Végül jött a számítógép (legtöbbeknek idegen szóval csak kompjúter), ami egy hallatlanul bonyolult masina. A hozzá csatlakoztatott billentyűzet segítségével lehet vele írni, és amit írunk, se nem eredeti, se nem valódi. Ki hinné, hogy még csak nem is betű, csupán 0-k és 1-ek sorozata. Sőt, sokszor még a betűket sem kell leütnünk, elég csupán egy Ctrl+C és egy Ctrl+V parancs, s máris kész az írásmű. Szövegszerkesztő találja ki helyettünk a szavainkat, ismeri fel nyelvünket, javítja ki helyesírási és nyelvhelyességi hibáinkat. A „megvadult írógépek” szelíd házijószágok ezekhez az ördögi masinákhoz képest. És azokról még nem is szóltunk, amelyekhez billentyűzet sem kell, hanem a műpapírt imitáló képernyőt kell nyomogatnunk…

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Ha a Túlvilági séták mintájára elképzeljük, hogy Kosztolányi Dezső ma feltámadna, s eljönne közénk, valószínűleg minden dolgunkat szemfényvesztésnek hinné. Már saját kora írógépét is kissé veszélyesnek, s démoninak látta A megvadult írógép című kis esszéjében, amely a sorozatunk legutóbbi részében tárgyalt Élmény című esszével együtt jelent meg Tinta főcím alatt a Pesti Hírlapban, 1936. január 26-án. Kosztolányi szerint ugyanis az íróeszközök története valamilyen belsőséges kapcsolatban van az írás művészetének alakulásával. Így fogalmaz:

Tanulmányt lehetne írni arról, hogy befolyásolják az írószerszámok az írás művészetét.

(402. oldal)

Kosztolányi Dezső
(Forrás: Wikipédia)

És ha túlzás is azt állítani, hogy tanulmányt ír erről, de a gondolatkísérletet végigfuttatja. Kiindulópontja nyilvánvalóan a tapasztalat, hogy kézzel egészen más folyamat írni, mint géppel. Ő még tudta, ő még írt kézzel, jóllehet valószínűleg nem lúdtollal:

Mennyi áhítat, betűtisztelet volt hajdan a lúdtollban, melyet az író maga választott, metszett, gömbölyített és hegyezett ki kezéhez, egyéni hajlamához és szeszélyéhez, hogy egészen belefeledkezzék az írás mámoros tényszeretetébe. Azok a művészi hurkok és kacskaringók, melyeket a lúdtoll rajzolt, megérzik a mondatok szövésén, a jelzők választékos építményén, még a rímeken is, melyeket babrálgató kedvtelés rakosgatott össze.

(402. oldal)

Vigyázzatok a megvadult írógépre!
Avagy szeretné-e Kosztolányi a tableteket?
(Forrás: media4.onsugar.com)

A kép világos (de vigyázat: félrevezető!): az írószerszám, az általa létrehozott, művészi igényű íráskép és a tartalom tökéletes, szétválaszthatatlan egységben virít a papíron. De talán mégsem ez az első dolog, ami Janus Pannonius vagy Balassi Bálint verseiről először eszünkbe jut, főleg amikor nyomtatásban olvassuk azokat. Valószínű, hogy nem is az olvasó, sokkal inkább az alkotó szempontjából nem mindegy – Kosztolányi szerint –, hogy milyen írószerszámmal ír:

Később jött az acéltoll. Hidegen és józanul csillogott, mint gyári áru, de még ott maradt az asztalon a tintatartó, ez a kút, melybe a toll le-leszállt, merített belőle, s olykor merengve megpihent káváján.

(402. oldal)

Vigyázzatok a megvadult írógépre!
Avagy szeretné-e Kosztolányi a tableteket?
(Forrás: intellisble.files.wordpress.com)

Érezhető az értékvesztés; de az acéltollban még van némi romantika, még van benne némi remény. No, nem annyi, mint a lúdtollban. Ezen a ponton már világos, hogy Kosztolányi történetileg nem gondolhatta egészen komolyan ezt az értékvesztést, de a megkezdett metaforarendszert tovább kellett vinnie:

Aztán a töltőtoll jelentkezett, s minden tollforgatóból egyszerre „aranytollas író” lett. Már nem kellett megitatnia tollát, nem kellett vesződnie szerszáma fogyatékosságával, kikapcsoltak minden akadályt, mely elterelte figyelmét a lényegről, de az írás csodálatosképpen egyre hanyagabbá és lomposabbá vált, mintha arra volna szüksége, hogy éppen a kicsinyes gátlásoktól s az apró-cseprő műszaki zökkenőktől kapjon fényt és erőt.

(402. oldal)

Vigyázzatok a megvadult írógépre!
Avagy szeretné-e Kosztolányi a tableteket?
(Forrás: Wikimedia Commons / Antonio Litterio / CC BY-SA 3.0)

A töltőtoll az írás elterjedésének metaforája: tömegesen kezdenek írni az emberek, így az írás minősége érthetően romlik. De erről szegény töltőtoll vajmi keveset tehet. És ő még mindig őriz valamit az írás természetességéből és tartalmából – szemben a démoni géppel:

Végül az írógép köszöntött ránk ördögi zajával, villámgyors beidegzésével, elröppenő íveivel és másolópapírjaival, s vele együtt a műkedvelők borzalmas korszaka, amikor már senkinek se volt mondanivalója, de ezt sietve mondta el, s lehetőleg bőbeszédűen, tíz-tizenöt kötetes regényekben, kiadósan, a semmit is fölhígítva. Az írógép megvadult, s magától kezdett írni.

(402–403. oldal)

Írógép a 20. század elejéről
(Forrás: Wikimedia Commons / Julo)

Az írógép – Kosztolányi szemében – a végső állomás: az írás kiüresedése, tartalmatlanná válása, elgépiesedése. Metaforasorozata ugyan nagyon érzékletesen ragadja meg a különböző íróeszközök által keltett képzeteket, és az írás folyamatát, mégis alapvetően vezet félre azt illetően, hogy a hordozó anyag és a tartalom az általa tételezett módon függenének össze. Az írógéppel kapcsolatosan azonban érdekes és praktikus megfigyeléseket is tesz – naná, hogy panaszos hangnemben:

Mindennek megvan a nyoma írásmodorunkon, sőt helyesírásunkon is. Évek óta figyelem, hogy teremt az írógép új helyesírást. Ezeket a szócsoportokat: úgylátszik, maéjszaka, tegnapeste, jónapot, jóéjszakát önkényesen és következetesen egybeírja, egyre-másra alkotja és honosítja megnyomtatásban is a hosszú és éktelen szószörnyetegeket, mintha nem volnának amúgy is eléggé hosszú szavaink. Nekünk, akik még mindig kézzel körmölünk, fáradságos egybeírni a szavakat. A gépírónak viszont kényelmesebb, mert egy billentést takarít meg vele. Vigyázzunk a megvadult írógépre, különben érzéseink és gondolataink zenéje nemsokára oly lelketlen kattogássá válik, mint a gépzongora lármája.

(403. oldal)

Rossz belegondolnunk, mit szólna a mai írószerszámainkhoz Kosztolányi. Talán a számítógéppel írott, online megjelenő cikkekre kimondaná, hogy már nem is érdemlik meg az írás nevet.

Forrás

Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Osiris Kiadó, Budapest 1999. 401–403. oldal