Buvári Mária e-mailben érkezett írását kommentár nélkül közöljük. A szövegen nem változtatunk, csupán a szokásos formázásokat (nyelvi adatok és címek kurzívval történő kiemelése) végeztük el rajta.

(A szerk.)

Fejes László megtisztelt azzal, hogy tüzetesen foglalkozott honlapunkon megjelent írásommal. Bevallom, én nem olvasom az Önök honlapját, mert tudom, hogy az ellenséghez tartoznak, a nyelvművelés ellenségeihez. Mivel azonban kollégám fölhívta figyelmemet cikkére, kíváncsi lettem, és ha már elolvastam, kénytelen vagyok vitatkozni.

Az a különbség köztünk, hogy én nem szoktam becsmérlő kifejezésekkel illetni azt, aki nem ért velem egyet. A nyelvtudomány nem olyan, mint a matematika, ahol vagy igaz valami, vagy nem. Akármit gondol „a” mai nyelvtudomány, szerintem jogom van másképp gondolkodni. Honlapunk nyelvművelő honlap, írásom állásfoglalás egy nehéz kérdésben, nem tudományos értekezés. Az szempont itt is, mint minden más ügyben, az érték (l. Értékelvű nyelvművelés c. könyvemben, amely honlapunkon is olvasható).

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Nem hiszem, hogy szükség van a nyelvjárás szó meghatározására, általában tudják az emberek, mit értünk ezen. Az asztal szót soha nem határozzuk meg, mégis rendszeresen használjuk, mindenki tudja, mi az. Akkor van baj, ha egy szó nem beszél magáért: akkor nem jó a szó. A köznyelv fogalma kevésbé egyértelmű, többféleképpen határozzák meg. Az én meghatározásom is más, mint az Öné (l. szintén a fent említett műben.) Határterületre léptem, amikor a nyelvjárásokról írtam. A nyelvjárások nem tartoznak a nyelvművelés hatáskörébe. Lehet őket kutatni, de irányítani nem. A köznyelv viszont mindenképpen irányított nyelvváltozat. Valamikor önkényesen tették meg köznyelvnek a felső-tiszai nyelvjárást, mi, dunántúliak, bácskaiak, székelyek, palócok stb. joggal berzenkedünk ez ellen.

A nyelv jövője szempontjából az a kérdés, hogy teljesen kiszorítjuk-e a nyelvjárásokat a köznyelvből, vagy mit, mennyit fogadunk be belőlük. Volt, amikor a teljes egységesítés volt a cél, most pedig sokan rajonganak a nyelvjárásokért, de rezervátumba akarják zárni őket. Talán nem pontosan idéztem a kollégákat, de az „önálló nyelvváltozat” kifejezés nem ellentmondásos: minden nyelvjárás ugyanannak a nyelvnek a változata, de önmagában is megálló, következetes rendszer. A szélsőség ezen túlmegy: ahány nyelvjárás, annyi nyelv, sőt, ahány ember, annyi nyelv. Szétszednék a magyar nyelvet, pedig a természetes folyamat – a távkapcsolatok bővülése miatt – éppen az egységesülés. Ha értekezést írnék, kikeresném, ki hogyan nyilatkozott pontosan, de nem ez a célom, hanem egy lehetséges állásfoglalást, iránymutatást tettem közzé.

A társadalom idegenkedik a nagy eltérésektől. Áthidaló megoldás, amit javaslok: tompított formában mentsük át a táji jelenségeket, és főként azokat, amelyek árnyaltabbá, pontosabbá, változatosabbá teszik a nyelvet. A vezérelv a többlet.

A köznyelv semmiképpen sem egészen egységes. Ki merné azt mondani, hogy nem köznyelven beszélt például Bánffy György, Sinkovics Imre, vagy nem köznyelven beszél például Kiss Jenő nyelvész akadémikus, Kovács Árpád, az ÁSZ volt elnöke, Boross Imre közgazdász stb., mert különbséget tesznek a (nyílt) e és a (középzárt) ë hang között? A nyelvtan, a szókincs megegyezik, a kiejtés eltér. A zárt ë többletértékét másutt bőségesen kifejtettük. (L. a kiejtes.hu honlapon is.) Röviden: változatos hangzás, jelentés-megkülönböztetés, a ragozási rendszer teljessége. Ezen nem változtat az, hogy mások megvannak nélküle.

Sinkovits Imre
(Forrás: mediaklikk.hu)

Létezik táji köznyelv (hogy Önök is értsék: regionális köznyelv), de ez a fogalom nincs benne a köztudatban, inkább megértik azt, hogy enyhén nyelvjárási színezetű beszéd.

„Ezek szerint a (szlovákiai) palócok nem használói a magyar köznyelvnek?” – kérdezi. s hogy mit gondolok erről. Függetlenül attól, hogy én mit gondolok, tény, hogy a palóc elég nagy és öntudatos népcsoport, ha ők meg akarják tartani sajátos kiejtésüket, abba nincs beleszólásunk. Ezzel sem ők nem vonják ki magukat a magyar nyelvközösségből, sem mi nem rekesztjük ki őket. Mondhatjuk úgy, hogy a palóc köznyelvi beszélők a magyar köznyelv palóc változatát beszélik, miként Debrecenben beletartoznak a köznyelvbe a hajlított magánhangzók (enyhe diftongusok).

A palóc illabiális a (rövid á) tájnyelvi eredetű, a budapesti – az e-be hajló á-val együtt – tökéletlen hangképzés, és azért veszélyes, mert a budapesti beszédet terjeszti a média, ezt tekinti mintának az ország.

Budapesti veszély
(Forrás: Wikimedia Commons / Balint.misetics / CC BY-SA 3.0)

A kell legyen nem olyan, mint az azt mondta, eljön. Az utóbbiban a vessző jelzi az összetett mondat határát. A kell legyen nem is segédige–főige szerkezet, mert a segédige mellett a főige igenév formájában szokott lenni, ez pontosan a kell lennie szerkezet. A kell és a legyen abból a szempontból egyenrangúak, hogy mind a kettő harmadik személyű, így önálló állítmányként szerepelhetnek. (V. ö. fog látszani.) A kell, hogy legyen ellen nincs semmi kifogásom, csak hétköznapibb, a kell lennie szerkezetet elegánsabbnak találom, mert tömörebb és jellegzetesen magyar szerkezet. Igaz, ritkán előfordul, hogy ütközik egy részeshatározóval, pl. Jóskának el kell mondania Pistának a történetet. Ilyenkor az előbbi a jobb.

A „magyarországi nyelvművelők” nem szoktak senkit sem „zaklatni”, csak tanácsot adnak, magyaráznak. Lehet vitatkozni az egyes kérdéseken elvi alapon, csak – ellentétben az egyik hozzászóló véleményével – az lenne a hiba, ha pusztán a saját ízlésünk, megszokásunk alapján ítélnénk. Szerintem a nyelvszokásra való hivatkozás is ingoványos, kinek a szokása, hány ember nyelvhasználata döntő; a művelteké vagy a műveletleneké?