„Elég borzasztó”, írta egy hozzászóló az őtet alak kapcsán egy internetes portálon. Ugyanitt azonban hivatkozik is egy régebbi írásra, melynek szerzője épp abból a személyes élményéből indul ki, hogy amikor kicsúszott az őtet alak a száján, a társaságában megdorgálták, mondván, igényes tanár így nem beszélhet. Cikkében egyrészt mentegeti magát, hogy beszélt nyelvi formát használt, másrészt kifejti, hogy korábban a legnagyobb írók sem idegenkedtek ettől az ő idejében már pongyolának minősülő alaktól.

A reformáció emlékévében az ehhez kapcsolódó bibliafordítások nyelvére is nagyobb figyelem irányul. Ennek kapcsán, de Károlyi fordítását egészen más okból vizsgálva felfigyeltünk arra, hogy ebben az egyes szám harmadik személyű névmás rendszeresen őtet alakban jelenik meg: „Imé egy szűz, fogad az ő méhében, szül fiat, és nevezed őtet Emanuelnek” (Máté 1,23). A tárgyragot megismétlő alak (ő : őt : őtet) használata távolról sem Károlyi egyéni nyelvhasználati jellemzője: úgy tűnik, ugyanígy az őtet használata jellemző Sylvester és Káldi fordítására is.

A Történeti-magánéleti korpusz (TMK)

A Történeti-magánéleti korpusz egy olyan digitális szöveggyűjtemény, amelyben 16-18. századi szövegek találhatók elektronikusan kereshető formában. Részben boszorkányperek tanúvallomásaiból, részben magánlevelekből áll, mert ezek azok a források, amelyek a legjobban megközelítik ennek a korszaknak a mindennapi nyelvhasználatát, bár természetesen ezek sem tudják a maga teljességében visszaadni az akkori beszélt nyelvet.

A korpusz a tmk.nytud.hu címen bárki számára elérhető, fejlesztése az 116217.sz. OTKA-projektum keretében zajlik.

Azt, hogy ennek a névmásnak ez lehetett az általánosan használt tárgyragos alakja, a TMK kevésbé emelkedett stílusú szövegei is alátámasztják: míg az őtet alakra 430 találatot kaptunk, őt alakra mindössze hetet. Ennek kapcsán rákerestünk az eztet és aztat előfordulásaira is: ezek a rövidebb alakokhoz képest jóval ritkábban fordulnak elő a TMK-ban (a 4960 azt-ra 77 aztat jut, a 944 ezt-re 29 eztet), a bibliafordításokra pedig, úgy tűnik, nem jellemző a használatuk. Ez utóbbiakat tehát tényleg érezhették kevésbé irodalminak a bibliafordítók, a magánéleti szövegekben viszont társadalmi státusztól függetlenül használják a két változatot, azaz a főurak leveleiben is fel-felbukkan az aztat és az eztet. Írásunk témája azonban nem a nyelvhasználati kérdésekhez kapcsolódik, hanem arra a kérdésre keresi a választ, hogy miért használnak a beszélők első ránézésre feleslegesnek tűnő ragokat.

Az idő vasfoga

A toldalékok halmozása tulajdonképpen megújulás (Lehmann 2002: 17‑21), azaz szigorúan értelmezve nem nyelvi újítás (az eredetiben: innovation). Maga az újítás azt jelentené, hogy olyan nyelvtani eszközök keletkeznek a nyelvben, amelyeknek korábban nem léteztek. Ilyen például a névelő megjelenése a magyarban: különféle módokon bizonyára korábban is jelölték a beszélők a főnevek határozottságát, de a kifejezetten ezt a funkciót betöltő grammatikai elem ómagyar kori újítás. A megújulás (az eredetiben: renovation) során azonban egy már meglévő grammatikai kategória kap új kifejezőeszközt. Ennek oka lehet az is, hogy a nyelvi elemek is kopnak: alakjuk rövidülhet, funkciójuk elhomályosulhat, ezáltal egyre jobban hasonlíthatnak olyan alakokhoz, amelyektől különbözniük kellene. Ilyenkor két lehetőség adódik a kategória jelöltségének megtartására: vagy a kiöregedő alak lecserélése, vagy annak nyelvi megtámogatása egy hasonló funkciójú újabb alakkal.

A kategorizáció természetesen csak első ránézésre ilyen egyszerű: a bonyodalmak illusztrálására szolgáljon itt az olyan toldalékok nagyon vázlatos története, amelyek a hova? kérdésnek megfelelő irányt fejezik ki. Ennek legkorábbi formája, amely már adatolható, az ‑á/‑é: az Érdy‑kódexben méne Veszprémé (1526; a példákat olvasatban közöljük) szerepel, a Cornides‑kódex (1514–1519) szerint a magyeri urak Báccsá gyülekeztek. A TMK elsősorban a vár utótagú helynevek esetében ad ki ‑á/‑é ragos alakokat: Kapuvárá (1745), Oroszvárá (1767), Újvárá (1653), de szerepel még benne Kisgyőré (1716) és Váradá (1584) is. Az ‑á/‑é azonban ebben a funkciójában mára lecserélődött, helyét átvették a fiatalabb, névutókból származó toldalékok: a ‑ra/‑re, a ‑ba/‑be és a ‑hoz/‑hez/‑höz.

A három újabb toldalék közül kettőnek a végén azonban ugyanez az ‑á/‑é rag szerepel. A Tihanyi alapítólevélben olvasható Fehérváru reá, hodu utu reá alakok érdekessége témánk szempontjából az, hogy a ‑ra/‑re rag névutói előzményét tartalmazzák. Ennek a névutónak írásos forrásokkal nem dokumentálható, azaz rekonstruált töve egy *roγ ’közelség’ jelentésű szóalak lehetett, amit a rokon szó őriz, illetve a ‑ra/‑re toldalékon kívül még a rajta személyragozható alakjai.

„Rokok.” „Mi az, hogy rokok?” „Gunárokok. Mer’ ketten vagyunk.”

Hasonló a ‑ba/‑be eredete is: egy ma is meglévő főnév, a bél származéka, amely nemcsak emésztőszervet jelent, hanem egyszerűen csak belső részt is (kenyérbél). Valamikor az ősmagyar során (azaz az ugor egységből való kiválás után, de még a honfoglalás előtt) ugyanennek a tőnek a ragozott alakjai, így az ‑á/‑é ragos belé is elindult a raggá válás útján, de a folyamat elejét jól tükrözi még a Halotti beszéd és könyörgés mennyi uruszágbelé alakja. Az eredeti ‑á/‑é helyhatározóragot ma már csak olyan nyelvi kövületek őrzik, mint épp maga a hová? kérdőszó, vagy a világgá megy kifejezés – de ugyanez az elem továbbél az általánosan használt, névutói eredetű ragok részeként is.

Haza és haladás

A toldalékok történetének vizsgálatánál nagyon fontos forrást jelentenek a határozószók: ezek azok az elemek, amelyekben eredetileg a beszélők számára világosan megkülönböztethető volt a tő és a toldalék, de különféle változások miatt az alak később elhomályosult, a nyelvhasználók már nem, vagy legalábbis kevésbé érzékelik, hogy kérdéses forma eredetileg több elemből állt. Ilyen a haza is, amelynek a töve a ház szó, vége pedig a fent bemutatott -á/-é ragot őrzi. Ennek a hol? és a honnan? kérdésre felelő párjairól is érdemes azonban szót ejteni a raghalmozás témaköre kapcsán. A hol? kérdésre felelő honn („járj el minden módon, mintha honn volnánk”, 1549) már a TMK‑ban is ritka, a funkcióját átvevő, az eredeti szóalakot összetételi utótagként bekebelező otthon pedig már 1416‑tól adatolható (EWUng.). A honnan? kérdésre válaszoló hazul (Elmegyek innen hazul Vámosra, 1716) viszont egyelőre egyeduralkodónak tűnik az 1772 előtti szövegeket tartalmazó korpuszban. Egy akkori beszélőnek talán éppolyan furcsa lehetne a ma általános hazulról, mint ma a bevezetőben idézett raghalmozásos aztat vagy őtet.

A hazul előfordulásainál még az is feltűnő, hogy sok esetben előttük áll az innen vagy az onnan, s az onnan hazul szerkezetében pontos megfelelője a hol? kérdésre felelő ott honn alaknak. Mégsem az összetételi utótaggá válás lett a hazul menekülőútvonala, hanem a további raggal történő megerősítés: megkapta azt a ‑ról toldalékot, amelynek eredeti töve a ‑ra/‑re kapcsán már szóba került, végén pedig ugyanaz az ‑l rag szerepel, amely korábban – az ‑á/‑é‑hez hasonlóan – szintén önálló toldalék volt, Szent Margit például Veszprémül jött el (Margit-legenda, 1510). Természetesen ugyanez a funkcióját szépen lassan elvesztő ­‑l rag van a hazul végén is.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Határ a csillagos ég?

A toldalékok halmozásának fő motivációja tehát az, hogy az adott grammatikai kategória a beszélő és a hallgató számára egyértelműen kifejeződjön. Sok igazán látványos példa van arra (ilyenek olvashatók Christian Lehmann korábban említett művében a 20. oldalon), hogy egy olyan elemnek, amit eredetileg megerősítésként tettek hozzá egy másik elemhez, szintén elhomályosul a funkciója, és őt magát is megerősítik valamivel. Írásunkat a TMK halmozórekorderével, az azoltától fogva alakkal zárjuk (egy boszorkányperből származó idézet 1714‑ből illusztrációként: „Azon szavára fordul Nagy Jánosné, a szeme közé köpdös a fatensnek, azoltától fogva egyik szemére nem lát”).

Az óta tő önmagában is elképesztő halmozó. Töve az az o, ami eredetileg egy távolra mutató névmási tő, ezt őrzi az ott és az oda is. Az eredetibb formája olta, melyből az l a t előtt ugyanúgy kiesett, mint ahogy sokszor kiesik például a volt ige kiejtésében is, ezt az l-kiesést ellensúlyozza az o megnyúlása az óta esetében éppúgy, mint a volt esetében a vót. A korábban már bemutatott ‑l és ‑a között a hol? kérdésre felelő ‑t rag áll. Az, hogy egy helyhatározóragokat viselő alak időhatározói jelentésű, egy nagyon tipikus nyelvtörténeti folyamat egyik példája, a helyviszonyt kifejező ragok ugyanis gyakran válnak időviszonyok kifejezőjévé is. Az oltának volt oltol variánsa is, ahol két ‑l fogja közre a ‑t‑t, illetve szintén korán felbukkan ennek egy névutóval megtámogatott funkcionális megfelelője, az óta fogva (1510, Margit-legenda) is.

"De vajon ő tudja-e, hogy mi tudjuk, hogy ő tudja, hogy mi tudjuk, hogy..." "Ne ragozz, Cookie, mert meghülyülök!"

A fogva a fog ige határozói igenévi alakja (l. pl. 1736: „Bekéne akkor Szilason boszorkányság miá fogva lévén”), amely már az ómagyar kortól névutóként is használatos volt. Névutói használatában is vitte magával eredeti igei vonzatát, a ‑tól/‑től‑t, ezt mutatja már első adata a 14. század közepéről: világ kezdetüítűl fugvá, azaz ’világ kezdetétől fogva’. Az azoltától fogva vagy úgy áll elő, hogy az azolta kap egy ráadás ‑tól toldalékot (amely szintén egy névutóból származó elem, benne nem más, mint a tő tővel – v.ö. tőlem – és ismét az ‑l raggal), és emellett bővül még a fogva névutóval is (mint a visszafogottabban halmozott óta fogva), vagy a fogva „hozza magával” a ‑tól/‑től‑t. Az utóbbi mellett szólna, hogy szinte minden példában azoltától fogva szerepel (sőt, esetenként azoltától fogvást – még egy extra toldalékkal a fogva végén), az előbbi mellett pedig az, hogy van azért önállóan is azoltától alak. Mindenesetre az azoltától fogva alakban öt funkciójelölő elem van, ebből három azonos funkciójú.

Hivatkozások

Brüll Emánuel: Őtet, aztat, eztet.

Christian Lehmann: Thoughts on grammaticalization

EWUng. = Etymologisches Wörterbuch des Ungarischen

Korompay Klára: A névszóragozás. In: A magyar nyelv történeti nyelvtana