Cikksorozatunkban a híres/hírhedt kísérleti tankönyvek és a hozzájuk tartozó munkafüzetek, szöveggyűjtemények és kiegészítő anyagok pedagógiai és nyelvészeti szempontú elemzésére vállalkoztunk. Eddigi tapasztalataink szerint a sok-sok problémás, nyelvészetileg és/vagy pedagógiailag elfogadhatatlan rész között mindig találtunk pár jobban sikerült feladatot, oldalt, amiket pozitívumként kiemelhettünk. A kilencedikeseknek készült nyelvtankönyv két részre bontható: egy nyelvészetileg nagyrészt elfogadható, kommunikáció-központú egységre és egy általános grammatika-központúra. És épp ez a probléma.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Végre előkerül a valóban korszerű nyelvészeti szemlélet

Az eddig vizsgált kísérleti munkafüzetekről és tankönyvekről általánosságban az volt a benyomásunk, hogy a modern nyelvészeti szemléletet és a hozzáadó módszert csak látszólagosan vagy még úgy sem tartalmazták. Ilyen szempontból kellemes csalódás volt a kilencedikes Magyar nyelv és kommunikáció című tankönyv, ugyanis ebben jelentős változást érzékelhetünk. Rögtön a bevezetésben egy olyan feladat kerül a diákok elé, amely nagyszerű alapot nyújt a kommunikáció különböző helyzetekben előkerülő funkcióinak megértéshez. A különböző szituációkban előkerülő nyelvhelyesség fogalma váltja fel az eredendő, a kontextust figyelmen kívül hagyó felfogást, és mindezt még példákkal is illusztrálják:

Színre lép a korszerű nyelvészi szemlélet
(Forrás: Jánk István)

Ehhez hasonlóan kellene mindegyik nyelvtankönyvnek kezdődnie, annyi kiegészítéssel, hogy az említetteknél kevésbé elfogadott nyelvi formákat (pl. szlengből származóakat vagy az új keletű, idegen eredetűeket) illusztráló példák is helyet kapjanak. De maga az elgondolás kiváló, amennyiben a tanár nem arra hegyezi ki a bevezetőt, hogy vannak helyes és elfogadható nyelvhasználati módok (ezeket itt láthatjátok), és vannak helytelenek és elfogadhatatlanok. (Ám a gyakorlatba való átültetés már más kérdés.)

A kötetben a kommunikációval foglalkozó egységek a grammatikai egységek közé ékelődnek. Ez úgy értendő, hogy közöttük vannak, egységenként elkülönülve, nem integráltan jelennek meg. Ez az óriási gond a tankönyvvel. A kommunikációs egységek megtartják a fent említett modern nyelvészeti szemléletet (vagy legalábbis nem mondanak annak ellent), leszámítva egy-két elkalandozást; ilyen található például a 72. oldalon:

A média a tömegkommunikációs eszközök gyűjtőneve. Bár nagyon népszerű, sokat használt szó, mégis sokszor hibásan használják: a média a többes számú alakja a médium szónak. Ebből következik, hogy a különböző médiák kifejezés helytelen.

A jelenségnek már külön cikket is szenteltünk a nyesten, amiben leírtuk, hogy miért hamis a fenti állítás: a beszélők nem használják hibásan a média szó alakjait, csak másképpen, mint ahogy azt a sorok írója szeretné. De ettől még nem lesz eredendően helytelen, mivel ez is „nagyon népszerű, sokat használt szó”.

Amellett sem lehet szó nélkül elmenni, hogy a kommunikáció funkcióinál kimaradt a tankönyvből az identitásjelölő funkció, ami rendkívül fontos. Ez egy komoly hiba, de kárpótoljon minket, hogy a szemlélet inkább hozzáadó (így ezt a funkciót támogatja), mintsem felcserélő. Ez a szerencsésebb eset, hiszen lehetne fordítva is: ha megemlítjük az identitás kifejezésére szolgáló funkciót a szövegben, de a feladatok, egységek erre fittye hánynak, az mit sem ér.

Annak ellenére, hogy azt írtuk, hogy a kilencedikeseknek szóló tankönyv modern nyelvészeti szemléletű, mégis felmerülhet sokakban a gyanakvás, hogy mégsem az. Azért van ez így, mert a nyelvváltozatok egyenértékűségének, a nyelvi változatosságnak és változásnak a hirdetése többnyire a nyelvjárásokra, valamint az internetkorszak hozta változásokra korlátozódik. De ez még így is előrelépést jelent az eddigi könyvekhez képest, mivel a hangsúly a változatosságon és a beszédhelyzeten van, nem a hibakeresésen.

A nyelvi sokféleség hirdetése többnyire a nyelvjárásokra, valamint az internetkorszak hozta változásokra korlátozódik
(Forrás: Jánk István)

A könyv egésze nem kommunikáció-központú

Ahogy már a fentiekben leírtuk, a kommunikációval foglalkozó egységek a grammatikát tárgyaló részek között találhatóak, szépen, gondosan elkülönülve. Olybá tűnik, hogy a tankönyv szerzői sem tudták áthidalni azt a nyelvtantanításban már régóta jelen lévő komoly problémát, hogy a nyelvtantanítás kommunikáció-központúvá váljék.

Az egységek a maguk nemében és önállóságukban kommunikáció-központúak, ami dicséretes. De nem is ez a kihívás, hanem az, hogy a tankönyv egészéről legyen elmondható ugyanez. Ugyanis attól még, hogy vannak a kommunikációt remekül tárgyaló egységek beiktatva a grammatikai fejezetek közé, még nem beszélhetünk kommunikáció-központúságról. Hogy mindenki számára világos legyen: attól még, hogy egy Trabantba Mercedes gyártmányú kormányt rakok, nem lesz luxusautóm.

Van néhány ellenpélda is a „Trabantba Mercedes gyártmányú kormány” szemléletre
(Forrás: Jánk István)

Akkor lehetne ilyesmiről szó, ha a grammatikai és a kommunikációs részek között valódi kapcsolat jönne létre. Ez pedig akkor következhetne be, ha a grammatikáról szóló tartalom összefonódna a kommunikációval, olyan módon, hogy a grammatika a kommunikáció tanuláshoz szükséges ismereteket kiegészítené, illetve a kommunikációs készségek, képességek segítésének szolgálatában állnának.

Érdemes még néhány szóban kitérni az írás borzasztóan domináns szerepéről, ami ugyancsak összefügg a kommunikáció-központúság hiányával. Az írás érezhetően túlságosan fontos szerepet kap a kötetben, de ennél nagyobb baj, hogy a kommunikációs egységektől sebészi pontossággal elválasztva találjuk meg. Érthetetlen, hogy például a Grammatika fejezetben fellelhető Helyesírásunk alfejezet miért szerepel elkülönítve a Kommunikáció címszó alatt található Új szóbeliség: skype, chat egységtől – ráadásul majd ötven oldal távolságban.

Miért van kb. ötven oldal az új szóbeliség és a helyesírás között?
(Forrás: Jánk István)

A 60–61. oldalon például a mondatok modalitásáról van szó (ennek tartalmi elemzésébe most nem megyünk bele.). Kérdés, hogy miért nem kommunikáció-központú ez az egység. És hogyan lehetne azzá tenni?

Az ismeretközlő szövegrész és az ahhoz tartozó táblázat olyan információkat tartalmaz, mint az adott mondatvégi írásjel, a mondat célja vagy a modalitás kifejezésének eszköze. Már az ismeretek közlésénél lehetne változtatni. Például a modalitást az internetes írásbeliséggel egybe is lehetne kötni, hiszen az ott jelenlévő kreatív megoldások sokkal inkább tükrözik a modalitást, mint a helyesírás; elég csak az emotikonokra gondolni.

Írd le, határozd meg a füzetedben. De miért ne játssza el?
(Forrás: Jánk István)

Ám ennél jóval relevánsabb az egységhez tartozó feladatokon elgondolkodni. Ezek mindegyike az írásbeliségre (de nem az internetesre) korlátozódik: „írj”, „döntsd el”, „válaszolj a füzetbe”. Egy feladat sincs, amely azt mondaná, hogy „játsszátok el” vagy „mondd úgy, hogy...”. Pedig ez nem lenne bonyolult, nehezen megvalósítható küldetés, elég lenne csupán egy-egy apróbb módosítást eszközölni, egy-két szót átírni:

Döntsd el, mi lehet a beszelő szándéka a következő mondatokkal!

Hová szaladsz, kis nyulacska?

Nyuszinak sürgős dolga van.

Ugorj be hozzánk!

Bár én is tudnék ekkorát ugrani!

Ha ehelyett azt az utasítást adnánk, hogy „mondd el/játsszátok el az alábbi mondatokat/szövegrészleteket különféle modalitással”, máris változatosabb lenne a feladatok sora. Természetesen ehhez az utasításhoz nem mindegyik mondat illik a fentiek közül, de nem túl megterhelő a példamondatokat átírni, hogy kompatibilisek legyenek (Szalad a kis nyulacska).

Ennél még jobb lenne a tananyag szerepjátékokhoz, szituációkhoz kötött eljátszása. Lehetne például az egyszerű szubmisszív (behódoló) – asszertív (kellő határozottságú) – agresszív (fenyegető) szerepek mentén egy-egy helyzetet (pl. igazgató-szülő konfliktus) eljátszani, és megfigyelni, milyen modalitásúak a szereplők által használt mondatok, illetve melyeket használják a legtöbbet a különböző szereplők. De lehetne akár a Beugró című műsorból merítve ötleteket olyan feladatokat megoldatni a tanulókkal, amelyek a kommunikációs képességek fejlesztését szolgálják. Erre például tökéletesen alkalmas a „bekérdező” nevű játék, amelynek lényege, hogy a szereplőknek csak kérdésekkel szabad tovább építenie az adott szituációt.

Sok minden más is lehetne a kötetben, amivel kommunikáció-központúság inkább megvalósulna. Ami biztos, hogy ez a tankönyv nem kommunikáció-központú, mivel a grammatikai leckék közé felváltva beszúrt kommunikációs leckék nem biztosítják ezt. Viszont a nyelvészeti szemlélet korszerű, és ez egy igen fontos előrelépés. Remélhetőleg ugyanez lesz majd elmondható a későbbiekben a tankönyv egészéről is.