A kandi kamera műfaja valamikor a nyolcvanas években jelent meg Magyarországon, és talán a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján élte virágkorát. A műfaj magyar elnevezése rendkívül sajátos, keletkezésének módja leginkább talán népetimológiaként sorolható be. A kifejezés az angol candid camera szinte pontos átvétele, jövevényszó lehetne. Míg azonban a kandi a kíváncsi, leselkedő népies megfelelője, addig az angol candid jelentése ’őszinte, nyílt’ – ami éppen az ellentéte a magyar rejtett kamera kifejezésnek.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Nyilvánvaló, hogy az angol kifejezés arra utal, hogy a kamera őszintén megmutatja a valóságot – azaz nem beállított jelenetekről van szó –, míg a magyar kifejezés inkább arra utal, hogy a szereplők nem tudnak a kamera jelenlétéről. Az angolban is használatos a hidden camera ’rejtett kamera’ kifejezés. A két elnevezés sem a magyarban, sem az angolban nem egészen ugyanaz. A rejtett kamera általánosan használatos minden olyan felvételre, melyet úgy készítettek, hogy a résztvevők nem mindegyike tudott arról, hogy felvétel készül – sőt úgy szervezték az eseményeket, hogy ne is tudjon róla. A kandi kamera ezzel szemben olyan rejtett kamerás felvétel, amikor hétköznapi embereket vagy kiszemelt hírességeket valamilyen szokatlan (vicces vagy rémisztő) helyzetbe hoznak, és azt figyelik, hogyan viselkednek. A candid camera eredetileg egy műsor címe, és emlékezetünk szerint a magyar kandi kamera kifejezés is a Szeszélyes évszakok című műsor rovatcímeként jelent meg a magyarban (a Wikipédia szerint a műsor meghonosítása Ihos József nevéhez fűződik).

Most azonban egy szokatlan kandi, vagy inkább rejtett kamerás felvétellel foglalkozunk, melyet a Candid Camera című műsorban mutattak be 1961-ben. A hidegháború már másfél évtizede tart, az amerikai nézők semmit nem tudnak arról, milyen élet folyik a Szovjetunióban. Mi tudná megmutatni őszintébben, mint egy rejtett kamera? Megszervezett jelenet kevés van, a stáb egyszerűen filmezi, ami elé tárul – persze úgy, hogy senki ne lássa.

A Vörös tér 1965-ben
(Forrás: Wikimedia Commons / Deutsche Fotothek, Richard Peter (1895–1977) / CC BY-SA 3.0)

Az amerikaiak számára az egyik legfeltűnőbb jelenség, hogy Moszkva központjában alig járnak autók. Amikor autójukkal áthajtanak a városon, gyalogosok között kell átvergődniük. Később a szálloda ablakából filmeznek. Még ott is gyér a forgalom, ahol soksávos utak húzódnak. Szintén feltűnő az amerikaiak számára, hogy mindenfelé rengeteg nő dolgozik, akár fizikai munkát is végez. Különös feltűnést kelt az ablakot rendkívüli magasságban is mindenféle biztosítás nélkül mosó nő. Egy másik rejtélyes nő valamilyen papírokat kézbesít a csatornában dolgozó munkások számára (talán aláírásokat gyűjt). Sikerül lefilmezni egy rendőrt is, aki megbüntet egy gyalogost. Itt különösen azt találják viccesnek, hogy a járókelő még a büntetés kifizetése után is reklamál.

A következő napon kimozdulnak a szállodából, és a Kremlben filmeznek. Kezdetben azt figyelik, hogyan fényképezkednek az emberek a Cár-ágyú előtt. (A világ legnagyobb kaliberű ágyúját háborúban sosem használták, az orosz gigantománia jelképe.) Az amerikaiak számára a legkülönösebb, hogy az oroszok a fényképeken sosem mosolyognak (ezen sokat élcelődnek). A képen egy tatárnak mondott család is megjelenik – nem tudjuk, honnan származik az információ, akár üzbégek is lehetnek. Később egy olyan családon nevetgélnek, mely azt szeretné, hogy senki se legyen a háttérben, ám az emberek mindig belesétálnak a képbe. Később egy férfi napóleoni pózban fényképezkedik.

A kilencedik perctől a felvételt készítő Allen Funt, a műsor kitalálója és producere beszél arról, hogyan készültek a felvételek. Elmondása szerint igencsak féltek: a rejtett kamerás felvétel egyébként is nehéz, de egy idegen országban voltak, ahol ismeretlenek a szokások. Elmondása szerint meglehetősen nagy szabadságot kaptak, turistaként joguk volt filmezni, és embereket filmeztek, kerülték az „érzékeny területeket”.

A felvételek a Gorkij Parkban folytatódnak. Ide esténként táncolni járt a moszkvai ifjúság. Vidámságra és élénk zenére számítottak. Bár a boogie és a rock szigorúan tilos volt, de az meglepetésként érte őket, hogy semmilyen hasonló, pörgősebb megfelelőjét nem találták az oroszoknál. A táncot főként harmonika kísérte. Időnként lányok táncoltak együtt, amit az amerikaiak azzal magyaráznak, hogy olyan sok fiú van a hadseregben, hogy nem jut minden lánynak. Viszont a rendezvény legalább ingyenes. Egyes táncstílust az amerikaiak magukban minek?-táncnak neveznek el: ha így tartod a lányt, minek táncolsz egyáltalán?

Eleanor Roosevelt Moszkvában, 1957-ben – ugyanebben a szállodában (Nacional) szállt meg a stáb is
(Forrás: Wikimedia Commons / National Archives and Records Administration)

A stáb kilátogat a Lenin Stadionba is (ma Luzsnyiki Stadion), ahol akkoriban 130 ezer néző is nézhette egyszerre a mérkőzéseket. A stadionban ezen a napon szovjet–amerikai atlétikai versenyt tartottak. Az amerikaiaknak az tűnik fel, hogy az orosz szurkolók csendesek, keveset kiabálnak, tetszésüket inkább tapssal fejezik ki. Különösen a „ritmikus tapsot” tartják furcsának – bizonyára a vastapsra gondolnak. Feltűnik nekik az orosz cigaretta is: ezt az oroszok úgy csavarták, hogy a szájba kerülő rész (ahol ma a filtert találjuk) üres papír volt (ez a papirosza – a magyarban gyakran a többes számú alakját, a papiroszit használják). Megmutatnak egy „tipikus orosz arcot”.

Ezután egy nagyáruházat (minden bizonnyal a GUM-ot) keresnek fel. Itt arra csodálkoznak rá az amerikaiak, hogy valaki a forró nyár közepén szőrmekalapot vásárol. (Azt nem magyarázzák meg, talán nem is tudják, hogy miért: azért, mert mindent akkor kell megvenni, amikor van – és ami van, azt meg kell venni, mert amikor kell, akkor már nem lesz.) Egy szőrmekalap 30 dollárnak megfelelő összegbe kerül – ez a szovjet havi átlagfizetésnek felel meg. E felvétel során a stáb lebukik: az operatőr elejtett egy újságot, erre a fiatalember felfigyelt, és észrevette a kamerát. Szerencsére csöppet sem haragudott meg.

A GUM 1960-ban
(Forrás: Wikimedia Commons / Philipendula / GNU-FDL 1.2)

Egy moszkvai látogatás elképzelhetetlen metrózás nélkül. Persze 1961-ben a moszkvai metróhálózat jóval kisebb volt mint a mai – de még mindig sokkal bővebb, mint például a ami budapesti hálózat. Ebben az esetben megismételtek egy olyan kísérletet, amelyet korábban már a New York-i metróban elvégeztek: beleolvastak idegenek újságjába. Ehhez az egyik szereplő igyekezett „oroszosan” felöltözni. A kísérleti alany ezt meglehetősen jól tűrte, ezért igyekeztek a végletekig vinni a kísérletet: először elvették újságja egy részét, majd ezután is a nála maradt lapokat olvasták. A kísérletek szerint az oroszokat egyáltalán nem zavarja, ha beleolvasnak az újságjukba – még az sem, ha belelapoznak. Sőt, van, aki kifejezetten ajánl is egyes cikkeket. Az amerikaiak mindebből arra a következtetésre jutnak, hogy az oroszoknál eleve udvariatlanság nem megosztani másokkal újságunkat a metrón.

A moszkvai metróhálózat bővülése
(Forrás: Wikimedia Commons / Sdobnikov Andrey / CC BY-SA 3.0)

Ezután ismét a stúdiót láthatjuk, ahol Funt arról számol be, hogy szerinte nagyon sokan rájöttek, hogy amerikaiak, mivel annyira különböztek a szovjet állampolgároktól: mindenük másmilyen a cipőtől a frizuráig.

Ezután egy olyan kísérletet játszanak el, melyet Londonban, Párizsban és New Yorkban már eljátszottak. Ebben egy csoport Moszkvába látogató amerikai tanár volt a segítségükre. Bőröndökbe köveket, illetve betontömböket raktak, és arra kértek meg járókelőket, hogy segítsenek cipelni a kb. 90 kilós poggyászt. A felvételen előbb a korábbi kísérletek eredményeit láthatjuk. Míg Párizsban a férfiak igyekeztek kibújni a feladat elől, Londonban segítőkészek voltak. A moszkvai kísérlet vegyes eredménnyel járt.

Az amerikaiak persze nem lehetnek meg vásárlás nélkül, így ismét felkeresnek egy áruházat. Méghozzá olyat, ahol kizárólag gyermekruhákat és játékokat árulnak – ez valószínűleg a Gyetszkij mir (Gyermekvilág) volt. Lám, már 1961-ben is fontos volt magasan tartani a cukiságfaktort.

A Ljubljanszkaja (1926 és 1990 között Gyerzsinszkij) tér: jobb oldalon a háttérben a Gyetszkij mir
(Forrás: Wikimedia Commons / RIAN 11720, Валерий Шустов / CC BY-SA 3.0)

Az utolsó jelenet a műsor készítői szerint is legjobban mutatja a világok közötti különbségeket. A jelentet egy vidámparkban forgatták – a látogatók ezt is rendkívül csöndesnek találják. A felvételen egy kilenc éves lányt, majd egy fiútestvérpárt láthatunk, amint éppen kipróbálják az egyik játékot. Néma csendben.

Ezután nincs más hátra, mint hogy a stúdióban megdicsérjék a felvételeket készítő munkatársakat, és mindenkit figyelmeztessenek: legyenek óvatosak, mert a kandi kamera elé kerülhetnek. Mi sem adhatunk más tanácsot olvasóinknak: viselkedjenek mindig úgy, hogy ha éppen rejtett kamera veszi őket, utólag ne kelljen szégyenkezniük.