A ritkán használt népnevek helyesírása gyakran problémákat vet fel. Még olyan esetekben is, mint a tadzsik ~ tádzsik, maszáj ~ maszai, vietnami ~ vietnámi stb. Még bonyolultabb a helyzet, ha még ennél is kevésbé ismert afrikai, indián vagy ausztráliai bennszülött törzsekről, apró népekről és nyelvekről írunk.

Néhány napja egy indián nyelv feltámasztásáról írtunk, és sajnos nem kerülhettük el, hogy megnevezzük a nyelvet: mi a messzecsuszett alakot használtuk. Viszonylagos szerencsénk volt, mert olvasónk ezúttal nem kifogásolta a formát, mindössze megjegyezte:

Siposs András Az indián nyelvek (A nyelvnevek magyar helyesírása. A nyelvrokonsági viszonyok, osztályozás) c. 2006-os művében a cikkbeli indián nyelv magyar neveként a <masszacsúzett> alakot veszi.

Indián nyár Massachusettsben (-ban?)
(Forrás: Wikimedia Commons / Whit Andrews / CC BY 2.0)

Többször leírtuk már, hogy a nyelvek nevének írása tekintetében általában a Fodor István által szerkesztett, az Akadémiai Kiadónál megjelent A világ nyelvei című kötetet tekintjük mérvadónak. Ettől csak akkor térünk el, ha erre alapos okunk van Így például a nganaszan nganaszán alakban szerepel a kötetben, holott a nyelvre vonatkozó magyar nyelvű szakirodalomban a nganaszan használatos, így ezt használjuk mi is. A National Geographic 2004. szeptemberi számának mellékleteként jelent meg az Észak-amerikai indián kultúrák című térkép. Ezen a népek elnevezései  a Siposséhoz igen közel álló formában szerepelnek, de Sipos neve nincs feltüntetve: ezen a szóban forgó nép neve messzecsuzet formában szerepel. Öt évvel később az NG interjút készített Siposs Andrással arról, hogy térképet készít az indián nyelvekről – ebben a korábban megjelent mellékletről nem esik szó. Sajnos a szóban forgó indián nyelv a nevét semmilyen formában nem találjuk a mutatóban, viszont előfordul az algonkin nyelvek szócikkben, méghozzá masszacsúszett formában. Ezt a szócikket pedig nem más írta, mint az olvasónk által is említett Siposs András – ezzel olvasónk maga is tisztában van. Hát legyen okos az ember, hogy ugyanannak a szaktekintélynek melyik véleményét kövesse. Siposs maga az interneten hozzáférhető egyik írásában is a masszacsúzett formát ajánlja, hozzátéve, hogy szabálytalan, de az eltérést indokolhatja a jó hangzás vagy a hagyományos alakkal való párhuzam. Nehéz belátni, hogy itt bármelyikről szó lenne.

A név célszerű írás- és ejtésmódjának megállapításához talán a legjobb lenne az eredeti indián szóból kiindulni, de ez reménytelennek tűnik. A név állítólag azt jelenti, hogy ’a nagy hegynél’, de már a ’nagy’ elemre is három alakot találunk, azt pedig, hogy ezeket miként is kellene kiejtenünk, meg sem kíséreljük kitalálni. Ráadásul lehet, hogy a név nem is ezt jelenti, hanem azt, hogy ’nyíl alakú hegy’, tehát egy másik formából kellene kiindulnunk.

A Boston közelében álló Great Blue Hill, a lehetséges névadó népszerű síelőhely (1973)
(Forrás: Wikimedia Commons / Halberstadt, Ernst, 1910-1987)

Az angol ejtés viszonylag könnyen tisztázható. Ha a nép neve nem is szerepel sok helyen, az állam neve a népnév többes számú alakjából ered, tehát lényegében nem különbözik tőle. Az állam nevének kiejtése IPA-jelekkel [ˌmæsəˈtʃuːsɪts], A szótár magyar változatán olyan nagynevű szakemberek dolgoztak, mint Nádasdy Ádám és Szigetvári Péter.

A [tsz] vagy [cc] problémájába ezúttal nem megyünk bele.a Huron’s English Pronouncing Dictionary (A Huron angol kiejtési szótára) ezt a magyar helyesírás hangjelölési elveivel [meszöcsúszetsz] formában adja vissza. A szótárban azonban az is szerepel, hogy a szó bevett magyar ejtése [maszacsúszetsz] – a szerkesztőség környezetében végzett szűk körű, nem reprezentatív felmérés azonban azt mutatta, hogy az első két szótagban [e]-t ejtünk. Elképzelhető, hogy ebben a kérdésben (generációs?) megoszlás van a beszélők között.

Massachusetts az államok között
(Forrás: Wikimedia Commons / Wapcaplet, Huebi / GNU-FDL 1.2)

A kiejtésbeli (és a népnévnél ebből következő írásbeli) ingadozásnak a legtöbb esetben abból következik, hogy az angol szó írásmódját vagy kiejtését vesszük-e figyelembe.

• Az első szótagban írásban a szerepel, de az angol nyílt [æ] a magyar fül számára inkább az [e]-hez áll közel.
• Az angolban a mássalhangzó-kettőzés (ss) csupán azt jelöli, hogy az előtte álló magánhangzó rövid. A magyarba ettől függetlenül az ilyen szavak általában hosszú mássalhangzóval kerülnek be az íráskép alapján, bár ingadozás is előfordul: Tennessee [tenesszí] (a Huron szerint [teneszi] a bevett), Mississippi [missziszipi] ~ [misziszipi], Gösser [gösszer] (*[göszer]).
  
• A második szótag magánhangzója egy svá („színtelen”, „semleges” magánhangzó) – a magyar változatokban egyetlen közös vonás figyelhető meg: ejtése megegyezik az első szótagi magánhangzóéval. (Az a esetében persze ez azt is jelenti, hogy megegyezik az íráskép által sugallttal.)
• Az [ú] vagy [u] kérdése is részben a hangzás és az íráskép különbségéből ered, ugyanakkor azt is figyelembe kell venni, hogy a magyar beszélők jelentős részénél a nem első szótagban az [u] (illetve az [i] és az [ü]) hosszúsága nem megkülönböztető szerepű.
  
• A szóvégi [t] vagy [tt] problémája lényegében megegyezik az első két szótag határán álló ss [sz] ~ [ssz] problémájával. 

Az egyetlen ingadozás, mely nem magyarázható sem az angol szó kiejtésével, sem írásképével, az a [z] ejtése a szó belsejében. Igaz, vannak olyan szavak, melyeknek írásképében a magánhangzók között álló s [z]-t jelöl – ezek közül itt talán a közismert choose [csúz] ’választ’ ige játszhat döntő szerepet, ez ugyanis ejtésében közel áll az állam nevének részletéhez. Egy olyan alakkal sem találkoztunk azonban, mely az utolsó szótag magánhangzóját [i]-nek venné, holott az angol hang ehhez áll a legközelebb.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy ha következetesen az angol íráskép alapján való ejtésből indulunk ki (figyelembe véve, hogy az s idegen szavakban általában [sz]-t jelöl, ill. a ch az angolban általában a [cs] jele), akkor az állam nevét [masszacsuszetsz]-nek kellene ejtenünk, a népnevet pedig masszacsuszettnek ejtenünk és írnunk. Ha viszont az angol kiejtésből indulunk ki, akkor [meszecsúszitsz] (vagy [meszöcsúszitsz]), illetve meszecsúszet (meszöcsúszet)  lenne a helyes megoldás. Látható, hogy az összes előforduló megoldás ilyen szempontból következetlen, tehát „nem helyes”. Azt persze, hogy melyik forma a helyes, a nyelvhasználat döntené el, de mivel a szó nem közhasználatú, nem támaszkodhatunk erre.

Melléfogás?

Maga az átírás azonban sokkal általánosabb kérdéseket is felvet. A magyar helyesírás szabályainak (AkH.) 212. pontja azt mondja ki, hogy „latin betűs írású nyelvekből átvett, nem általános használatú közszavakat idegenesen, vagyis a forrásnyelv helyesírásának szabályai szerint írjuk”. A példák alapján még az olyan szavak is „nem általános használatúnak” minősülnek, mint a bestseller, a lady vagy a show. Kétségtelen, hogy a szóban forgó indián törzs neve ezeknél sokkal kevésbé „általános használatú” – olvasóink többsége valószínűleg cikkünkben találkozott vele először. Ráadásul a nyelvet ma is, korábban is latin betűkkel írták – igaz, nem ez számít, hiszen a szó az angolból került a magyarba, azt pedig kétségtelenül latin betűkkel írják.

Massachusetts partjainál
(Forrás: Wikimedia Commons / William Waterway / CC BY-SA 3.0)

Siposs a National Geographicnak a következőket nyilatkozta:

Az MTA-nak a helyesírást szabályozó Magyar Nyelvi Bizottsága az általam (persze nálam jóval hozzáértőbb nyelvészekkel közösen) kidolgozott átírási elveket és a konkrét névalakokat tartalmazó terjedelmes – bár persze teljesnek sosem tekinthető – listát elfogadta, „kanonizálta”, így azok ma már helyesírási szabályzatunk részét képezik.

Nem tudjuk, mire gondolhat Siposs pontosan, de „helyesírási szabályzatnak” az AkH.-t szokás nevezni, az pedig egészen biztosan nem foglalkozik az indián népek, nyelvek neveivel. Ám bármit is fogadott el a magyar nyelvi bizottság, ha megtette, meglepő, hogy a saját szabályzatával teljes mértékben szembemenő alakokat fogadott el.