A kereszténység két nagy ünnepe a karácsony és a húsvét. Az előbbi Jézus születéséről, az utóbbi a haláláról emlékezik meg. Jézus születése a legendák ködébe vész, a születésnapot utólag határozták meg úgy, hogy a téli napfordulóra essen, akkorra, amikor kezd visszatérni a fény a világba – legalábbis az északi féltekén. A húsvét előtt történt eseményekről pontosabban beszámolnak az evangelisták, igaz, itt sem tudjuk például azt, hogy melyik évben történtek az események.

Ilyenkor nap és éj egyenlő
(Forrás: funmozar.com)

A nagyböjt

40 napot böjtölt Mózes a Sínai-hegyen (Kiv 34,28), Krisztus a pusztában (Mt 4,2), sőt Noé is ennyi idő után próbálkozott először az özönvíz alatt a madáreregetéssel (Ter 8,6).

A nagyböjt azért nagy, hogy megkülönböztessük a kisböjttől, ami a karácsonyt előzi meg. Ez rövidebb volt – legfeljebb 27 napig tartott –, ráadásul ma már nem tartja szinte senki. Ezzel szemben a húsvét előtti  böjt mindig pontosan 40 napos. Az önmegtartóztatási kötelezettség ebben az időszakban is minimalizálódott: két szigorú nap van, a böjtkezdő hamvazószerda (2015-ben február 18-ára esett) és a böjt végi nagypéntek (ami április 3-ára esik). Ezen a két napon csak háromszor lehet enni (semmi nassolás!) és csak egyszer jóllakni, de csak ha valaki 18 évnél idősebb, de 60-nál fiatalabb: a gyerekekre és a nyugdíjaskorúakra már nem vonatkozik a szabály.

Ezen kívül a nagyböjtben péntekenként 14 éves kor felett nem illik húst enni. Viszont nem számítanak húsnak a vízi állatok, még akkor sem, ha szerencsétlenségükre nem vízi állatok, csak jól tudnak úszni. Ezért lehet enni pénteken is például vízidisznót, azaz kapibarát.

Maga a kapibara sosem eszik húst
(Forrás: Wikimedia Commons / Egg / CC BY-SA 2.5)

A böjt lényege persze nem az volna, hogy mit eszünk, meg mit nem, hanem hogy legalább egy pillanatra – egy napra – lemond az ember a saját kényelméről, élvezetéről, és eszébe jut mondjuk az, hogy a világban – de ma Magyarországon is – kényszerből sokan egész évben ennél jóval szigorúbban „böjtölnek”.

A nagyhét elején

Szemben a civil héttel, aminek az első napja a hétfő, a keresztény hagyományban vasárnappal kezdődik a hét.

A nagyhét virágvasárnappal kezdődik. Ahogy arról már korábban is volt szó, ezen a napon érkezett Jézus Jeruzsálembe, ahol a nép felszabadítóként várta, virágokból vagy faágakból szőnyeget terített elé (Jn 12,12), sőt több evangélista szerint a saját ruháikból alakítottak neki ki utat (Mt 21,8). Közben a főpapok a hozsannázó tömegen, Jézus népszerűségén bosszankodtak, a legszívesebben oszlattak volna, de ahhoz a rómaiak erejére lett volna szükség.

Három evangélista (Máté, Márk és Lukács) szerint ezután történt az, hogy Jézus a Templomba ment, és nagyon feldúlt lett attól, hogy ott pénzt váltanak, kereskednek. Nem az volt a baja, hogy vasárnap, hanem hogy a templomban. Itt először és utoljára találkozunk a dühös, csapkodó, kiabáló, romboló Jézussal.

A templomi jelenetet felfoghatjuk egy nagytakarításként is. Tavasszal nem csak a lakást, ahol van, kertet, udvart kell kitakarítani, de egy rendes katolikus évente legalább egyszer, ilyenkor, húsvét előtt a lelkét is kitakarítja, azaz gyónik.

Az utolsó vacsora

Az utolsó vacsora, ez a széles körben ismert nagyhéti esemény, minden valószínűség szerint csütörtökön történt. Ennek keretében Jézus nekivetkőzött, és egyesével megmosta tanítványai lábát (Jn 13,4). Ez az alázatosság mindannyiukat zavarba hozhatta, Péter tiltakozott is egy sort, de aztán ő is, a többiek is elfogadták. A lábmosás ma is a nagycsütörtöki liturgia része: a pap megmossa néhány kiválasztott hívő lábát. A katolikus egyházban újdonságot jelentett, amikor két éve Ferenc pápa női lábakat is mosott a vatikáni szertartáson.

Walesi anglikán püspök egy idősebb hölgy lábát mossa
(Forrás: Wikimedia Commons / Peter Mackriell / CC BY 2.0)

Mikor Péter azt kérte, ne csak a lábát mossa meg, hanem a kezét és a fejét is, Jézus azt mondta neki, ez felesleges, hiszen „ti tiszták vagytok”. De nem mindenki, merthogy – jósolta meg Jézus – a tanítványai közül az egyik elárulja őt. Júdásra esett ez a hálátlan szerep, aki ezután el is távozott.

Ezek után új parancsot adott a tanítványoknak és rajtuk keresztül az összes kereszténynek: „Szeressétek egymást!” (Jn 13,34). Valószínű, hogy ebből származik a nap egyik angol neve: Maundy Thursday [móndij főzdej] (latin mandatum ’parancsolat’). Maundeynak egyébként Angliában elsősorban azt a nagycsütörtöki szokást nevezik, hogy az uralkodó pénzt osztogat. Ehhez külön érméket vernek, a gyűjtők nagy örömére.

Az 1985-ös maundy szett
(Forrás: Wikimedia Commons / Wehwalt / CC BY-SA 3.0)

Bor, ostya

Szintén az utolsó vacsorát idézi minden mise lényege, az áldozás, amikor a pap és a hívek közül, aki akar, ostyát eszik, és hozzá bort iszik (ez utóbbihoz a hívek nem mindig jutnak hozzá). Jézus azt mondta az utolsó vacsorán a kenyérre, hogy az az ő teste, a borra pedig, hogy az az ő vére (Mt 26,26). A katolikusok hite az, hogy az ostya és a bor a legvalóságosabban átváltozik a pap kezében Jézus testévé és vérévé. Más keresztények szerint csak képletesen történik ez meg, ismét mások pedig csak a nagycsütörtöki eseményekre való emlékezést látják ebben az eseményben.

A liturgiának ezt a részét görög eredetű szóval eucharisztiának (esetleg eukarisztiának vagy euharisztiának, εὐχαριστία ’hálaadás’) is nevezik, a latin neve communio ’közösködés’ – Jézussal és a többiekkel. A magyar (szent)áldozás az ősibb istentiszteleteket idézi, ahol az emberek jobb esetben egy állatot, rosszabban egymást áldozták fel az isten(ek)nek. A különbséget azért mutatja, hogy a katolikus szóhasználatban az ige ikes (áldozik).

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Nagypéntek

Másnap hihetetlenül felgyorsulnak az események. Éjszaka – Júdás árulásának a segítségével – elfogják Jézust. Az elfogáskor a pacifista Jézus még azt az ellenfelét is gyorsan meggyógyítja, akinek a fülét az egyik tanítványa az ellenállás hevében levágta. Meg is mondja az őt védőknek: „Aki kardot ragad, az kard által vész el” (Mt 26,52).

A credo in unum Deum ’hiszek az egy Istenben’ kezdetű imádságban a katolikusok hetente legalább egyszer elmondják, hogy „keresztrefeszítették Poncius Pilátus alatt”.

Annás házába viszik faggatni, onnan Kajafáshoz, ahol a szanhedrin (a tanács) gyűlt össze. Koholt vádak alapján istenkáromlásért halálra ítélik. Ezért a következő állomás Poncius Pilátus, a helytartó (latinosan Pontius Pilatus, de mert belekerült a krédóba, még az írásában is elmagyarosodott a neve). Mivel a rómaiakat az nem háborította volna fel, hogy valaki istennek mondja magát – nekik sok istenük volt, elfért köztük több is –, Pilátusnak azt mondták, Jézus lázadást szít és a rómaiaknak fizetendő adók megtagadására buzdít. Ő nem akart az egészbe belefolyni, a zsidókra bízta volna az ügyet, csakhogy ők nem hajthattak végre halálos ítéletet, erre csak a rómaiaknak volt joguk.

Munkácsy Mihály: Ecce homo (Jn19,5)
(Forrás: Wikimedia Commons )

Pilátus tehát kifaggatta Jézust, de nem talált olyan okot, ami miatt elítélje. Továbbküldte Heródeshez, Galilea uralkodójához, mivel Jézus Galileából származott. Ő sem jutott semmire, visszaküldte Pilátushoz. Ő a kedélyek csillapítására megkorbácsoltatta, és el akarta engedni. Az ünnepekre való tekintettel egy elítélt amnesztiát kaphatott, Pilátus azt gondolta, ezzel megúszhatja a dolgot. De a tömeg nem Jézust, hanem Barabást engedtette el. Pilátus ezután mosta kezeit (azóta is ezt mondjuk, ha ártatlanságunkat akarjuk bizonygatni), és engedte, hogy jobb meggyőződése ellenére Jézust kivégezzék.

A keresztrefeszítésre még ugyanezen a napon sor került a Golgotán (ez az arámi név), azaz a Kálvárián (ez a latin), azaz a koponyák hegyén.

Töviskorona
(Forrás: Flickr / Leonski / CC BY 2.0 )

A keresztények hite szerint Jézus legyőzte a halált, hiszen harmadnapra, azaz vasárnapra feltámadt. Aki ezt nem hiszi el, annak is el kell ismernie, hogy győzött az elmúlás felett, hiszen ma is sokan, sokat beszélnek, gondolkodnak róla, jóval többet, mint bárki másról.