A hazai eszperantó tankönyvek történetét tanulmányozó sorozatunkban korábban már láthattunk példákat arra, hogyan kerül elő a munkásság és a munkásmozgalom kérdése a tankönyvekben. Arra is láthattunk példát, hogyan jelenik meg a Magyar Eszperantista Munkások Egyesülete (HESL) a tankönyvek lapjain.

Az alábbiakban egy olyan könyv következik, mely nem a széles és általános nagyközönségnek, hanem deklaráltan a hazai munkásságnak íródott. A nem egészen száz oldalas kis kötet, melyről az alábbiakban szó lesz, először 1924-ben jelent meg (legalábbis első kiadásának előszava ebből az évből származik); ezt követően számos kiadást megért – még a második világháború után is.

Részlet a kötetből: a prepozíciók (elöljárószók) szemléltetése

A kötet ötödik kiadásának előszavát egy bizonyos Tieder (később Tiborc) Zsigmond (1887-1979) írta, aki maga is a HESL elnöke volt 1927-1930 közt. Tieder pedig (ha nem is e tankönyvben, hanem egy 1931-es újságcikkében) még a zamenhofi semleges eszperantó gondolatával is szakít.

Fegyver a munkásság kezében

Arra már láthattunk példát, hogy az eszperantót Zamenhof eredeti szándékától eltérően hazánkban egyesek egészen más célra is fel kívánták használni. Az itt tárgyalt kis kötet sem a népek közti kölcsönös megértés semleges eszközeként tekint csupán Zamenhof nyelvére: fegyvert lát benne a munkásság érdekeinek érvényesítése érdekében. Az 1924-es előszóban ezt olvashatjuk:

„Kiadva ezt a kis nyelvtant, bővíteni akarjuk a munkásság arzenálját egy hatalmas eszközzel, mely a kultúra fegyverével akarja közelebb vinni a célhoz, a világbékéhez, az egyenlőséget megszerzett emberiséghez, a nyomorban, elnyomottságban szenvedő proletariátust.” (3. oldal)

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Tieder a kötet ötödik kiadásának előszavában azt is kiemeli, hogy a tankönyv már témaválasztásában is a munkásság életének főbb helyszíneire koncentrál. A munka és a munkahelyi körülmények értelemszerűen kitüntetett szerepet kapnak az olvasmányok között. A kötet második világháború előtt megjelent kiadásaiban az alábbiakat olvashatjuk a témában:

„A nagy gépek mellett, mint kis figurák, dolgoznak a munkások. A férfiak és nők mellett dolgozik még a kis gyerekeknek a tömege is. A legtöbb munkás naponta 9 órát dolgozik. Volt idő, mikor 12-14 órát is dolgoztak s biztosan el fog jönni az az idő is valamikor, mikor csak 6 órát kell dolgozni. Akkor nem fogunk kis gyerekeket látni dolgozni. Most nekik is be kell menni korán reggel és dolgoznak késő estig egy kis darabka kenyérért. Azért sem tanulni, sem iskolába járni nem tudnak. Kérdeztük őket, hogy mennyi fizetésük van, de azt mondták, hogy olyan kevés van, hogy abból nem lehet megélni. Most már mi is tudunk mindet arról a nehéz munkáról, amit ők végeznek.” (45-46. oldal)

Szénbányász gyerekek az Egyesült Államokban 1912-ben
(Forrás: Wikimedia Commons)

Ha a 6 órás munkarend hazánkban nem is vált még uralkodóvá, az embernek ember általi kizsákmányolása elvezetett odáig, hogy a tankönyv lapjain megfogalmazódjék az alábbi kijelentés:

„Ezért az eszperantista munkások világszövetsége, mely magában foglalja a marxisták minden frakcióját, az eszperantót a munkásosztály szolgálatában kívánja alkalmazni, a szocializmus előmozdításárért.” (75. oldal)

Ezek után nem meglepő Tieder Zsigmond 1931-es cikkében megfogalmazott kijelentése: „Semleges eszperantó mozgalom nincs!”

A pénz beszél

A semleges eszperantóval való radikális szakítás, valamint a munka világa mellett a pihenés és szórakozás is szerepet kap a tárgyalt témák között: a kötet munkás és eszperantista hősei hamarosan egy budapesti színházba is ellátogatnak. A helyszín persze így sem mentes osztályszempontoktól. Kiderül, hogy az első sorok megfizethetetlenek az egyszerű dolgozók számára: ezek a gazdagoknak fenntartott helyek.

„Ott a jegyek ötször annyiba kerülnek, mint a huszadik sorban, ahol ültünk. A jegyek fejenként 15 000 koronába kerültek, de apám féláron vette őket. [...] Péter azt mesélte, olyan embereket is látott, akik 100 000 koronát vagy még többet is fizettek egy jegyért.” (37-38. oldal)

Egymillió korona 1923-ból
(Forrás: Wikimedia Commons)

A kötet példáiból az is kiderül, hogy a korona ekkoriban erősen meggyengült valuta volt már. Ezen túlmenően pedig azt is megtudjuk, hogy a munkanélküliség réme is állandóan fenyegeti a munkásokat:

„A ruhám 956 000 koronába került. A munkások negyedrésze gyakran munkanélküli és csak a háromnegyedrésze dolgozik.” (38-39. oldal)

1926-ban nyomott bankjegy; a pengőt 1927. január 1-én vezették be
(Forrás: Wikiemdia Commons)

A kötet segítségével egyúttal bepillantást nyerhetünk a 20. századi magyar pénztörténetbe is.

A tankönyv 1924-ben jelent meg először; a fenti idézet a harmadik kiadásból származik: az árak itt koronában vannak megadva. 1927. január 1-jén a koronát felváltja a pengő – a könyv későbbi kiadásaiban a fenti árak már pengőben szerepelnek; a forint 1946. augusztus 1-jén történő bevezetését követően pedig a kötet ezt követő kiadásában már forintban (értelemszerűen jóval kisebb összegekkel).

Tíz forint 1946-ból
(Forrás: Wikimedia Commons)

Mindezek mellett természetesen az eszperantó melletti egyéb érveket is felsorakoztat a kötet; a tudományos és gazdasági megfontolások kiemelt szerepet kapnak az immáron kevésbé semleges nyelv melletti érvelésben:

„Hogyan haladna a tudomány, ha minden kísérletező rögtön valamilyen új találmány megjelenése után értesülne arról, mert az egy óriási eszperantónyelvű és a világ minden kísérletezőjének járó tudományos folyóiratban közölve lenne.

Mennyit takarítanának meg a kereskedők és az állami adminisztráció, ha a soknyelvű levelezés helyett csak egy nyelvet kellene használni.

Gondold meg, munkástársam, mennyivel tudnád fokozni egyetlen tulajdonod, a munkaerőd árát még a kapitalista társadalomban is, ha ott tudnád azt eladni, ahol a legtöbb kereslet van, tehát ha nem akadályozna meg téged vándorlásodban a nyelv nemtudása.” (75-76. oldal)

Fontos szempont, hogy a nyelvtudás a nemzetközi munkaerőpiacon való elhelyezkedés eszköze is egyben. Tieder fentebb már idézett cikkében azt is megfogalmazza, hogy a „reakció” azért üldözi az eszperantót, mert a nyelvtudás segítségével a munkások tájékozódhatnak a világban és kitörhetnek abból a szellemi börtönből és elszigetelt helyzetből, melyben a „reakció” tartja őket.

Ennek a gondolatnak alátámasztására és szemléltetésére szerepeljen itt egy idézet Féja Géza Viharsarok című könyvéből, mely az eszperantó, a munkásság és a harmincas évek magyar hatóságainak viszonyába enged bepillantást:

„A közelmúltban a déli Tiszavidéken valóságos esperantó-láz ütött ki a mezei s ipari munkásság körében. A munkások levelezésbe bocsátkoztak a legkülönbözőbb államok munkásaival és így európai érdeklődésük kielégülést nyert volna. A hatóság azonban minden erejét latba vetette s teljesen elnyomta ezt a gyönyörű kultúrmozgalmat.” (258-259. oldal)

Viharsarok – itt is volt „esperantó-láz”
(Forrás: Wikimedia Commons / Accoramboni / CC BY-SA 2.5)

Fenti példákon keresztül azt láthatjuk, a 20. század elejének magyarországi viszonyai között az eszperantó hogyan vált apránként Zamenhof semleges nyelvéből és a megbékélés eszközéből a munkásság osztályharcos fegyverévé.

Források

Eszperantó nyelvtan kezdő tanfolyamok számára. Összeállította a Magyarországi Eszperantista Munkások Egyesületének Oktatásügyi Bizottsága, Budapest, é. n.

Eszperantó nyelvtan tanfolyamok és magántanulók számára. A Magyarországi Eszperantista Munkások Egyesületének kiadása, Budapest, é. n.

Eszperantó nyelvtan tanfolyamok és magántanulók számára. Kiadja a Magyar Vasutasok és Hajósok Országos Szabad Szakszervezete és a Magyar Közlekedési Alkalmazottak Szabad Szakszervezete, Budapest, é. n.

Féja Géza: Viharsarok. Az Alsó Tiszavidék földje és népe. Az Athenaeum kiadása, Budapest, é. n.

Tieder Zsigmond: A munkás eszperamentó Magyarországon