Már többször is írtunk arról, hogyan látták és látják az Egyesült Államokban az emberek az etnikai kisebbségeket, milyen megnevezéseket használnak, mi elfogadott a sajtóban és mi nem. Most megnézzük, Magyarországon mi a helyzet, és hogy vannak-e olyan amerikai tapasztalatok, amelyek számunkra is tanulságosak lehetnek. Baj-e, ha felemlegetjük valakinek a származását, vagy éppen az a problémásabb, ha az etnikai hovatartozást tabutémaként kezeljük? Színvakság nem csak orvosi értelemben létezik – ezt a fogalmat a bőrszínnel kapcsolatban is lehet használni. De jó-e, ha az ember színvak?

Fekete-fehér csíkos biliárdgolyó színtévesztőknek
(Forrás: Wikimedia Commons / Stanton McCandlish / GNU-FDL 1.2)

Az etnikum az érdekes?

Ha valaki cigány, onnantól fogva a mai magyar közbeszédben szinte teljesen bizonyos, hogy csak cigányként fog szerepelni. Akármivel foglalkozik, azt csak a cigányság kontextusában emlegetik fel, akár fontos ez a konkrét kérdéssel kapcsolatban, akár nem. Ez mind a bal-, mind a jobboldali sajtóra igaz. Lássunk egy példát! Rostás Árpád műbútorasztalos-restaurátor nemzetközileg elismert szakember, a versailles-i és a neuschwansteini kastélyokban is közreműködött a restaurációs munkálatokban. Honlapján nem hangsúlyozza roma származását. Az interjúkban, riportokban mégiscsak ez az elsődleges téma – a Népszabadság riportja például rögtön a bevezető szövegben a bőrszínre való utalással indít. Az egyetlen kivétel, amit felleltünk, egy szaklap, az Építészfórum cikke.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A cigány értelmiségiek speciális helyzetben vannak. A többség részéről erős nyomás nehezedik rájuk, hogy „hivatásos cigány értelmiségi”-ként helyezkedjenek el, azaz lépjenek politikai pályára vagy foglalkozzanak más módon a cigánysággal. Legyenek jogvédők, szervezzenek felzárkóztató programokat, üljenek az EU romaügyi szervezeteiben. Ha valaki egészen mással szeretne foglalkozni, azt a társadalomnak még a liberálisabb rétege is jóval kevésbé tolerálja, azzal indokolva, hogy „most erre van szükség”. Hogy az egyénnek mire van szüksége, mennyire érzi magát alkalmasnak arra, hogy egy egész csoportot képviseljen főállásban, az igen kevés embert érdekel. Ahogy Mendi Rózsa pszichológus, gyógypedagógus mondja Diósi Ágnes interjúkötetében:

Már számos olyan diplomás van a romák között, aki jó iskolában végzett, és ennek ellenére nem választja az orvosi, tanári, szociológusi stb. pályát, hanem elmegy romaügyi referensnek, mert most a többségi társadalom azt gondolja, hogy ez a roma értelmiségi feladata.

Jön a limuzin

Talán a legkárosabb, hogy a többség hozzáállását sok kisebbségi ember is átveszi, és hasonlóképpen kezd vélekedni. Ugyanez a probléma fennáll az amerikai fekete lakossággal kapcsolatban is. A következő videóban Neil deGrasse Tyson asztrofizikus és népszerű tudományos ismeretterjesztő beszél saját fiatalkoráról. Egyetemistaként egy felsőbbéves fekete hallgató megkérdezte tőle, mit tanul. Amikor megmondta neki, hogy fizikát, a felsőbbéves a fejéhez vágta, hogy a fekete közösség nem engedheti meg magának, hogy valaki az ő értelmi képességeivel olyan dolgokkal foglalkozzon, amelyeknek nem teszik jobbá a feketék életét. (A felsőbbéves hallgató egyébként közgazdaságtant tanult.)

Tyson teljesen kétségbeesett, úgy érezte, hogy gödörbe került, ahonnan nincs kiút. Csak jóval később talált választ az elkeserítő felvetésre. Egy helyi TV-adó munkatársa kereste telefonon, hogy egy fizikai kérdésben kérjen szakvéleményt tőle, majd megkérte, hogy ugyanezt ha lehet, adásban is mondja el. Küldtek érte egy limuzint, megszólalt az adásban, majd hazament és megnézte magát a tévében. Akkor eszmélt rá, hogy a saját életében ez volt az első alkalom, amikor egy fekete embert látott a tévében szakértőként nyilatkozni egy olyan témában, aminek semmi köze sem volt a bőrszínéhez. Ez ne javított volna a fekete közösség helyzetén?

Nem turisták

Természetesen teljesen más eset, ha valaki a kimondottan cigányoknak szóló médiában szerepel, és ott hangsúlyozzák etnikai hovatartozását. Ez a csoportösszetartást növeli, a csoport tagjaiban büszkeséget kelt. Bármilyen kisebbség tagjai előszeretettel említik azt, ha egy híres ember szintén közéjük tartozik, spekulálnak rajta, foglalkoztatja őket. Ehhez még kisebbséghez se kell tartozni: gondoljunk csak a híres magyarokat soroló listákra, amelyeken gyakran olyan emberek is szerepelnek, akik még csak nem is vallották magyarnak magukat...

Sajnos gyakran még a társadalomkutatók is egy kalap alá veszik a többségi és a kisebbségi kiindulású megnyilatkozásokat. Például a Magyarországon, a teljes magyar népességet (tehát a zsidókat is) reprezentáló mintán végzett antiszemitizmuskutatások többek között olyan elemekkel mérték a zsidóellenességet, mint a „Fontos tudni valakiről a baráti körben, hogy zsidó”. Pedig ha valaki zsidó, természetes dolog, hogy számon tartja, kik zsidók a környezetében. Sőt igazából ez másoktól sem feltétlenül rasszista kijelentés. Miért is?

Nem látják a színeket

A köznyelvben a színvakság alatt általában
színtévesztést szokás érteni. A tényleges színvakság, tehát amikor valaki egyáltalán nem lát színeket, nagyon ritka. Ezért érdemesebb a színtévesztés szót használni (hacsak nem a ritka kivételekről van szó), mert egyrészt ez kevésbé félrevezető, másrészt az érintettek is jobban szeretik.

Amerikában a közelmúltban népszerű volt a „színvakság” (color-blindness) politikája: mindenkit egyformán kell kezelni, nem érdekes, hogy ki milyen etnikai csoporthoz tartozik, sőt ezt hagyjuk teljesen figyelmen kívül! A színvak hozzáállás azonban teljes kudarcba fulladt, két okból is. Az egyik az, hogy a kutatók kimutatták, az emberek első látásra automatikusan besorolják a társaikat etnikai csoportokba, és ez befolyásolja a viselkedésüket. Ez a hatás akkor is fennáll, ha valaki tudatosan egyáltalán nem törekedik arra, hogy különbséget tegyen az általa ismert csoportok között. Mindezt Mahzarin Banaji és kutatócsoportja nagyon leleményes kísérletsorozattal demonstrálta – magyar nyelven is kipróbálhatjuk a bemutatót!

A kudarc másik oka pedig az volt, hogy maguk az etnikai kisebbségekhez tartozó emberek rendkívül sértőnek és zavarónak tartották, hogy nem beszélhetnek a kisebbségi mivoltukról. Úgy érezték – tegyük hozzá, joggal –, hogy ezzel megint elnyomják őket és ismét a többségi társadalom jár jól. Miért ne lehetne szóba hozni, hogy valaki fekete vagy éppen ázsiai? A „Nem látok színeket” (I don't see color) mára Amerikában kimondottan rasszista megnyilvánulássá vált. Ahogy Elon James White humorista mondja a Youtube-on: „Nem látsz színeket? Mi lenne, ha látnál?! [...] Körbe-körbe szaladgálnál sikítozva, hogy segítség, beengedtünk egy négert?”

Segítség, ember!

Akkor mit lehet tenni? Az sem jó, ha kihangsúlyozzuk valaki etnikai hovatartozását, és az sem jó, ha elhallgatjuk? A lényeg, hogy ne azonosítsuk az embert teljesen a csoportjával. Ne „a cigány” vagy „a zsidó” legyen, esetleg „a zsidó tévés személyiség” vagy „a roma médiakutató”, hanem X, Y, Z, aki úgy különben roma vagy zsidó, ami vagy előkerül – ha éppen fontos – vagy nem. Ha fontos és mégsem kerül elő, az szintén problémás lehet. Arról például kevés szó esett a sajtóban, hogy a Deutsch Tamást ledíszzsidózó MSZP-s képviselő, Pásztor Tibor önbevallása szerint maga is zsidó, tehát valószínűleg nem az antiszemitizmus vezérelte.

A lényeg az ember, nem a címkéje. Hasonló következtetésre jutottunk a fogyatékosságokkal és krónikus betegségekkel kapcsolatos nyelvhasználatot tárgyaló cikkünkben, tehát akár általánosabb alapelvként is kimondható, hogy kezeljük egész emberként társainkat – ez evidenciának hangzik, de szemlátomást gyakran mégse sikerül.

A médiában szereplő kisebbségekről még rengeteget lehet írni, és a téma a Nyesten is hamarosan visszatér. Ha valaki ki akar szúrni embertársaival, ahhoz akár meg sem kell szólalnia... és mint majd kiderül, az amerikai angolban erre is van külön kifejezés!

Felhasznált irodalom

Kovács András (2005): A kéznél lévő idegen – antiszemita előítéletek a mai Magyarországon. Budapest: PolgART.

Diósi Ágnes (2005): Jövőmunkások – cigány értelmiségiek mondják. Budapest: Harmónia Alapítvány.