ezt a [k]-nál előrébb képezzük, és képzése két mozzanatból áll: először a levegő útját elzárjuk, majd miután ismét áramlani engedjük, csak egy szűk résen át haladhat, miközben [s]-szerű zörejt kelt. Így képezzük a [cs] hangot. Az olaszban és a románban ez az ejtésmód a mai napig megőrződött, a Franciaországban és az Ibériai félszigeten beszélt újlatin nyelvekben a zár teljesen megszűnt, így [sz]-hez, [s]-hez vagy az angol [th]-hoz (pl.a think szóban) hasonló hangok keletkeztek.

Ami a „mai latin” ejtést illeti, ez a különböző országokban változó, az újlatin országokban általában a helyi hangfejlődésnek felel meg. A c [c] ejtése Közép-Európában (azaz a német nyelvterületen, ill. az erős német kulturális befolyás alatt álló államokban) terjedt el. Az angolok pl. [sz]-nek ejtik.

2. Ugyan ezt a kérdést tenném fel a  tio végződéssel kapcsolatban is. (Miért lett belőle c vagy dz?)

A változás nem a [tio], hanem a [ti] kapcsolatokban következett be. A folyamat itt is hasonló volt, mint az előbbi esetben, azzal a különbséggel, hogy a képzés helye nem változott meg. Az [i]-ből valószínűleg [j]-szerű hang keletkezett, a [t^j]-ből  pedig úgy lett [c], hogy a zár felpattanását követő zörej erőteljesebb lett.

A [dz] ejtése olyan esetekben fejlődött ki, amikor két magánhangzó között állt. A két magánhangzó között álló mássalhangzók gyakran zöngésednek. Ennek az a magyarázata, hogy a magánhangzók mindig zöngések (kevés nyelvben van kivétel), és a zöngétlen mássalhangzók képzéséhez meg kell szakítani a hangszalagok rezgését. Ez időnként véletlenül elmaradhat, egyre gyakoribbá, végül teljesen általánossá válhat, így a mássalhangzók végül mindig zöngések lesznek. (Természetesen az, hogy a folyamat tényleg végbemegy-e, sok tényezőtől függ – elsősorban attól, hogy az adott nyelvben megvolt-e már korábban is a zöngés hang, az adott helyzetben volt-e megkülönböztető szerepe stb.)

3. A hosszú és rövid magánhangzókat a  latin írásban nem jelölték.  Akkor miből  lehet azt tudni,  hogy egy-egy szót hogyan ejtettek (a nyelvtani szabályoktól eltekintve)?  (például bonus > bónusz vagy bonusz,  dixit > dikszit vagy díkszít, novus > nóvusz vagy novusz?) egya'ltalán egységesen ejtették ezeket mindig  és minden földrajzi  területen röviden vagy hosszan  az ókori latinok?

Természetesen nagyon valószínű, hogy ezeket különbözőképpen ejtették. Ráadásul a harmadik századtól kezdve kezdett felbomlani a hosszúság szerinti szembenállás, és az ötödik századra valószínűleg teljesen el is tűnt a hosszúság szerinti megkülönböztetés.

Jogos a kérdés, hogy honnan tudjuk, hogy melyik magánhangzó volt hosszú, melyik rövid. Nos, a válasz meglepően pofonegyszerű: elsősorban a versekből. A latin versek időmértékesek, tudjuk, milyennek kell lennie a versformának, és ebből tudjuk, hogy az adott magánhangzó milyen hosszú. (Legalábbis ha nyílt szótagban áll, hiszen a zárt szótag mindig hosszúnak minősül, függetlenül attól, hogy a magánhangzó hosszú-e vagy rövid.) A másik nyom az lehet, hogy egyes újlatin nyelvekben mi a folytatójuk. Pl. a portugálban a latin rövid u folytatója zárt o, de a hosszúé u, a rövid latin o-é nyílt o, a hosszúé zárt stb. Segíthet a hangsúly is: a latinban a hangsúly az utolsó előtti szótagra esett, ha az hosszú volt (vagy a szótag zárt volt), egyébként hátulról a harmadik szótagra. A latin hangsúly általában az újlatin nyelvekben is ott maradt, ahol a latinban volt, így ez is támpontot nyújthat (illetve bizonyos hangsúlytalan magánhangzók kieshettek vagy megváltozhattak: ez is árulkodó lehet). Ezen kívül ritkán találhatunk olyan nyomokat, hogy valaki explicit módon leírja, hogy egy adott szóban egy adott magánhangó ejtése hosszú vagy rövid – az ilyen esetek természetesen ritkák. Összességében azt mondhatjuk, hogy sok apró nyomból lehet összerakni, melyik magánhangzó milyen volt.

Források

Tamás Lajos: Bevezetés az összehasonlító neolatin nyelvtudományba

Herman József: Vulgáris latin

Latin spelling and pronunciation

New Latin

.

.

.