Néha még mi, felnőttek is belekavarodunk, ha el kell ragozni egy-egy igét magyarul minden számban és személyben. Legjobb tesztje ennek, ha fogunk egy általános iskolás nyelvtan munkafüzetet és felcsapjuk az igeragozásos feladatokat... Most arról nem beszélve, hogy némely „rendhagyó” névszó esetében a spontán beszéd során is bajba kerülünk: szók vagy szavak, hót vagy havat, motort vagy motrot, bokort vagy bokrot. Persze az egyértelműen hibás ragozások hamar feltűnnek, és rögtön javítjuk is őket, azért sok nehéz, átmeneti eset is van. És mintha a rendhagyók lennének a leggyakoribbak...

Egyszóval a ragozás nem könnyű, és sokszor – azt kell mondjuk az iskolai nyelvtan ellenében – nem is egyféleképpen „jó”. Egy biztos: az agyunk nem egy kockás füzet, és benne az ige- és névszóragozások nem gyönyörűen szerkesztett táblázatok formájában tárolódnak. A ragozás elsajátítása pedig nem a megfelelő táblázatok kitöltögetéséből és memorizálásából áll. A későbbi kisiskolai táblázatos rendszerezés egy leegyszerűsített és elég torz képet fest a magyar morfológiáról.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A magyar nyelv elsajátítása során tehát a szórend mellett a másik nagy feladat a ragozások átlátása, megtanulása. Persze ezt ne úgy képzeljük el, hogy a gyerekek először megtanulják az igéket ragozni, majd szép sorban végigmennek a névszók különböző szófajain, először megtanulják a szabályos eseteket, utána a kivételeket. Nem, ez a dolog párhuzamosan és teljesen spontán zajlik. Gondoljunk bele a sok-sok esetbe és kategóriába: sokféle toldalék, sokféle tőtípus. A magyarban ez egyáltalán nem kis meló, na.

Csoportosítás
(Forrás: Wikimedia Commons / photo&co / CC BY 2.0)

A ragozás elsajátítására is érvényes, hogy a gyerekek először egyben, elemzetlenül jegyzik meg és  használják a kifejezéseket a beszédben. Majd később kezdik el „szételemezni”, „morfémákra bontani” a szóalakokat. Vagy, egy másik elmélet szerint, később kezdik el az egymáshoz való hasonlóságaikat rendszerszerűen feltérképezni (melyeknek azonos a végződésük, melyeknek azonos a kezdetük stb.). Persze ezt sem úgy kell elképzelnünk, ahogyan az általános iskolai nyelvtanórán történik: leválasztjuk egy egyenes vonallal a szótövet, fölé írjuk, hogy 1-es, majd leválasztjuk a képzőt és fölé írjuk a 2-est és így tovább a ragokig. Nem így történik.

A gyerekek sokáig bizonytalanok abban, mik a szótövek, milyen alakjaik vannak, és mik a toldalékok, milyen sorrendben követik egymást, milyen fonológiai szabályszerűségeknek engedelmeskednek, milyen alakváltozataik vannak. Éppen ezért tudnak rendkívül mulatságos szóalakokat produkálni. Összeállításunkban ezúttal a főnevek ragozási nehézségeiből válogattunk.

Nem kis feladat a főnevek esetében megjegyezni a töveket és a tövek különböző típusait: hangkivetők-e (bokor–bokrot), van-e v-s változatuk (hó–havat), megnyúlik-e a tő végén a magánhangzó (alma–almát), vagy épp a tő belsejében rövidül meg (tél–telet) vagy épp nyitótő-e (társ–társat és nem társot, de borsot). Egyik adatközlőnk, Léna 34 hónapos korában mondta a következőket:

Nem vagyok majm.

Elhallgatott a tücsk.

Világos, hogy Léna többször hallhatta különböző ragozott alakjaiban a majom és a tücsök szavakat (majmok, majmom, tücskök, tücsköt stb.), és ezekből vonta el a majm és a tücsk töveket. Logikus, hogy ez jött ki, még annak ellenére is, hogy a [jm] és a [csk] szóvégződések meglehetősen ritkák ([csk] például a Recsk szóban van, [jm] a slejm szóban).

Majm
(Forrás: Wikimedia Commons / Aaron Logan CC BY 2.5)

Aztán ott vannak a szakállas nyelvtanórai poénokká lett példák, amiket a gyerekek élesben produkálnak. Léna 18 hónaposan például valószínűleg nem sejtette, hogy egy régi viccet sütött el:

– Mit ettél?

– Amát. [almát]

– És még?

– Sajt.

A nyelvtanból az már megvan, hogy a -t-t kell a szavak végére tenni „tárgyesetben” (ezt ők biztos nem így fogalmazzák meg!), de hogy hol van pontosan a szavak vége, és mi van, ha a szavak eleve [t]-re végződnek, az még nem tiszta...

Sajt
(Forrás: Wikimedia Commons / smial / GNU-FDL 1.2)

A tárgyraggal Livinek is meggyűlt a baja. Azt szerette volna mondani, hogy ezt is, helyette azonban 18 hónaposan ezt mondta:

eziset

Majd 24 hónaposan így:

ezt ist

Livi példáján jól látható, hogy nem könnyű a közléseket szegmentálni, azaz szavakra, morfémákra bontani. Világos, hogy 18 hónapos korában az ezis egyetlen elemzetlen egység volt, és ehhez illesztette hozzá a tárgyragot. Később pedig, amikor kiderült számára, hogy ez a közlés két részből áll (ez+is), helyesen hozzáillesztette az ezhez is a tárgyragot, de még meghagyta az „eredeti” ragozást is. (Ebben az alakban valószínűleg a kétféle „elemzés” eredménye találkozik.)

Arra is találunk példát, hogy a hosszabb, több szótagos szavak alakjait eleve nem könnyű megjegyezni. Manka a következő párbeszédet folytatta le édesapjával:

Manka: Apa, hozod a kalapálót?

Apa: Úgy hívják, hogy kalapács.

Manka: Kalapács. Apa, hozod a kalapádat?

Forrás: Manka mondta

Láthatjuk, hogy Manka ismeri a kalapál igét, és ebből teljesen szabályosan legyártja a morfológia segítségével a kalapáló szót. Kalapáló az, amivel kalapálnak – ahogyan vasaló az, amivel vasalnak, véső az, amivel vésnek. De peche van – sajnos nyelvtanuláskor az embernek sokszor nincs szerencséje! – a kalapáló nem létezik (ilyen értelemben), mert van rá másik szó, a kalapács. Erre nem jöhetett volna rá Manka. El is tudja ismételni a szót (csak három szótagból áll), azonban a ragozása már túl nagy feladat, túl sok az újdonság, túl hosszú (5 szóragos!) a ragozott alak: kalapácsodat, ezért egy kicsit leegyszerűsíti.

Jövő heti cikkünkben megfigyeljük, könnyebben boldogulnak-e a gyerekek az igékkel.