Talán a nyelv, azon belül is a szókészlet, a szóhasználat az, amelyen keresztül a hitleri Németországot a leginkább megérthetjük. Ez természetesen minden társadalomról, illetve társadalmi változásról elmondható, ugyanakkor mivel először a náci totális rendszer fejlesztette tökélyre a tömegek manipulálására szolgáló propagandagépezetet, a legszemléletesebben ezen mutatható be a működése.

Olimpiai stadion – Berlin, 1936
(Forrás: Wikimedia Commons / Josef Jindřich Šechtl / GNU-FDL 1.2)

Annak, hogy a nyelv, azaz a legfőbb kommunikációs-manipulációs eszköz központi szerepre tett szert a nácizmusban, minden bizonnyal a legfőbb oka, hogy Hitler demokratikus úton került hatalomra, méghozzá a tömegdemokrácia korai szakaszában. Tehát a hatalom megszerzésének, majd megtartásának legfőbb eszköze a tömegekkel való kommunikáció volt.

Ha ennek az alaposan kidolgozott rendszerét elkezdjük vizsgálni, meglepve tapasztalhatjuk, hogy a Harmadik Birodalom nyelve szegényes: eszközeiben és rétegzettségében (regisztereiben, stiláris változataiban) egyaránt. Miben lelhetjük ennek okát? Egyrészt abban, hogy a legszélesebb rétegeket is meg akarták szólítani, így azt a közös minimumot kellett megcélozni, amely a társadalom különféle csoportjai számára egyaránt befogadható. Másrészt viszont a szegényesség, egyhangúság a hatalmi struktúra, a gondolatvilág egyszemélyi központú, monolitikus voltából fakad: mindenki a Führer nyelvi produkcióját volt hivatva követni. Harmadrészt szintén az egységesség felé tolta a nyelvhasználatot az a tény, hogy egy szorosan összetartó szűk csoport terjesztette ki a hatalmát egy egész országra, így a korábbi belső zsargon elemei, a klikkszavaik terjedtek el az egész nyelvközösségben.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Ez a szegényesség persze egyben sivárságot is jelentett: ebből fakad, hogy igazán speciális szóalkotási vagy nyelvformálási módokkal nem élt a Harmadik Birodalom, a meglevő egyszerű eszköztárat fordították hatalmi céljaik szolgálatába. Minthogy a goebbelsi propaganda valójában elsősorban fogalmi és képi síkon működött, a nyelv csupán eszköze volt a szükséges fogalmi és képi üzenetek továbbításának, az egyszerű, sivár nyelvezet is elégséges volt hordozónak: sőt ez a hordozó juttatta el igazán széles rétegekhez az üzenetet.

A dőlt betűkkel szedett szavak a Harmadik Birodalom szókészletének részét képezték.

A manipulációs technika lényege az egységes központi stratégia szigorú végrehajtása volt – szükség volt tehát a nem uralható kommunikációs csatornák megszüntetésére. Ezt szolgálta többek közt a világvevő (Weltempfänger) rádiók helyett a csupán egyetlen csatornát fogni képes néprádió (Volksempfänger) bevezetetése. A központi gépezetet egészítette ki a személyes kapcsolatokon keresztül terjesztett, tehát a hitelesség látszatát nyújtó suttogópropaganda (Flüsterpropaganda). Ez a mai kor gerillamarketingjére emlékeztet: tehát a rendszerrel valóban vagy látszólag nem konform üzeneteknek szájról szájra történő terjedése a társadalomban. Totális rendszerekben ez egyrészt lehet egyfajta repedés a monolitikus államon, másrészt viszont az állam is használhatja a saját kommunikációs stratégiája részeként, például a közvélemény szondázására is.

A propagandagépezet működésbe lép

Az ellenőrzött csatornákon immáron lehetett unásig ismételgetni, sulykolni a tömör, reklámszerű frázisokká fogalmazott üzenetet. Az új, tudatosan kialakított kommunikációs stílus alapjául a képalkotás szolgált. A használt metaforák alapvető jellemzője az volt, hogy a dolgok puszta megnevezése helyett vagy mellett a közvélemény számára erősen értéktelített vagy értékhiányos másik dolgot említettek (pl. a zsidók féregnek (Gewürm) nevezése a nyelven keresztül előkészítheti a fizikai megsemmisítésüket, hiszen a [valódi] férgeket eltaposni nem bűn, ellenkezőleg).

Könyvégetés – Berlin, 1933
(Forrás: Wikimedia Commons / Deutsches Bundesarchiv)

Ráadásul egy-egy ilyen metafora előhív egy egész fogalmi hálózatot, ezáltal kevés említéssel is egész más keretbe emelhető a felszínen megjelenő közlés. Ha például egy szóbeli vitával kapcsolatban egyetlen háborús metaforát használ a kommunikátor, azzal a befogadókban többnyire nem tudatosan előhívódik a háború számos kelléke, illetve ezeknek a megfelelései a vita kellékeivel. Az ilyen, erősen képszerű kommunikáció nagyon élénk hatást gyakorol a hallgatóságra, és a kiváltani szándékolt élmény mélyen bevésődik a hallgatóba (illetőleg nézőbe, olvasóba). A nyelv tehát kiváló eszköz arra, hogy érzékeltesse, megerősítse a társadalmi hierarchiát, illetve félelmeket keltsen.

A félelem nagyon fontos egy totális rendszer számára, több okból is. Egyrészt kiszolgáltatottá teszi az alattvalókat, tehát semlegesíti a rendszerre gyakorolt veszélyességüket. Másrészt ugyanakkor az irányított, a csoporton kívülre (zsidókra, cigányokra, románokra, pirézekre, ufókra stb.) mutató irracionális félelem az egyik legerősebb indulat, ezáltal intenzíven motiválja a különféle harci(as) cselekmények végrehajtására a tömegeket. Pusztán e két erőnek a megfelelő adagolása tökéletes hadi gépezetté alakíthat egy társadalmat.

Fanatikus monumentalizmus

A vázolt nyelvi szegényesség szoros kapcsolatban állt a birodalmi
pátosszal, monumentalizmussal, szentimentalizmussal, giccsel. A
tömegek számára ez utóbbiak minden bizonnyal el is fedték a nyelvi
eszköztár szegényes voltát. Az egyik első ilyen jellegzetesen patetikus-giccses szó a vérlobogó (Blutfahne) lehetett, de tipikus volt – magyar fordításban – fiúk (Knaben) és lányok (Mädchen) helyett szentimentálisan-emelkedetten ifjakról (Jungen) és leányokról (Mädel) beszélni. A monumentalizmus és egyben a gőg tipikus megnyilvánulása a történelmi (historisch) jelző unos-untalan használata: történelmi jelentőségűnek titulálták egy-egy útszakasz felavatását vagy egy egyszerű aratóünnepet is. Ez a jellegzetesség szintén arra vezethető vissza, hogy a széles rétegeket akarták és tudták megszólítani – a pátosz és a giccs az érzetek szintjén kiválóan tudta pótolni a valódi értékeket.

A vérglobogó Hitler kocsijában – Berlin, 1935
(Forrás: Wikimedia Commons / Charles Russell Collection, NARA)

A tömegek erőteljes manipulációjára épülő rendszerek kommunikációjában alapvető fontosságú elv, hogy az explicit közlemények elsődleges célja a valóság elfedése, módosítása, gyakran épp ellentétébe forgatása. (A Talleyrand-nak, a francia diplomatának tulajdonított szállóige szerint: „A beszéd arra való, hogy elrejtsük vele gondolatainkat.”) Ezt a jellegzetességet használta fel a szövetségesek hírszerzése is: a náci propagandasajtó tartalomelemzése során a látványos hiányokat, torzításokat keresték – ez árulta el a legtöbbet Hitler és köre szándékairól. De a „sorok között olvasás” is a központi akaratnak alávetett szövegnek épp erre a jellegzetességére épít. Ha például egy értékes magánkönyvtárat biztonságba helyeztek (sichergestellt), valójában azt jelentette, a könyveket az állampárt megbízottjai ellopták. Klemperer szerint hasonló, manipulációs megfontolás állt amögött is, hogy a gondolkodásra, bölcselkedésre utaló filozófia (Philosophie) szó helyett az irracionalitással inkább megférő világnézetet (Weltanschauung) részesítették előnyben. (Ennek persze oka volt az idegen szavak kerülésére hajlamosító nacionalizmus is, de számos idegen szót kedveltek: pl. diszkriminál (diskrimieren a normatív német diskriminieren helyett, vö. magyar cucilizmus a szocializmus helyett), diffamál ’rágalmaz’ (diffamieren); tehát ez nem lehetett szigorú elv.) A nácizmus erősen vonzódott a misztikumhoz, saját rituáléjukat a megtagadott kereszténység liturgiája alapján építették fel, igen gyakran éltek a gondviselés (Vorsehung) és a Mindenható (Allmächtige) szavakkal is.

A gyakori elfedések-kifordítások miatt talán meglepő, de a fanatikus (fanatisch), fanatizmus (Fanatismus) szavakat kiemelten gyakran használta a hivatalos propaganda (illetve ennek hatására a manipulált tömegek), ráadásul egyértelműen pozitív kontextusban, az egyén ideális gondolkodás  és viselkedésmódjának megnevezésére. Persze ha figyelembe vesszük, hogy a náci párt a kezdetektől harci-háborús retorikát, majd később már nem csak retorikát használt, mindjárt világos, miként válhat az egyén és a szabad akarat felszámolása értékké. A harcolást a mindennapi szórakozásba beemelő tevékenységformát, a sportot is ugyanezért népszerűsítették, tették kedveltté, de a sport játékosságát intenzíven áthatotta a háború véres komolysága.

Kigúnyolva, megalázva

A Harmadik Birodalom nyelvének írásjelhasználatával kapcsolatban elsőre meglepő lehet, hogy az írásbeliségben kifejezetten ritkán éltek a felkiáltójellel: az expresszivitást inkább a kifejezés szintjén érték el. Gyakran használt eszköz volt viszont az ironikus (vagy talán pontosabb így neveznünk: gúnyos) funkciójú idézőjel. Ezt az eszközt más, kirekesztésre törekvő politikai rendszerek, illetve kommunikációs aktorok is kedvelik: szellemileg semmisíti meg a vélt vagy valós ellenséget.

Zsidó tulajdonban levő boltok ellen irányuló vandalizmus – 1935–1936
(Forrás: Wikimedia Commons)

Hasonlóan megalázó – és egyben bevéső – eszköz volt, hogy a zsidó származású személyek említésekor mindig használták a zsidó (Jud’) jelzőt (pl. a zsidó Klemperer (Jud’ Klemperer), a félzsidó Laguardia (Halbjude Laguardia)), miközben más etnikai vagy egyéb csoportok esetében ez egyáltalán nem volt jellemző. Szintén általánosan elterjedt volt a megváltoztatott nevet viselők korábbi családnevén is való emlegetése (pl. Trockij-Braunstein (Trotzki-Braunstein), Litvinov-Finkelstein (Litwinow-Finkelstein)), ezzel minden egyes alkalommal kétségbe vonva az egyén jogát saját identitása kialakítására.

Könyvek a Harmadik Birodalom nyelvéről

Ez után a röpke áttekintés után talán nem csodálkozunk, hogy a legkülönbözőbb műfajok művelői is úgy érezték: a nyelven keresztül ragadhatják meg a totális náci terror lényegét.

A román Oliver Lustig, azaz „az egykori 112398-as számú Häftling” Lágerszótár című művében (az 1982-es kötet magyarul Szűcs Olga fordításában 1984-ben jelent meg a Dacia Könyvkiadónál Kolozsváron) 121 címszó alá csoportosítva írta meg lágeremlékeit. Vagy Kertész Imre Nobel-díjas regénye, az 1975-ös Sorstalanság egyik legjellemzőbb erényének azt tartják, hogy egy új, lecsupaszított beszédmódot teremtett meg, szemben a Harmadik Birodalom dagályos nyelvével, így ábrázolva a holokauszt valóságát.

Totális diktatúra és nyelviség szoros kapcsolata persze nem csupán a náci Németországra jellemző, George Orwell híres 1984-ének a sztálini Szovjetunió szolgált elsődleges mintájául.

Victor Klemperer – 1949
(Forrás: Wikimedai Commons / Deutsches Bundesarchiv)

A leginkább tárgyszerűen, a személyesen túl filológiai indíttatásból azonban a zsidó származású klasszika-filológus, Victor Klemperer foglalkozott a kérdéssel; A Harmadik Birodalom nyelve (Lingua Tertii Imperii) című könyvét németül először 1947-ben adták ki. Magyarul eddig egyetlen alkalommal, 1984-ben jelent meg (Lukáts János fordításában a Tömegkommunikációs Kutatóközpont kiadásában, a Membrán Könyvek című sorozat 12. köteteként; a nyelvi példák rendszerint sajnos csak magyarul olvashatók), s ez a könyv szolgált vezérfonálul a fenti áttekintéshez is. A könyv részletes bemutatása nem volt célunk, alaposan feldolgozta és tárgyalta Papp Kornélia a Múlt és Jövőben.

Miért is lett az eredetileg német nyelvű műnek latin címe? Sejthető, hogy a szerző klasszika-filológus énje is átsugárzik rajta, de rögtön a könyv elején bővebb magyarázat is olvasható:

Először parodisztikus játékként, majd az emlékezet afféle illanó támogatójaként, mint amilyen a csomó a zsebkendőn, és nagyon hamar és a nyomorúság évein keresztül önvédelemből, egy saját magam számára készített SOS-hívásként áll a naplómban az LTI rövidítés. Egy szép tudományos jelzés, mert hiszen a Harmadik Birodalom időnként kedvelte a hangzatos idegen kifejezéseket: a garant[áló] (Garant) érthetőbben hangzik, mint a jótálló (Bürge), a diffamál [diffamieren] pedig hatásosabb, mint a rágalmaz (schlechtmachen). (Talán nem is érti mindenki, és ezekre hat csak igazán!) LTI: Lingua Tertii Imperii, a Harmadik Birodalom Nyelve.