A nyelv olyan, mint az egészség: mindenkit érint, mindenkinek van vele kapcsolatosan tapasztalata, és mindenkinek van róla azonnal megosztható véleménye. Ha nem is mindegyik szakszerű... Az alábbiakban az Arrant Pedantry blog posztja alapján igyekeztünk összegyűjteni a 12 leggyakoribb hibát, amit a nyelvhasználatot kritizálók elkövetnek.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

1. A nyelvtan és a helyesírás, a központozás és a nyelvhasználat összekeverése

Sokan, akik a nyelvtanról beszélnek vagy írnak, azt hiszik, hogy a nyelvtan a nyelvi jelenségeket érintő összes szabály halmaza, elsősorban az írott nyelvé. Ez azonban tévedés. A nyelvtan – a szó nyelvészeti értelmében – a egy nyelv szerkezetének a leírása. A nyelvtannak több területe is van: a fonológia a hangok rendszerét és a rájuk vonatkozó szabályszerűségeket írja le; a morfológia a szóalakok felépítésének szabályszerűségeit tartalmazza (szótövek, szóképzés, ragozás, szóösszetétel); a szintaxis pedig a mondatok felépítésének szabályszerűségeit tárgyalja. A legtöbb „nyelvtani” panasz azonban nem ezeket a területeket érinti, hanem a helyesírást, a központozást, illetve esetleg azt, hogy valamit nem megfelelően használnak az emberek (ez pedig szemantikai vagy inkább pragmatikai kérdés).

Forrás: Wikimedia Commons / Bandar Lego

2. Csak egyetlen jó megoldás lehetséges!

A nyelvi kérdések felvetői és megválaszolói gyakran abból a téves előfeltevésből indulnak ki, hogy a nyelvi jelenségekkel kapcsolatban mindig csak egyetlen jó megoldás van. A kérdezők gyakran az egyetlen helyes megoldást kívánják tudni, és sokszor csalódottak, ha kiderül, hogy az általuk helytelennek vélt változat is megindokolható vagy elterjedt. A magyar helyesírás kevésbé ad lehetőséget az írásmódok közötti választásra. Talán ez lehet az oka annak, hogy a legtöbben úgy képzelik, hogy a nyelvtanban is mindig egyetlen jó megoldás van. (A nyelvtant ugyanis sokszor azonosítják a helyesírással; lásd az 1. pontot.)

3. Nem léteznek különböző stílusok, regiszterek

Szintén jellemző, hogy a nyelvi megoldások kritizálói úgy tesznek, mintha a nyelv stiláris szempontból is egységes lenne. Kizárólag egyetlen stílust, az irodalmi, formális írott nyelvet ismerik el, és ehhez mérik az összes megszólalást. Ha eltér tőle, kritizálják. Ennek eredménye pedig az lesz, hogy az informális vagy familiáris stílusú közléseket hibásaknak tüntetik fel.

4. „Ha egy szó nekem nem tetszik, nem is létezik”

Mindenkinek megvan a maga verbális mumusa. Van, akinek feláll a szőr a hátán, ha meghallja azt a szót, hogy pocaklakó. Van, akit ki lehet kergetni a világból azzal, hogy unszimpatikus. És van, aki egyenesen azt állítja, hogy nincs olyan szó, hogy sedulál. Ez nem egy kivételes hozzáállás: ha valami nem tetszik, mi nem használjuk, akkor nem is létezik. Tehát, akik használják, azok egy nem létező szót használnak... Az tehát nem egy jó érv egy szó ellen, hogy az a szó nem is szó.

5. A felvetések könnyen vastörvényekké válnak

A nyelvvel foglalkozók sokszor öntudatlanul is azt szeretnék, ha nyelvtan logikus lenne. Különböző szabályszerűségeket fogalmaznak meg felvetések formájában. A nyelvhasználatot bírálók azonban gyakran ezeket a felvetéseket már törvényekként kérik számon a nyelvhasználókon... Ez pedig sokszor teljes félreértéshez vezet. Jó és kissé parodisztikus példája lehet ennek az ami és az amely esete a magyarban. Sokan hiszik azt, hogy a szabály az, hogy „az ami helytelen, helyette az amely a helyes”. Ez azonban egyáltalán nem igaz, még részben sem, így aztán érdekes mondatszerkezetek születnek (Elmentünk még moziba is, amely nagyon kellemes volt.).

6. A szabályok alóli kivételek elfelejtődnek

A fentiekből következően az is gyakran előfordul, hogy a törvényszerűnek elképzelt szabályok alóli kivételekről nem esik szó, így azok elfelejtődnek. Ez pedig ismét érdekes nyelvi megoldásokhoz, illetve felvetésekhez vezethet. A magyarban jó példa lehet erre a magánhangzó-illeszkedés szabálya, amelynek esetében sokak számára zavarba ejtő, hogy vannak bizonyos szavak, amelyekhez mind a magas, mind pedig a mély hangrendű toldalék járulhat. Ezért sokan kérdezik, hogy akkor most melyik a helyes, a fotellal vagy a fotellel. Máskor pedig egyenesen odáig mennek, hogy a férfival alaknak helytelennek kell lennie.

7. A hibák gyakoriságának túlértékelése

Sokszor hallunk, olyan kijelentéseket, hogy „az utóbbi időben az egyik leggyakoribb nyelvi hiba ez és ez”, vagy hogy „lépten-nyomon beleütközünk abba a hibába, hogy...”. Ezeknek a kijelentéseknek a hátterében általában nincsenek valódi statisztikák, csak a megfogalmazó benyomásait tükrözik. Ezek a benyomások azonban – jobb, ha tudatában vagyunk ennek – egyáltalán nem megbízhatóak. Az általunk hibásnak ítélt, furcsa alakokat sokkal inkább megjegyezzük, mint a számunkra természeteseket. Így lehetséges, hogy úgy érezzük, hogy „állandóan” helytelen alakokat hallunk. Éppen ezért szoktak a nyelvészek korpuszvizsgálatokat végezni arra nézvést, hogy egy-egy jelenség milyen gyakran fordul elő.

Álljunk meg egy szóra!
(Forrás: Wikimedia Commons / Cassowary)

8. A nyelv változékonyságának figyelmen kívül hagyása

A szavaknak nemcsak az alakjuk, de a jelentésük is állandóan változik. Vannak azonban, akik ezt rosszul viselik, és a nyelvhasználókat hibáztatják, ha egy szót más, új jelentésben használnak. A magyarban az egyik neuralgikus pont az igekötők használata. Az mindenkinek nyilvánvaló, hogy bizonyos igék mellett újabb és újabb igekötők jelennek meg (elalszik, bealszik, lealszik), így ugyanarra jelentésre több igekötős alak is rendelkezésre áll, ugyanakkor az igekötők „jelentése” is változik. Sokan ezt a tényt nem fogadják el, és arra panaszkodnak, hogy az emberek „túlhasználják” az igekötőket, illetve, hogy hibásan használják őket.

9. A szabályok nem tudása

Ha már valaki arra teszi fel az idejének egy részét, hogy mások nyelvhasználatát javítsa, akkor nem árt, ha maga is ismeri azokat a szabályokat, amelyeket másokon számon kér. Előfordul azonban az ellenkezője is... A magyarban gyakran kijavítják az írásokat, aszerint a szabály szerint, hogy „az és elé nem kell vessző”, csakhogy a kötőszavak elé teendő vesszőkkel kapcsolatosan nem ez a helyesírási szabály. Vannak ugyanis esetek, amikor az és vagy a vagy elé vesszőt kell tenni.

10. A nyelvtani hibák kommunikációs problémákhoz vezetnek

Tipikus tévhit, amellyel a nyelvművelők legitimálják tevékenységüket, hogy a nyelvtan helyes használata eredményesebb kommunikációhoz vezet, a nyelvtani (vagy akár helyesírási) hibák pedig veszélyeztetik a kommunikáció sikerét. Ezt azonban mindennapi tapasztalataink alapján is cáfolhatjuk. A hétköznapi közléseink nagy része olyannyira nem teljes, és olyannyira nem „helyes”, hogy írásban például nem állnák meg a helyüket. Mégis úgy tűnik, hogy szóbeli közlésekkel is elég hatékonyan tudunk kommunikálni.

Értik egymást?
(Forrás: Wikimedia Commons / The White House photographer Pete Souza)

11. Nyelvtannácizmus

Erről a jelenségről korábban már írtunk. Tény és való, hogy a nyelvtani hibákról való beszéd vagy írás gyakran a másik ember lenézésével, elítélésével, néha megbélyegzésével társul. A kioktató, megalázó hangnemmel azonban lehet, hogy éppen az ellenkező hatást váltják ki, mint amit akarnak.

12. Annak elfejtése, hogy az helyes, amit a nyelvhasználók használnak

A nyelv önjelölt védelmezői gyakran felejtik el azt a tényt, hogy a „helyes nyelvhasználat” mindaz, amit az emberek rendszeresen, következetesen mondanak, és nem az, amit a nyelvtankönyvek deklarálnak, vagy amit a tanárok és a szerkesztők használnak.

13. Maguk is hibáznak

A sors iróniája, hogy a mások nyelvhasználatát vagy helyesírását bíráló kommentek jó része maga is hibás – nyelvtanilag és/vagy helyesírásilag... Így a kritika már jóval kevésbé hiteles, vagy egyenesen nevetséges.

Forrás

12 Mistakes Nearly Everyone Who Writes About Grammar Mistakes Makes