Vannak dolgok, melyek számunkra kézenfekvőnek tűnnek, és egyszer csak rá kell döbbennünk arra, hogy nem mindenki számára azok. Legutóbb ártatlanul utaltunk arra, hogy egy sérültekkel és fogyatékosokkal foglalkozó honlap szerint a paraolimpia kerülendő (sértő?) kifejezés, és a paralimpia a „helyes”. Természetesen a nyelvtudomány szempontjából mindkettő helyes, nem is igazán értjük, miért kell valamelyik mellett állást foglalni – azt pláne nem, hogy miért lenne sértő a paraolimpia.

Állandó kommentelőink azonban fel is háborodtak. Egyikük a következőt írja:

elfogadhatatlan ez az ujbeszel. Pl.: a listaban az szerepel, hogy az "egeszseges" szo serto, kerulendo, helyette az "ep" szot kell hasznalni. Azonkivul, hogy az "egeszseges" szo hasznalat logikailag is kifogastalan (hiszen pl. a szklerozis multiplex mi mas lenne, ha nem betegseg), ez meg csak nem is fontos, egyszeruen a magyarok igy mondjak, ezert magyarul igy van. Ez a semleges magyar szo.

Csakhogy feltehető, hogy az ajánlás nem a szklerózis multiplexesekkel való szembeállításra értendő, hanem például az azokkal szembeni szembeállításra, akik baleset vagy születési rendellenesség következtében kényszerültek kerekesszékbe. A lista összeállítói ebben a tekintetben lehettek volna pontosabbak, sőt, minden esetben hasznos lett volna megadni, hogy miért érzik a kifejezést kerülendőnek, esetleg egyenesen bántónak.

A bejegyzés vége már nyilván a nyest szerkesztőire vonatkozik:

Ezekutan az erdekelne engem, hogy egyazon szemely hogy tudja osszeegyeztetni azt, hogy az elso esetben mukodik az erkolcsi erzeke, igy azt eliteli, mig a masodik estetben egy egyesz generacio nyelvhasznalatat megnyomorito, anyanyelvi kompetenciajat megingato, igy nyelvhasznalati bizonytalansagba, szorongasba taszito gyakorlat eseten nem, sot azt udvozlendonek tartja.

Másik állandó kommentelőnk erre rá is kontrázik:

Amit az "újbeszél"-t a többségre kényszeríteni akaró fogyatékosok tesznek, az valójában a nyelvművelés legcinikusabb, leggátlástalanabb válfaja.

Itt az ideje tehát, hogy helyére tegyük a dolgokat.

Először is vissza kell térnünk arra a kérdésre, hogy mi is a bajunk a nyelvműveléssel – pontosabban azzal a gyakorlattal, amit nyelvművelésnek neveznek. (Ezt az elnevezést ugyanis használják ’nyelvi ismeretterjesztés’ vagy ’tudatos nyelvi fejlesztés’ – például új szakkifejezések megalkotása – értelemben is.) Amit mi nem szeretünk, az két fő vonással jellemezhető.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Helyes vagy helytelen?

Az egyik az, amikor valaki azt állítja, hogy egy-egy közhasználatú (vagy legalábbis bizonyos körökben elterjedt) kifejezés helytelen. A helytelenséget gyakran tudományos értelemben értik, akár úgy, hogy hivatkoznak egy (többnyire nem is létező, de legjobb esetben is csupán tendenciaként jelentkező) szabályra, akár úgy, hogy azt állítják, hogy egy bizonyos forma nem fogadható el a nyelvi norma részeként. Ez utóbbi hivatkozás gyakran teljesen irreleváns (mivel a kifogásolt kifejezés eleve olyan környezetben bukkant fel, ahol a norma betartását senki sem várná el), máskor meg alaptalan. Jellemző az, amikor kifogásaikat a nyelvművelők úgy fogalmazzák meg, hogy az illető is „rosszul mondta, pedig magyartanár/bemondó/író” stb., tehát olyan ember „akinek aztán illene tudnia, hogyan kell helyesen mondani”. Ez az érvelés azért hibás, mert a norma sem kőbe vésett és megváltoztathatatlan szabályokból áll, hanem szokás: a művelt beszélők nyelvszokása. Ha pedig már a művelt beszélők – tanárok, bemondók, írók – is használnak egy formát, akkor azt a norma részének kell tekinteni.

A PC ([píszí], ebből magyarul fonetikusan píszí is) az angol politically correct (szó szerint ’politikailag korrekt/helyes’, illetve a political correctness ’politikiai korrektség/helyesség’ kifejezések rövidítése. Píszí az a beszédmód, mely igyekszik csökkenteni a társadalom kisebbségi, illetve hátrányos helyzetű csoportjainak vélt vagy valós nyelvi megsértését, megbélyegzését vagy diszkriminációját.

A píszí nyelvhasználat propagálói nem hivatkoztak arra, hogy az általuk kerülendőnek tartott kifejezések ilyen értelemben helytelenek lennének. Az indok sokkal inkább az, hogy egyes kifejezéseket valamiért sértőnek, bántónak éreznek. Igaz, találkoztunk már szerencsétlenül sikerült megfogalmazásokkal is, például amikor valaki azt mondta, hogy „olyan szó, hogy süket, a magyarban nincs” (az illető ezt nyilván úgy értette, hogy felejtsük el). Természetesen van, sőt annyira van, hogy sokan csak a süketet ismerik, a siketről nem is tudnak. A hallássérültek viszolygása a sükettől éppen azért alakulhatott ki, mert sokan használták pejoratív értelemben is (’hülye’ jelentésben), ezzel szemben a sikettel ilyen jelentésben nem igazán találkozhattak – mivel egyébként is alig találkozhattak vele. Azt azonban a siket propagálói sem állították soha, hogy a süket alakban eleve lenne valami hiba vagy sértés.

A nyelvhasználat az ész tükre

Az nyelvművelésnek nevezett tevékenység másik jellemzője a megbélyegzés, azaz az a hit, hogy az ember nyelvhasználata pontos tükre műveltségének, sőt, szellemi képességeinek. Természetesen senki nem állítja, hogy ez teljesen alaptalan: nyilvánvaló, hogy aki sokat forgatott irodalmi nyelven írt szövegeket, az könnyebben követi a normát. Csakhogy az összefüggés nem közvetlen. Aki nem mondja, hogy „Meglássuk, holnap mi lesz az ebéd”, az nem biztos, hogy azért teszi, mert tudja, hogy ez az irodalmi norma szerint „Meglátjuk, holnap mi lesz az ebéd” lenne, hanem egyszerűen azért, mert az otthoni nyelvváltozata – legalábbis ebben a tekintetben – megegyezik az irodalmi normával. A műveltek pedig szintén használatnak a normától eltérő alakokat, egyszerűen azért, mert ragaszkodnak anyanyelvváltozatukhoz, vagy mert egyáltalán nem tartják fontosnak ezeket a dolgokat. Ráadásul a tipikus nyelvi megbélyegzéskor nem arról van szó, hogy valakinek a nyelvhasználatát komplexen elemezve próbálnák meghatározni műveltségét, hanem az illető szövegéből egy-egy alakot ragadnak ki, és annak alapján bélyegzik meg, függetlenül attól, hogy az illető által használt többi alak mennyiben felel meg a normának, vagy éppen a szöveg egésze mennyire választékos. (Az elgépeléseken, sajtóhibákon vagy nyelvbotlásokon való lovagolásra most ki sem térünk.) A hibavadászat csúcsát jelenti, amikor a nyelvművelő kiadványok vagy műsorok egyenesen felhívást intéznek olvasóikhoz, illetve hallgatóikhoz, nézőikhez, hogy „járjanak nyitott füllel”, és keressenek hibákat mások beszédében vagy írásaiban.

Természetesen nem állíthatjuk, hogy nincsenek olyanok, akik a píszí nyelvhasználat mellett is hibásan érvelnek, és esetenként alaptalanul is azzal vádolják az általuk kerülendőnek ítélt kifejezések használókat, hogy azok bántó szándékkal alkalmazzák ezeket a szavakat. Az ilyenekkel természetesen nem érthetünk egyet, de a píszí nyelvhasználat melletti érvelésre nem ez a jellemző, és a píszí nyelvhasználat melletti érvelés nem mások megbélyegzéséről szól.

Ezzel szemben a píszí nyelvhasználat propagálói nem állítják, hogy akik az érintetteket sértő kifejezéseket használják, azok ezt sértő szándékkal teszik. Sőt, nyilvánvaló, hogy azok, akik sértő szándékkal használják mondjuk a nyomorék szót a mozgássérült helyett, azokat amúgy sem lehet lebeszélni arról, hogy ezt tegyék. A píszí beszédmód propagátorai elsősorban azokhoz szólnak, akik maguk szeretnének úgy beszélni, hogy ne sértsék meg akaratlanul embertársaikat. Az említett weboldal is arról beszél, hogy mit javasol, illetve mit vél célszerűnek használni – kényszerítésről tehát szó sincs.

Az, hogy valaki miért érez sértőnek egy-egy kifejezést, sok mindenen múlhat. Vannak olyan kifejezések – süket, nyomorék, béna –, melyek sértő használatával bárki találkozhat.Az ilyenek nem pusztán alkalmilag sértenek, de összességében is a közösség tagjaival szembeni negatív attitűdre hangolnak. Nagyon nem mindegy, hogy valakiről nyomorékként vagy mozgássérültről beszélünk – már maga a szóválasztás is sokat elárul hozzáállásunkról.

Más kifejezéseket a nyelvtudomány szempontjából téves magyarázatok alapján éreznek sértőnek: sok vak azért érzi bántónak a világtalan szót, mert szerinte ez azt sugallja, hogy neki nincs világa (valójában a szóban a világ ’fény’ jelentésben szerepel, és ma aligha akad, aki elemezgetné).

Egyes kifejezésekkel szemben nem feltétlenül az a kifogás, hogy eleve sértőek, hanem hogy téves sztereotípiákat erősítenek meg. A tolókocsis azért kerülendő, mert a kerekesszékben ülő mozgássérült nem feltétlenül szorul rá, hogy tolják – sőt, székében elismerésre méltó sportteljesítményre is képes.

Vannak olyan esetek is, amikor talán az érintettek sem tudják megmagyarázni, hogy miért bántja őket egy-egy kifejezés. Azt azonban illene elfogadni, hogy nekik megvan a saját – a miénkétől radikálisan eltérő – élettapasztalatuk, és megvan rá az okuk, hogy ne szeressenek egy-egy számunkra ártalmatlannak tűnő kifejezést.

A nyelvhasználat megnyomorítása?

Olvasónk azt is felveti, hogy a píszí nyelvhasználat propagálása megingathatja az anyanyelvi kompetenciát, nyelvhasználati bizonytalanságba, mi több, szorongásba taszíthatja a nyelvhasználót. Ezt a félelmet finoman szólva túlzónak kell tartanunk. Természetesen a nyelv sokszínű jelenség. Már kisgyerekkorban megtanuljuk, hogy másképp szólunk szüleinkhez, mint az óvó nénihez, másképp csoporttársainkhoz, mint a szomszéd bácsihoz. De ha meg sem szólalunk, akkor is tapasztaljuk, hogy ők másképp szólnak hozzánk, mint egymáshoz. A nyelvjárásokkal való találkozást sem kerülhetjük el: ha ki sem mozdulunk a belvárosból, és vidéki rokonaink sem jönnek látogatóba, a mesekönyvekből, a tévéből vagy a rádióból előbb-utóbb kénytelenek vagyunk szembesülni velük. Ezek után semmilyen sokkot nem jelenthet, ha megtudjuk, hogy néhány számunkra ártalmatlannak tűnő kifejezés mások számára sértő lehet.

Végképp téves az az elképzelés, hogy ez a beszédmód a nyelvhasználatot megnyomoríthatja. Ha abból az alapigazságból indulunk ki, hogy a nyelvben mindig az a helyes, ami megfelel a nyelvhasználati szokásoknak, akkor ebből törvényszerűen következik, hogy a nyelvhasználati szokások megváltozása esetén az új formák lesznek a helyesek. Azt mi sem tudjuk, hogy a fogyatékkal élő miért rosszabb, mint a fogyatékossággal élő – valószínűleg azért, mert az üggyel kapcsolatban kevés a tapasztalatunk. A megfelelő kifejezésről gyakran az érintettek is vitatkoznak. Lehet, hogy a fogyatékoshoz képest a kerülendő  fogyatékkal élő terjengősebb, az ajánlott fogyatékossággal élő viszont még inkább az – ez azonban nem teszi tönkre a nyelvet. Igaz, általában esztétikai szempontból inkább kerülendőnek (de nem helytelennek!) tartjuk az ilyen kifejezéseket, de adott esetben illene igyekeznünk tiszteletben tartani az érintettek érzékenységét.

Összefoglalva: míg a nyelvművelés arról szól, hogy másokat nyelvhasználatuk miatt alaptalanul támadunk, a píszí nyelvhasználat propagálásának célja, hogy a saját nyelvhasználatunkkal véletlenül se támadjunk másokat. A nyelvművelés rendszeresen olyan kifejezéseket, formákat kifogásol, melyek nem a kifogásolókra vonatkoznak – a píszí nyelvhasználatot kérők kizárólag azokkal a kifejezésekkel foglalkoznak, melyek egyébként is sérülékeny csoportok tagjaira vonatkoznak.

Ez persze nem jelenti, hogy hogy a píszí nyelvhasználatnak nem lehetnek túlkapásai, a javasolt kifejezések ne lennének időnként túl körülményesek, vagy – legalábbis a kívülállók szempontjából – túlzóak, indokolatlanok. Mindez azonban nem lehet ok arra, hogy a píszí beszédmódot egy az egyben elutasítsuk. Aki azt állítja, hogy a kifejezések megválogatása, a kiszolgáltatottabb csoportok tagjai érzékenységének figyelembe vétele felesleges, az lényegében amellett foglal állást, hogy ezen csoportok tagjaiba (legalábbis verbálisan) szabadon bele lehessen rúgni.

Tanulságos megnézni a Wikipédia vonatkozó magyar nyelvű szócikkét: a politikai korrektség definíciója után azonnal annak kritikájára tér át (pozitív jellemzőket nem is igazán tartalmaz), és felidézi azt a teljesen alaptalan állítást, hogy a kifejezés Mao Ce Tungtól származik. (Ugyanez a szócikk azt állítja, hogy a mély növésű politikailag korrekt kifejezés – ennyit a megbízhatóságáról.) Az általunk áttekintett más nyelvű, hasonló témájú Wikipédia-szócikkek sehol nem viszonyulnak ennyire negatívan a fogalomhoz, bár természetesen többször kitérnek a píszí kritikájára is.

Természetesen nem zárhatjuk cikkünket anélkül, hogy a másik oldalt ne figyelmeztetnénk: ahelyett, hogy pusztán a mások által használt kifejezéseket vizsgáljuk, érdemes inkább a másik mondanivalójának egészét figyelni. Egyáltalán nem biztos, hogy az, aki süketekről vagy tolókocsisokról beszél, támadja vagy lenézi a siketeket, illetve kerekesszékeseket. Könnyen lehet, hogy kifejezetten segítőkészen nyilvánul meg, csupán nincs tisztában azzal, hogy az érintettek számára kellemetlen kifejezést használ. Sajnos azonban nem mentegethetjük ezzel azokat, akik tudatosan használnak olyan kifejezéseket, melyekkel másokat megbánthatnak.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése