László nevű olvasónk felfigyelt arra a jelenségre, hogy a média időről időre beszámol az ún. univerzalizmus és az ún. relativizmus ősi vitájára. Leegyszerűsített megfogalmazásban az univerzalisták azt állítják, hogy minden ember egyformán gondolkodik, és a különböző emberi nyelvek mind ennek a gondolkodásmódnak viselik magukon a nyomát, ezért csak felszínes, lényegtelen dolgokban különböznek egymástól. A relativisták ezzel szemben azt mondják, hogy a gondolkodásmódnak kulturális tényezői vannak, és emiatt a nyelvek is más-más „szellemiségűek”, tükrözik az illető kultúra világlátását. Még szélsőségesebb formája, a determinizmus szerint az ember gondolkodásmódjában nem is tud szabadulni azoktól a korlátoktól, amelyeket az anyanyelve rákényszerít.

Hopik: Whorf szerint nem értik az idő fogalmát

Előrebocsátom, szerintem ha ennyire leegyszerűsítjük a dolgokat, akkor mindkét „elmélet” sok igazságot tartalmaz, de egyiknek sincs igaza, méghozzá két okból.

1. Elsősorban azért, mert maga a gondolkodásmód kifejezés olyan sokrétű jelenségkörre utal, amiről így általában nem mondhatunk el semmit. Tartalmaz mindenféle lelki folyamatot a logikus okoskodástól (amiben minden ember azonosan jár el) egészen a képzettársításokig (amiben nagy kulturális eltérések vannak, sőt még egyéni különbségek is lehetnek).
2. Másodsorban pedig azért, mert mindkét elmélet feltételezi, hogy a „gondolkodásmód” tükröződik a nyelvben, márpedig ez a kifejezés rosszul meghatározható, és valószínűleg nagyjából használhatatlan fogalomra utal. Általában úgy szokták érteni, hogy az emberi nyelvek eltérnek egymástól abban, hogy mit kötelező kifejezni bennük. Például a magyarban nem tudunk úgy kimondani egy főnévi szerkezetet, hogy azt ne egyes vagy többes számba tennénk, tehát kénytelenek vagyunk ezt a döntést mindig meghozni, míg például a japánban, mivel nincs számjelölés, minden főnévi szerkezetnek csak egyetlen alakja van, ami akár egyes, akár többes számúnak érthető. Arra azonban semmi bizonyíték nincs, hogy ez a különbség bármit is „tükrözne”, közelebbről arra, hogy a japán beszélők másképpen viszonyulnának az egyének és a sokaságok különbségéhez, mint a magyar beszélők. (Egyébként meg a magyar beszélők nem sokat kukoricáznak az egyes szám – többes szám döntéssel: amikor nincs nagy jelentősége, akkor hol így mondják, hol úgy, pl. Van vaddisznó ebben az erdőben? vagy Vannak vaddisznók ebben az erdőben?)

Márpedig amikor egy-egy újságcikk szenzációként bejelenti, hogy éppen megcáfolták akár az univerzalizmust, akár a relativizmust, azt mindig nagyon elővigyázatosan kell kezelni, mert a népszerűsítő irodalom általában éppen úgy egyszerűsíti le a dolgokat, ahogy fent bemutattam. Tény, hogy az ókortól egészen addig, amikor a nemzeti nyelvek sajátosságaira felfigyeltek, az univerzalizmus uralkodott, aztán pedig egészen a 19–20. századig a relativizmus, majd az 1950-es évektől újra az univerzalizmus, és ma is vannak képviselői is, kihívói is mindkét álláspontnak. De sajnos az a helyzet, hogy úgy látszik: akiknek korrekt, tudományos a megközelítésük, azok nem állnak ki harcosan egyik oldal mellett sem, és fordítva, azok, akik kiállnak, olyan leegyszerűsítésekkel élnek, mint amilyenekre utaltam.

Csak néhány a híressé vált „harcosokból”. A relativizmus 20. századi prófétája, Benjamin Lee Whorf 1940-ben azt állította, hogy egyes észak-amerikai indiánok – nyelvük sajátosságaiból ítélve – egészen másképpen gondolkodnak a világról, mint mások. Ez az elmélet annyira népszerű lett, hogy volt, aki megkockáztatja: ezek a törzsek sokkal jobban képesek megérteni a relativitás-elméletet, mint mások. Az univerzalista Noam Chomsky szerint minden nyelv minden mondatának lényegében ugyanolyan a mondattani szerkezete, és egész elmélete arról szól, hogyan van az, hogy ez a felszínen egyáltalán nem így néz ki. A relativista Daniel Everett, a brazíliai pirahã törzs kutatója szerint a pirahãk az anyanyelvük tulajdonságai miatt egyáltalán nem tudnak képzeletbeli vagy jövőbeli eseményekről beszélni. (Egyébként a saját írásaiban is lehet ellenpéldákat találni erre az állításra.)

Szóval mindenféle furcsaság előfordul, és ezekről a sajtó szépen be is számol. Az egész történetről lehet most olvasni a New York Times magazinjában. Ez a cikk többek között beszámol azokról a kutatásokról, amelyek bizonyítják, hogy azoknak a nyelveknek a beszélői, amelyekben léteznek hímnemű és nőnemű főnevek, az ezek által jelölt dolgokról eltérően „gondolkoznak”. Például olyan semleges tárgyakról, mint a híd, a németeknek „nőiesebb” tulajdonságok jutnak eszükbe, mint a spanyoloknak, mert németül a híd neve nőnemű (die Brücke), míg a spanyolban hímnemű (el puente). Annak a magyarázata, hogy a képzettársításokat hogyan befolyásolja a nyelvtani nem, igen egyszerű. Például a nőnemű főnevek sokszor valóban nőnemű élőlényeket jelentenek, és a nyelvtani nőnem gyakori együttjárása a „nőies” tulajdonságokkal létrehozza a képzettársításokat magával a nyelvtani nőnemmel, így azokkal a főnevekkel is, amelyek nem élőlényeket jelentenek, és csak véletlenül (alaktani-történeti okokból) nőneműek.

Ez a példa jól mutatja, hogy mind az univerzalizmus, mind a relativizmus csak a gondolkodás és a nyelv egy-egy szeletére lehet egyáltalán igaz. Például a nyelvtani nemhez kapcsolódó képzettársítások a „gondolkodásnak” csak egy szeletét képviselik, a logikus okoskodáshoz vajmi kevés közük van.