Emlékszik olyan regényre, amely valamilyen nagy, az emberiséget érintő, az embereket foglalkoztató kérdést tárgyalt? – Nem baj, ha hirtelen nem. És olyanra, amelyben volt egy ismerős lépcsőház, vagy amelyikben szépek voltak a hajnalok egy az otthonunknál is otthonosabb lakás ablakából? – Még az is megeshet, hogy igen, sőt, hogy többre is. Mégis, amikor az irodalomról beszélünk, sokszor az előbbi módon próbáljuk megfogalmazni általánosításainkat egy-egy regénnyel kapcsolatban, és az irodalmi szövegek által okozott személyes élmény (illetve annak az emléke) kicsit ciki, olyasmi, amire szót sem érdemes vesztegetni – legalábbis ha komolyan beszélünk az irodalomról.

Lehet, hogy ismét az derül ki, hogy az irodalomról alkotott felfogásunk kissé álszent vagy egyenesen téves? – Ha Kosztolányi Dezsőt kérdezzük, a válasz az, hogy: „Hát persze!” Ahogyan a költészet úgynevezett mélységéről megmutatta, hogy mennyivel kevésbé fontos, mint a „sekélység”, és ahogyan elolvashattuk, hogy a tartalom nem választható el a formától, valamint, hogy az őszinte gondolatok milyen távol állnak a művészettől, most azt is megtudhatjuk tőle, hogy a regény, amely az úgynevezett nagy kérdések taglalja, mit sem ér ahhoz a szöveghez képest, amely egy pohár vizet úgy képes leírni, hogy megszomjazunk tőle…

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Az 1929. július 14-én a Pesti Hírlapban megjelent Igék című egybekezdéses kis írás kiindulópontja – szokás szerint – a közhiedelem, az irodalomról szóló közbeszéd tévessége:

Gyakran olvasom, hogy ez vagy az a regény valami „nagy” kérdést tárgyal. Megírja például a háború vagy a házasság válságát, vagy egy faj, egy nép előretörését és hanyatlását. Azt hiszem, hogy ezek a „nagy” kérdések a jellegzetesen kis kérdések. Ez a grand art a petit art, mert az éltet leszűkíti, körülkalodázza.

Kosztolányi Dezső
(Forrás: Wikipédia)

Amiről tehát azt mondják, azt hisszük, hogy „nagy dolog”, valójában szóra sem érdemes. „Nagy kérdésekről” nem lehet, nem érdemes regényt írni – mondja Kosztolányi. Ez elég furcsán hangzik, főleg, ha jó általánosan igyekszünk megfogalmazni, hogy kedvenc könyveink miről is szólnak. Az apagyilkosság, a felnőtté válás, egy szerelem, egy öngyilkosság vagy gyilkosság története: végül is elég „nagy dolog”. Persze az nem mindegy, hogyan van megírva… Kosztolányi is – egy logikai ugrással – éppen ezt állítja szembe az előző gondolatával:

A regényíró egyetlen becsvágya csak az lehet, hogy az egész életet hozza, érzékletes mivoltában, embereket, akik azonnal régi ismerőseinkké válnak, és tárgyakat, melyek meghittebbek, mint a tulajdon bútoraink. Nincs csodább csoda, mint a realizmus, mely elfelejteti velünk a körülöttünk levő valóságot, és megáhíttatja azt a valóságot, mely a papíron van.

Tehát az irodalom értéke, minősége nem azon múlik, mennyire „nagy” a kérdés, amiről szól, hanem azon, hogy mindez hogyan tárul elénk. Ez pedig – Kosztolányi szerint – közvetlen összefüggésben áll azzal, hogy hogyan hat ránk az adott mű.

Uraim, tessék megérzékeltetni egy pohár vizet – jelzők és mesterkedések nélkül –, szerényen, de oly igézően és kelletően, hogy az olvasó megszomjazzék, és inni kívánjon. Aki ezt eléri, az nagy író, az „nagy” kérdésekről ír. Csak ilyen varázslónak érdemes lenni.

Nem mindegy, hogyan tálaljuk...
(Forrás: Wikimedia Commons / Jean Fortunet / CC BY 1.0)

Tehát egy pohár víz megírása a feladat. Ha erre képes az író – úgy, hogy az olvasója megszomjazzék tőle –, akkor megvan az a varázsképessége, amelytől nagy íróvá válhat. Érdekes az az előfeltevés, amellyel Kosztolányi él ennek a gondolatnak a megfogalmazásakor: szerinte az igazán nagy remekművek egyforma, de legalábbis nagyon hasonló hatással vannak az olvasóra. Ha az a bizonyos pohár víz úgy van megírva, akkor attól bizony minden olvasó meg kell, hogy szomjazzék. Ha mégsem így lenne, az az olvasó hibája. 

Forrás

Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 364. oldal