Michael Stevens az érzékelés és a nyelv viszonyát feszegeti a Vsauce csatornáján. A fő kérdésfelvetése az, hogy vajon ugyanazokat a színeket látjuk-e.

Nem látunk egymás fejébe

Színekként különböző frekvenciájú elektromágneses hullámokat érzékelünk. Maguk a színek azonban a valóságban nem léteznek, a színek fogalmát magunkban alakítjuk ki. Amikor a nyelv elsajátítása során megtanuljuk a színneveket, akkor azt tanuljuk meg, hogy melyik színérzethez melyik név tartozik – ez azonban nem garancia arra, hogy valóban ugyanúgy érzékeljük a színeket. Ha két ember ugyanarra az eperre néz, akkor azt a színt mindketten pirosnak fogják nevezni, de elképzelhető, hogy valójában egészen mást látnak: az egyik úgy érzékeli azt a pirosat, ahogyan a másik mondjuk a zöldet érzékelné. Mivel azonban a különböző színérzeteket ugyanazzal a szóval nevezik meg, a nyelv elfedi, hogy valójában egészen mást érzékelnek.

Ez a jelenség egészen más, mint a színvakság vagy színtévesztés, melyet néhány vizsgálattal könnyen meg lehet állapítani.  A színvakok és színtévesztők nem látnak bizonyos dolgokat, melyet a színeket jól érzékelők igen. De az, hogy valaki jól érzékeli a színeket, nem feltétlenül jelenti, hogy ugyanúgy érzékeli azokat, mint valaki más, aki szintén jól érzékeli őket.

Stevens szerint mindez azt mutatja, mennyire magányosak vagyunk a tudatunkban. Ha jönne egy másik bolygóról egy idegen lény – és most feledkezzünk meg a kommunikációs problémákról –, aki sosem élt át fájdalmat, akkor nem tudnánk elmagyarázni, neki, hogy mi az a fájdalom. Hiába magyaráznánk el az idegrendszer működését, hiába írnánk le a biokémiai folyamatokat, hiába magyaráznánk el, hogy a fájdalom kellemetlen érzés – ebből nem érthetné meg, hogy mi is az a fájdalom: soha nem érezné.  Az ilyen szubjektív tapasztalatokat hívják a filozófusok kváléknak. Még arra is van szakkifejezés, hogy a fizikai jelenségeket nem tudjuk közvetlenül az érzetekhez kötni: ez a magyarázati szakadék.

A magyarázati szakadékra az űrlényekkel való tapasztalatmegosztásnál valamivel gyakorlatibb problémája, hogy miként magyarázzuk el a színek mibenlétét annak, aki egész életében vak volt. Tommy Edison – aki szintén született vak – videoblogjának egyik posztját éppen ennek a kérdésnek szenteli.

Edison arról számol be, hogy a szókincsnek van egy része, mely számára semmit nem mond: ide tartoznak a színnevek. Sokan próbálták megmagyarázni neki, milyenek is a színek. Olyan feladat ez, mintha egy egész életében siket embernek próbálnánk elmagyarázni, hogy hangzik az óceán zúgása, vagy hogyan csicseregnek a madarak. Fogalmuk sincs róla – a szó szoros értelmében.: nincsenek meg rá a fogalmaik.

Edison elmondja, hogy tudja, hogy piros a tűz vagy a közlekedési lámpa piros jelzése, kék a víz, a jég és az ég, de ettől még nem tudja, milyenek is ezek a színek. Meg is jegyzi, hogy el nem tudja képzelni, hogyan lehet valamiben hasonló a jég és az ég: felfoghatatlan, hogy két különböző dolognak legyen egy azonos tulajdonsága: ugyanaz a színe. A narancssárgáról szólva azt latolgatja, hogy vajon a narancs, a gyümölcs tényleg narancsszínű-e.

Narancs-e a narancs?
(Forrás: Wikimedia Commons / Evan-Amos / CC BY-SA 3.0)

Úgy gondolja, hogy a fekete az összes szín együtt, míg a fehér a színek teljes hiánya. (Fizikailag persze éppen a fordítottja az igaz, de festékanyagok felvitelekor inkább ezt érzékeljük.) Az egyetlen ami világos Edison számára, hogy a fekete és a fehér valahogy ellentétek: az egyikben minden megvan, a másikban nincs semmi. 

Edison azt is tudja, hogy vannak dogok, melyeknek nincs színük: például a víz. Azt azonban megint nem érti, hogy lehet, hogy a víz színtelen, de az óceánnak van színe.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Egyes filozófusok – mint például Daniel Denett – azt állítják, hogy az érzetek személyessége és kifejezhetetlensége egyszerűen nyelvünk hiányosságaiból fakad. Ez felveti azt a lehetőséget is, hogy valamilyen módon egyszer megoszthatjuk őket. Elméletileg elképzelhető egy olyan „nyelv”, melynek köszönhetően a kifejezett érzetek közvetlenül jelennek meg az agyunkban – akár akkor is, ha azt az érzetet magunk közvetlenül sosem tapasztaltuk. Ha lenne ilyen „nyelvünk”, akkor ellenőrizhetnénk, hogy amit jelenleg pirosnak nevezünk, az vajon ugyanaz-e a fejünkben – addig azonban erre nincs mód.

Emberi dolog

Amire azonban az ember képes, míg az állat nem, az az, hogy egyáltalán felvesse a lehetőséget, hogy az egyének tapasztalatai különbözőek lehetnek. Az állatok nagyon okosak tudnak lenni, képesek az eszközhasználatra, problémákat oldanak meg,  kommunikálnak, együttműködnek, terveznek. Reakcióikat tekintve jó okunk van azt feltételezni, hogy hasonló érzéseket élnek át, mint mi: félelmet, örömöt, magányosságot stb. Emberszabású majmokat még arra is meg tudtak tanítani, hogy (jel)nyelven kommunikáljanak az emberrel. Képesek voltak kérdések megválaszolására, ki tudták fejezni az érzéseiket, még saját önálló gondolataikat is – egy két és fél éves emberhez hasonlóan. Azonban sosem kérdeztek semmit.

Lehet egy kérdéssel több?
(Forrás: Wikimedia Commons / Emiichann)

Joseph Jordania Ki tette fel az első kérdést? című könyvében foglalkozott a témával. Az emberszabású majmokkal való kommunikáció során az állatok soha nem adták jelét annak a feltételezésüknek, hogy mi tudhatunk valamit, amit ők nem. Ennek semmi köze a kíváncsisághoz: nyilvánvaló, hogy az állatok is kíváncsiak. Arról nincs fogalmuk, hogy más egyéneknek külön tudatuk van. Nincsenek tudatában annak, hogy tudhatnak olyan dolgokat, amiket mi nem.

Ezzel az ember sincs tisztában születésétől kezdve. Egy híres kísérlet segítségével azonban ki lehet mutatni, hogy mikor jelenik meg ez a képesség az embernél: ez a Sally–Ann kísérlet. A kísérlet során a kutatók egy történetet mesélnek a gyerekeknek Sallyről és Annről. A két lánynak egy doboza és egy kosara van a szobájukban. A lányoknak van egy sütijük is. Sally berakja a sütit a dobozba, és kimegy a szobából. Ezután Ann kiveszi a sütit a dobozból, és berakja a kosárba. Amikor Sally visszajön, a kutatók megkérdezik a gyerekeket, hogy hol fogja keresni a sütit. Számunkra világos, hogy a dobozban, hiszen oda rakta – és nem tudhat arról, hogy időközben a kosárba került.

Sütik. Vajon ki milyen színűnek látja őket?
(Forrás: Wikimedia Commons / Sunny Ripert / CC BY-SA 2.0)

A négy évesnél fiatalabb gyerekek azonban azt gondolják, hogy Sally a kosárban fogja keresni a sütit – hiszen a süti ott van! A gyereke látták, hogy Ann átrakta a sütit, tehát tudják, hol van – az azonban nem merül fel bennük, hogy Sally nem tudhatja. A négy évesnél fiatalabb gyerekek nincsenek tudatában annak, hogy mások nem tudhatnak valamit, amit ők igen.

Ugyanez a helyzet az emberszabású majmokkal, melyekkel kísérleteket végeztek. Nem értik, hogy mások mást tudhatnak, mint ők, tehát információforrásként is felhasználhatóak. Az ember nem férhet hozzá közvetlenül a mások fejében levő információkhoz, de megvan a lehetősége, hogy kérdezzen.