Az utólagos visszaemlékezések szerint minden tisztességes kocsmai verekedés úgy kezdődik, hogy „a másik visszaütött...”. Talán ez igaz a politikai vitákra is. Cikksorozatunk célja, hogy más szögből világítsa meg a 21. század elején a székely zászló és az erdélyi autonómia ürügyén ismét fellángolt román-magyar politikai perpatvart. Audiatur et altera pars, azaz hallgattassék meg a másik fél is!

Cikkeinkben azt vizsgáljuk, hogy a 20. század elején hogyan látta és láttatta műveiben a Magyar Királyságban élő románság helyzetét a korabeli (erdélyi) román irodalom egyik legnagyobb klasszikusa, Liviu Rebreanu. Arra vagyunk kíváncsiak, hogy a 20. század elején nemzetiségi létben élő románságban hogyan fogalmazódik meg saját helyzetének felismerése, s innen hogyan jut el addig a vízióig, hogy Erdély és Magyarország románlakta vidékei egyesüljenek a Kárpátokon túli anyaországgal, hogyan kúszik fel a román trikolór a magyar helyébe a kolozsvári Mátyás-szobor szeme láttára. Sorozatunk első részében a kor erdélyi nyelvi helyzetét, az iskolarendszert és a közigazgatást tekintjük át röviden – román szemszögből.

Liviu Rebreanu (1885–1944), ez első modern román regény, a Ion szerzője az akkor Szolnok-Doboka vármegyében található Felsőilosván (ma Târlișua, Județul Bistrița-Năsăud, Románia) született. Kezdeti irodalmi próbálkozásai magyarul születnek. Színdarabjai, novellái mellett regényei különösen kiemelkedőek (Ion, Akasztottak erdeje, Lázadás, A tánc stb.). A Ion valamikor a 20. század elején játszódik Erdélyben, fő helyszíne pedig az erdélyi Pripász, melyet a kutatók a Naszódtól délre található Priszlop nevű településsel azonosítanak, amely ma a szerző nevét viseli.

Rebreanu 1913 és 1920 közt írja meg Ion című regényét. A címszereplő főhős, Ion egy feltörekvő fiatal erdélyi román parasztlegény, aki szenvedélyes szerelmese a termőföldnek, s abbéli igyekezetében, hogy minél több földet szerezzen, szemet vet a gazdag Vasile Baciu lányára, Anára, s mindent elkövet, hogy a lány mellé annak hozományaként az öreg Baciu földjeit is megszerezze. Fejér Ádám így ír Ion személye kapcsán Régiónk népeinek kulturális önmeghatározása és a regény című művében:

[...] Ion nem románnak tudja magát, ő anélkül, hogy arra különösebb figyelmet fordítana, egyszerűen egész lényével az, mert bár nem a román nemzeti célokért küzd, minden kétséget kizáróan a román kultúra, a sajátos román kulturális mentalitás hordozója.

A mű címszereplőjével azonban a továbbiakban nem foglalkozunk, ehelyett a mellékszereplők, a kor erdélyi román értelmiségijeinek alakjain keresztül a regény melléksodrában szereplő, de a ma szempontjából is történelmi jelentőségű eseményeket vesszük górcső alá. Közülük is a számunkra talán legérdekesebb figura a fiatal Titu Herdelea, aki román létére kiválóan beszél magyarul, verseket farigcsál, magyar nővel kezd viszonyt, ám a regény lassan hömpölygő története során fokozatosan ráébred önnön románságára. Titu, szemben Ionnal, úgy lesz románná, hogy eleinte nem kifejezetten az. Bizonyos vonásai miatt akár az író, Rebreanu alteregójaként is tekinthetünk rá.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

 Nyelvtanulás és nyelvtudás a Magyar Királyság iskoláiban

A román Herdelea-család, ahol a tanító édesapa ugyan beszél valamit magyarul, de kedves neje és lánya nem vagy alig, hamarosan szembesül azzal a kérdéssel, fiúgyermeküket, Titu Herdeleát hova is iskolázzák be:

[Titu a]z iskolában elég jól tanult. Édesapja keze alatt kezdte, színjelessel végezte az elemi iskolát. Aztán az ármádiai gimnáziumba került; ahol már valamivel nehezebben ment; harmadik osztályos korában panaszkodni kezdett, hogy „pikkelnek” rá a tanárok. Herdelea átíratta a besztercei magyar gimnáziumba. „Hadd tanuljon meg magyarul is – mondta a tanító. – Manapság az ember nem sokra megy, ha nem töri valamennyire az állam nyelvét.” – De Titu itt sem fért össze a tanárokkal, ezért, miután kijárta a hatodikat, a család úgy döntött, hogy a szász gimnáziumban folytassa tanulmányait. „A német nyelvvel – kezdte előlről Herdelea – akár a világ végére is elmehet.”

(88. oldal)

Bár az anyanyelven való oktatás 1868-ban, a nemzetiségi törvényben (1868:XLIV. tc.) megfogalmazott elve sértetlen maradt, egy 1879-es, Trefort Ágoston miniszter nevéhez köthető törvény előírta a magyar nyelv kötelező oktatását a népiskolákban. 1883-ban hasonló szellemű törvény született a középiskolákról is. Később az óvodákban is kötelezővé vált a magyar nyelv. Összességében azonban a „magyarosítás” ilyen útja önmagában kevéssé nevezhető sikeresnek: a magyarság magyarországi aránya az összlakossághoz képest 1880-ban 46,7% volt, 1910-ben pedig 54,5%.

Az ifjú Titu – különösen a magyar Láng Rózával kialakult szerelmi kapcsolata hatására – szinte elemi erővel és kedvvel veti bele magát a magyar nyelv tanulmányozásába. Különböző okok miatt kénytelen elhagyni Pripászt és egy Gargó nevű településre kerül, ahol magyar iránti lelkesedése tovább él ugyan, de környezetének valósága egészen más – kezdi román szemmel látni a dolgokat:

Mióta Rozikába belehabarodott, nagyon megszerette a magyarokat és a zsidókat, lévén az asszony magyar volt és zsidóhoz ment feleségül. Hogy szeretetét kifejezésre juttassa, szívesen beszélt magyarul. Most egy magyar faluba került. Remélte, hogy a folytonos magyar beszéd azt a benyomást kelti majd benne, mintha még mindig Róza közelében élne, s ezzel csillapítgathatja vágyait. A parasztok azonban, akik ügyes-bajos dolgaikkal a községházára jöttek, többnyire románul beszéltek, először mert mindnyájuknak jobban ráállt a nyelve a román beszédre, másodszor pedig mivel a jegyző is csak épp annyira ismerte az állam nyelvét, amennyire hivatala megkövetelte; otthon a családban hol zsidóul beszélt, hol románul, mert a jegyzőné, minden igyekezete ellenére, meg sem tudott mukkanni magyarul. Egyedül a jegyző fia tett úgy, mintha nem tudna románul; de mivel a komoly tudós pózában ágált, Titu utálta, és ha csak tehette, elkerülte.

(233. oldal)

Az immár felnőtt Titu, aki saját románságának öntudatára is Gargón ébred rá, akaratlan fül- és szemtanúja az alábbi jelenetnek, amikor a gargói állami tanító valósággal terrorizálja a román gyerekeket a magyar nyelv kötelező használatára:

A gyermekek meg sem mertek moccanni félelmükben, ezért a tanító fenyegetőzve és ordibálva feléjük indult. Titu kihajolt az ablakon. A vidám hangok összevisszaságából tisztán kivette a felháborodott tanító szavait:

– Csak magyarul!... Magyarul!... Muszáj magyarul!... Magyarul!...

(238–239. oldal)

A kor nemzetiségi vezetői, maguk a magyarországi nemzeti kisebbségek – praktikussági szempontból – elfogadták ugyan a többségi magyarság nyelvének domináns szerepét, ám annak „államnyelvi” mivoltában olyan elvi kérdést láttak, amely – mivel alá- és fölérendeltségi viszonyokat teremt – károsan érintheti a nemzeti kisebbségeket. Az ilyen jellegű nyelvi imperializmust nem pártfogolhatták. Az alábbiakban azt tekintjük át, hogy a regényben hogyan viszonyulnak a magyar államnyelvhez egy speciális társadalmi csoport tagjai: a Magyar Királyság román nemzetiségű állami alkalmazottai.

Júdás pénze

Az 1868:XLIV. tc.-ként ismert nemzetiségi törvény 26. §-a megállapítja, hogy a községek, egyházak, magánszemélyek, illetve társulások saját erejükből állíthatnak alsó, közép és felső tanodákat, melyekben a tanítás nyelvét az alapítók határozzák meg.

A regény folyamán több alkalommal is felmerül annak a kérdése, hogy a – térségben többséget alkotó – nemzeti kisebbségek azon kisemberei, akiknek anyagi léte az államhatalomtól függ, hogyan is vezessék életük lélekvesztőjét a nemzeti érzés nyílt felvállalásának Szküllája és a megélhetés Kharübdisze között. Herdelea tanító úr, akinek a község fizeti szerény fizetését, hamarosan nagy kihívással szembesül az állami szektor részéről:

Herdelea sose részesült még ekkora megtiszteltetésben. Hogy a tanfelügyelő, akitől az egész vármegye tanítósága rettegett, előléptetést ajánljon fel neki!... De azért nem mert ott helyben határozott választ adni. Jól meg kellett gondolni a dolgot. Az állami tanerőktől megkövetelték a magyar nyelvet, s azt ő bizony alig-alig törte. [...] De tisztában volt azzal, hogy az ő magyartudása nem elég. Aztán meg: átmenni az államhoz, olyan dezertálásféle volt, mintha az ellenség táborába szökött volna át. Az a román tanító, aki arra köteles tanítani a román gyerekeket, hogy csak magyarul beszéljenek, nem román többé, hanem renegát, mégpedig a javából... A másik serpenyőt azonban éppoly súlyos érvek nyomták. A község negyedannyit fizetett, mint amit az állam felajánlott.

(109. oldal)

Később, amikor Titu úgy dönt, hogy vonatra száll, és elmegy álmai Romániájába (ahogy egyébként azt az író Rebreanu is tette), a vonatút alkalmával találkozik egy magyarul beszélő kalauzzal, akiről hamarosan kiderül, hogy csupán megélhetése miatt választotta az elmagyarosodás útját:

A kalauz elmesélte, hogy Ştefan Popának hívják, de Papp Istvánra magyarosította a nevét, mert ezt követelték, mikor kinevezték, hogy magyar nőt vett feleségül, hogy nyolc gyermekük van, meg hogy ő úgy táncol, ahogy a nagyok fütyülnek, mert különben felkopna az álla.

(480. oldal)

Bizony, a társadalmi felemelkedés érdekében a magyar nyelv ismerete – adott esetben az elmagyarosodás – reális alternatívaként bontakozik ki szemünk előtt a regény lapjain. Ugyanakkor Rebreanu arról is ír, hogy a román nemzetiségű állami alkalmazottak ugyancsak hadilábon állnak a magyar államnyelvvel, de ahogy az alábbiakból kiderül, a román vidékeken általános tendencia az, hogy az állam nyelvét mindenki, aki nem magyar, csak töri csupán.

 A közigazgatás nyelve a Magyar Királyságban

Az 1868-as nemzetiségi törvény ugyan a kormányzat és az országgyűlés nyelveként a magyart jelölte meg, de előírta azt is, hogy a törvényhatósági tisztviselők a községekkel, egyesületekkel és magánosokkal való hivatali érintkezés során, amennyire csak lehet, azok nyelvét használják (5. §).

Titu még pripászi évei alatt rászokik arra – mivel román nyelvű sajtóhoz csak elvétve jut –, hogy a magyar lapokat olvassa; a helyi jegyző amúgy is járatott néhányat. Az már külön érdekesség, hogy a falusi jegyző és gyakornoka (akik sem románok, sem magyarok) – bár magyar sajtótermékekre fizetnek elő – törik a magyart: 

[Titu f]elsietett az irodára, hogy elbeszélgessen kicsit Stössellel, a jegyzővel. De csak Hornstein gyakornokot találta ott: vékony, nyeszlett, szemüveges legényke volt, a feje idegesen rángatódzott. Hornstein hősiesen erőlködött, hogy magyarul beszéljen.

[...]

A jegyző is járatott vagy három magyar újságot, ő sem olvasta, de gyűjtötte – tüzet gyújtani. Titu tehát nem vihette haza, csak a községházán olvasta ki őket.

 Most is úgy elmerült az újságokba, hogy hamarosan elszállt a mérge. Alkonyatig olvasott. Mielőtt hazaindult volna, mintegy felüdülve, mégis elmesélte a Pripászon történteket; s méghozzá, a gyakornok legnagyobb örömére, magyarul mesélte el...

(92–93. oldal)

Rebreanu úgy láttatja, hogy iskola, kultúra és közigazgatás: minden az állam szolgálatában áll, hogy a térségben többségben levő nemzeti kisebbséget (micsoda paradoxon!) a markában tartsa. Titu – immár a regény vége felé – egyfajta szintézisként az alábbiakat állapítja meg:

Az ellenség a leigázás összes modern fegyvereivel támad: felhasználja a kultúrát, az iskolát, a művészetet, a pénzt, a munkát... Nekünk azért kell kapálóznunk, hogy legalább el ne merüljünk. Semmi másért! Ha a felszínen maradunk, nyert ügyünk van. A cél: megakadályozni, hogy az ellenség behatoljon a várunkba. Márpedig ezt a célt, az emberi gyarlóságok ellenére [...] elértük. Ez a mi büszkeségünk.

(484. oldal)

Cikkünk következő részében először azt vizsgáljuk meg, hogy a regényben a szerző milyen lehetőséget lát az államnyelvvel szembeni ellenállásra, illetve hogy milyenek az etnikai viszonyok a 20. század elején Erdélyben. Az is ki fog derülni, mindez a szereplők szemében miért teszi indokolttá és egyre sürgetőbbé a hatalomváltás kérdését Erdélyben.

Felhasznált irodalom

Fejér Ádám: Régiónk népeinek kulturális önmeghatározása és a regény. Szeged, 1993.

Galántai József: A Habsburg-monarchia alkonya. Osztrák-magyar dualizmus 1867–1918. Kossuth, Budapest, 1985.

Merényi László: Boldog békeidők... Gondolat, Budapest, 1978.

Rebreanu, Liviu: Ion. Fordította: Oláh Tibor. Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó, Bukarest, 1960.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése