P. C. monogrammal írta alá kérdését az az olvasónk, aki az országok magyar elnevezésén gondolkozott el. Egyes országok elnevezéséről én is írtam már egy válaszban, és a Nyest hasábjain egy sor országnévről általában és az -ország utótagúakról különösen is szólt már cikk. De P. C. most egy kicsit más oldalról kérdez ugyanerről a témáról:

Azt a felfedezést tettem, hogy a magyar nyelvben a világ országai közül kizárólag (a tágabb értelemben vett) európaiak közt található csak -ország végződésű (cseh, lengyel, finn, spanyol, orosz, görög, török, francia, német, horvát, örmény). Ennek vajon mi lehet az oka?

A megfigyelés érdekes, bár egy-két ország nem illik teljesen bele (Oroszországnak csak egy része Európa, Törökországnak csak egy kicsi része, Örményország pedig már kívül is esik Európán). Az viszont igaz, hogy egészen távoli országok neve nem szokott -ország végű lenni. Tényleg, miért?

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Én abból indulnék ki, hogy az -ország végű országnevek előtagja a mai magyarban melléknév (tehát az -ország végű összetételek hagyományos elnevezéssel „jelzőiek”). Ez ma már a francia szóra is igaz, bár az eredetileg magának az országnak a neve volt. A magyar nyelvnek ugyanakkor sajátossága, hogy újabban mellékneveket nemigen kölcsönöz. Ez alól kivételek azok, amelyek szinte nem is kölcsönzések, hanem már létező, főleg görög-latin eredetű melléknevek mintájára képzettek, mint például a -gén végűek (mutagén 'ami mutációhoz vezethet'), vagy éppen az -ia végű országnevekből képzettek (Tanzánia > tanzán, Patagónia > patagón).

Mármost azok az előtagok, amelyek európai országok nevében az -ország előtt állnak, jól bevált melléknevek voltak, míg a távoli országok népeinek nevei általában nem melléknevek, ezért nem illeszkednek ebbe a mintába. Egy pár kivétel van, ami külön magyarázatot igényel, például a japán melléknév (amelyről az idézett korábbi válaszomban elmondtam, hogy azt egy korábban már létező országnévből, a Japánia szóból képezték), és ehhez hasonló sorsa lehetett a brazil melléknévnek. Egy másik érdekes eset a közép-ázsiai -isztán végű országneveké, ezeknek „véletlenül” az arrafelé elterjedt neveit használjuk, és az előtagjukból lettek melléknevek (pl. afgán, tadzsik).

Csecsenország?
(Forrás: Wikimedia Commons / Ras.sham / CC BY-SA 3.0)

Tehát a rövid válasz: a távoli országok lakóira utaló melléknevek nem voltak honosak a magyarban, ezért nem lehetett belőlük -ország végű országnevet alkotni, hanem fordítva, az országnévből képezték a melléknevet (pl. mexikói, argentin, kolumbiai, indonéz). De hozzá kell tennünk, hogy – mint a nyelvekben oly sokszor – a nyelvszokás más esetekre is átterjedt, a népes minták érvényesülnek az újabb alakok esetében is. Például a csecsen szó főnévként és melléknévként bekerült a magyarba, mégsem Csecsenország lett a csecsenek országának a neve, hanem Csecsenföld, talán éppen azért, mert más távoli országok esetében nincs megfelelő minta, -ország végű név. A rossz példa ragadós.