Hogy mi az ihlet, sokan szeretnénk tudni. És bár irodalmi tanulmányaink során újra és újra előkerül a fogalom, elég homályos elképzelésünk van a művészek ihletett állapotáról, a Múzsa csókjáról. Mindenképp van benne valami, amit – metaforikusan vagy szó szerint – a földön, az anyagin túli világból eredeztetünk. Racionálisan közelítve a dologhoz: mindenképp valamilyen pszichológiai jelenségről van szó. Ennek megközelítéséhez pedig nem árt, ha tudjuk, hogy azok az emberek, akik gyakran kerülnek ihletett állapotba, hogyan gondolkodnak, hogyan vallanak erről.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Nyelv és lélek című sorozatunkban Kosztolányi Dezső írásainak a segítségével már többször bepillanthattunk az író műhelyébe. Volt szó arról, hogy íróvá igazán az válhat, aki nem tud írni úgy, mint mások, hogy mű és valóság milyen bonyolult viszonyban lehetnek, hogy a forma és a tartalom hogyan viszonyulnak egymáshoz, hogy a művészetnek mi köze a játékhoz, és hogy milyen értelemben tekinthető foglalkozásnak az íróság. Végül sorozatunk legutóbbi részében néhány írástechnikai javaslatot kaptunk Kosztolányitól. Most pedig nincs más hátra, mint hogy megtudjuk, hogyan vélekedett az ihletről, amit oly sokszor, olyan könnyelműen (és oly tévesen) emlegetünk a művészetekről való beszéd során. Kosztolányi 1909. augusztus 1-jén, az Életben megjelent Az ihlet pszichológiája (Jegyzetek egy író naplójából) című cikke is ezzel a problémával indít.

Ma, ha a bírálók valamilyen költeményt meg akarnak dicsérni, azt mondják, hogy az írója a benne megírt érzelmeket és gondolatokat valósággal átélte.

A múltkor győződtem meg e konvencionális frázis valótlanságáról.

(324. oldal)

Aki szereti Kosztolányit, többek között azért is szeretheti, mert a művészettel, az alkotással kapcsolatos szokásos éteri maszlagot valahogy mindig lehozza nekünk a földre, megmutatja a dolog kínkeserves, anyagi, kétkezi, kisszerű oldalát – de úgy, hogy közben az mit sem veszít a transzcendentális mivoltából. Az ihlettel kapcsolatosan is ezt példázza: ellentmond a szokásos elképzelésnek. A művész, amikor alkot, nem él át, hanem dolgozik. Az írása végén plasztikusan így összegzi ezt a gondolatot:

Ha szenvedünk, hallgat a lant. Az égő házról mindenki írhat, csak az nem, akinek ég a háza. Mi természetesebb, minthogy éppen életkedvünk pillanataiban énekeljük meg szenvedéseinket és halálvágyunkat? Hisz már ahhoz is, hogy tollat fogjunk a kezünkbe, bizonyos életkedv kell.

(325. oldal)

Kosztolányi Dezső
(Forrás: Wikipédia)

Az ekkor 24 éves (!) Kosztolányi saját tapasztalatát fogalmazza meg az érzelmek, élmények átélésével és egy-egy élmény megírásával kapcsolatban. Elmeséli, hogy nemrégiben meglátogatta szülőházát; nagy vonalakban vázolja az ott szerzett élményt is. Ezt elsősorban azért, hogy bizonyíthassa: az élmény nem kifejezhető, nem adható vissza a szavak által:

[…] újra visszatértek az érzelmek, amelyek egy évtized előtt dobogtatták a szívem. S mennyi kincset találtam benne! Mennyi szikrázó és kápráztató érzelmet. Nincs az az Ephraim Mikhael, Henri Régnier, Jean-Arthur Rimbaud, ki különb érzelemárnyalatokat tud produkálni. Hogy fogtam föl akkor a napkeltét, az esthajnalt. Milyen egyszerűen, milyen kifejezhetetlenül.

Ekkor azonban láttam, hogy az érzelmem mélysége a kifejezés által csekélyedett.

(324. oldal)

Az élmény átélése tehát kifejezhetetlen; az alkotás ettől különbözik: benne az élmény ha nem is vész el, de átalakul, anyaggá, szavakká, formává válik:

Az esti csillag izzón vágta szemembe fényes nyilait, s nem gondoltam másra, mint erre [akkor, amikor az élményt átélte]. Ma jelzőket, metaforákat formálok, s az én vén tentatartóm jelenik meg előttem. A gondolatot, az érzelmet ízzé-porrá zúzom, s a kifejezhetőt szoborba öntöm; a többit, ha aranypor is, mint használhatatlant, elvetem.

(324. oldal)

Tentatartó
(Forrás: Wikimedia Commons)

A „tentatartó” már csöppet sem éteri, nem beszélve a gondolatok ízzé-porrá zúzásáról. Kosztolányi képei alapján megjelenik az íróasztal fölött görnyedő könyékig tintás tépelődő szerencsétlen író, illetve a teljes és természetes gránittömböt kalapáccsal és vésővel szétzúzó szobrász képe is. Ezek bizony nem éteri, hanem elég anyagi és mocskos dolgok. Logikusan vetődik fel ezek után az a kérdés, hogy jó-e ez nekünk, hogy ezt tudjuk, hogy elveszítjük a Múzsáról, az ihletről szóló dajkameséinket:

Sajnáljuk-e, hogy az író csak így tud alkotni? Nagy kérdés. Sokan Mallarméval azt mondják, hogy ez a mi kudarcunk. Én azt hiszem, hogy ez az író legnagyobb diadala.

(324. oldal)

Nem is számítottunk másra: Kosztolányi ismét ellentmond a szokásos elképzelésnek. A művészet anyagi mivolta, az ihlet ilyenfajta átértelmezése a művészet diadala. Ugyanis azt jelenti, hogy az ember – valamilyen csodálatos indíttatásnak engedve – képes elvonatkoztatni az átélt élményétől, ez pedig lehetővé teszi számára, hogy megírhassa, megörökíthesse, mások számára is felfoghatóvá tegye az egyébként kifejezhetetlen élményt:

[…] azt a hangulatot, melyet ott a régi ház udvarán éreztem, egyszer, mikor épp távol voltam, s legkevésbé sem engedtem magamat át a visszaemlékezésnek, sikerült kifejeznem. A nagy érzelem ólomsúllyal kapaszkodik belénk, s megköti a szárnyainkat. Az igazi ihlet mindig távol visz tőle, hogy elvonatkoztathassuk magunkat a tárgyaktól; nem szubjektívvé tesz – mint ahogy ma legtöbben hiszik –, hanem objektívvé. Az ihlet technikai diszpozíció.

(324–325. oldal)

Az ihlet tehát nem más, mint az az áldott állapot, amikor megvan a megíráshoz, a megalkotáshoz szükséges távolságtartás. Prózaibb ez így, de mégis megnyugtató.

Forrás

Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 324–325. oldal