Minden nyelvben megfigyelhető jelenség, hogy a nagyon gyakori szavak alakja különlegesen változik, olyan hangtani és egyéb változások mennek végbe rajtuk, amelyek nem általánosak, nem söpörnek végig az egész nyelven, minden szóalakon. Például a tudom alakot a fesztelen, gyors beszédben nagyjából [tom]-nak ejtjük, de nem arról van szó, hogy általában, minden szóalakban kihagynánk a d-t magánhangzók között, például a sokkal ritkább tudás vagy tudomány szavakat nem ejtjük [tás]-nak vagy [tomány]-nak. A fogom szóalakot általában [fom]-nak ejtjük, ha a jövő idő segédigéjeként használjuk, de nem nagyon mondjuk azt, hogy fom a horgászbotot.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Nagyon általános jelenség, hogy az ilyen nagyon gyakori, sokféleképpen használt, néha már szinte „kiüresedett”, kevés információt hordozó szóalakok esetén a változás az egyszerűsödés, rövidülés irányába vezet. Ennek okai hétköznapi okoskodással is kitalálhatóak. Egyrészt ezeket a szavakat nem formáljuk meg minden alkalommal, hanem csak felidézzük az alakjukat, hiszen a gyakran előhívott emlékeink nagyon egyszerűen és közvetlenül hozzáférhetőek. Olyan ez, mint amikor egy szerelő, ha nagyon gyakran végzett munkát kell elvégeznie, szinte öntudatlanul azonnal a szükséges szerszámokhoz nyúl, és gépiesen végigmegy a munkafázisokon. Viszont ha olyan feladat elé állítjuk, amelyet ritkábban végez, akkor körül kell néznie a műhelyben, végig kell gondolnia, mi mindenre lesz szüksége, milyen részekre kell osztania a feladatot, vagy legalábbis, hogy mivel kezdje. Ez még akkor is így van, ha a gyakoribb munkafolyamat bonyolultabb, több részből áll, mint a ritkább. És az sem biztos, hogy a ritkább munka megtervezését teljesen tudatosan végzi, abban is sok öntudatlan mozzanat lehet, de majdnem biztos, hogy hosszabb időt vesz igénybe.

Rutin
(Forrás: Wikimedia Commons / T.Voekler / CC BY-SA 3.0)

A másik ok az, hogy a kevesebb információt hordozó szavak esetében kevésbé fontos a felismerhetőség biztosítása. Sokszor olyan helyzetben hangzanak el ezek, amikor a hallgatóság akár szavak nélkül is megértené a szándékunkat, vagy amikor a mondat egy-egy szava szinte csak a nyelvtani megformálás kedvéért van jelen, mert amúgy kimondatlanul is világos lenne a szándékunk. Például a köszönések, amelyek a leggyakoribb kifejezések közé tartoznak, általában olyan helyzetben hangzanak el, amikor szinte elvárható, hogy a beszélő köszönjön, és nem sok információt hordoz, hogy ezt pontosan hogyan teszi meg. Ezért a köszönésekben igen gyakoriak a furcsa, a nyelv egészére nem jellemző hangváltozások, egyszerűsödések ('Pot! Szasz!). Vagy például a jövő idő kifejezésére szolgáló segédige alakjait (például a fent említett fogom alakot) igen gyakran használjuk úgy, hogy a hallgatóság amúgy is tudja, hogy nem a jelenről, hanem a jövőről nyilatkozunk, és csak azt kell egyértelműen jeleznünk, ha mégsem ezt tesszük.

De a nyelvi változások rengeteg tényezője közül csak az egyik az, hogy ha kicsi a mondandónk információtartalma, akkor a lehető legegyszerűbb kifejezésre törekszünk. Hasonlóan fontos törekvés az úgynevezett analógia vagy rendszeresség elve is, vagyis az, hogy a hasonló tartalmú dolgokra hasonló kifejezésekkel utaljunk. Például azon igyekszünk, hogy egy adott ige különböző alakjai minél jobban hasonlítsanak egymásra, vagy hogy például különböző igék egyes szám második személyű alakjai minél jobban hasonlítsanak egymásra, és így tovább. A magyarban úgy tudjuk ezt a két követelményt egyszerre érvényesíteni, hogy az igealakok elejére legyen jellemző, hogy melyik igének az alakjai, a végére pedig az, hogy mi a nyelvtani személye és száma az alanynak. (Ez is az analógia követelményéből adódik: növeli a rendszerességet, ha következetesen mindig a szóalak eleje utal az igetőre, és a vége az alany személyére és számára.)

Az egyszerűsítés elve és az analógia elve sokszor ellentmondanak egymásnak. Például mindenki, aki tanult idegen nyelveket, vagy elgondolkodott néhány magyar ige alakjain, tapasztalhatta, hogy a leggyakrabban használt igék ragozása sokszor „rendhagyó”, vagyis különleges, a nagyon sok igére érvényes nagy ragozási mintáktól eltér. (Persze ez nemcsak igékre igaz, de a magyarban és sok más nyelvben az igék ragozása a leggazdagabb, legváltozatosabb.) Ezekre a gyakori igékre ugyanis erősen hatnak az egyszerűsítő változások is, ugyanakkor többé-kevésbé az analógia elvét is igyekszik érvényesíteni a beszélőközösség. (És nyilván még más tényezők is hatnak, amelyekről itt az egyszerűség kedvéért nem szóltam.)

Kivételek
(Forrás: Wikimedia Commons / Sebastian Ballard / CC BY-SA 2.0)

Tehát a rendhagyó igék alakjai számos tényező együttes hatására, igen változatos és furcsa módokon alakulhatnak. Ez a nyelvtanulók számára plusz nehézség, bemagolandó információ, a nyelv beszélői számára viszont (és a tanuló számára is, ha már eléggé tudja a nyelvet) semmi különlegességet nem jelent. Ugyanolyan könnyedséggel használják a rendhagyó alakokat, ahogy a szerelő számunkra lenyűgöző könnyedséggel, virtuóz módon végzi el a sokszor ismételt munkafolyamatot, amivel mi egy napon át babrálnánk.

Petra nevű olvasónk kérdése egyetlen rendhagyó magyar igealakra vonatkozik, de hasonló kérdést szinte bármelyik gyakori ige alakjairól feltehetnénk:

Az én kérdésem az, hogyan lehetne logikus magyarázatot adni arra, hogy miért írjuk két sz-szel a jön ige egyes szám 2. személyű alakját kijelentő módban?

Ha jól értem a kérdést, olvasónk nyilván arra gondol, hogy miért mondjuk hosszú [sz]-szel azt, hogy jössz. Ugyanis arra a kérdésre, hogy miért írjuk így, túl kézenfekvő lenne a válasz: azért, mert így mondjuk. Viszont arra, hogy miért mondjuk így, egyáltalán nem egyszerű a válasz.

Először is tisztázzuk, hogy a magyar igék jelen idejű, egyes szám második személyű alakjai mindig -sz-re vagy -l-re végződnek. Ma -l végződést azoknak az igéknek az alakjaiban találunk, amelyeknek a töve úgynevezett szibiláns mássalhangzóra (s, sz, z, zs. c, cs, dz, dzs) végződik: ásol, mászol, hozol stb. Az összes többi ige esetében az E/2. végződése -sz (például írsz, táncolsz, halasztasz). (Régen az -sz és az -l megoszlása az ige ikes voltától függött, de ez most nem tartozik ide.) Ez indokolja a jössz végén az -sz jelenlétét, ezért nem illeszkedne a mai magyar ragozási rendszerbe a *jövöl.

De miért hosszú az -sz a jössz végén? Ha úgy akarnánk ezt magyarázni, hogy a jön igének itt valamilyen jösz- tőváltozata szerepel, és ahhoz járul még egy -sz, ellentmondáshoz jutnánk, hiszen éppen most állapítottuk meg, hogy szibiláns mássalhangzóra végződő tövek esetén -l az E/2. toldaléka. Tehát ha egy jösz- tőváltozatból indulnánk ki, akkor *jöszöl-nek kellene lennie az E/2. alaknak. (Nagyon érdekes ugyanakkor, hogy a többes szám második személye sokak nyelvhasználata szerint lehet jösztök, amiben meg mintha tényleg egy jösz- tőváltozat lenne jelen.)

A jön ige töve történetileg a kő főnévi tőhöz hasonlít, vagyis úgynevezett v-vel bővülő tő. Ennek máig megmaradtak a nyomai: a jövök, jövünk, jövés, jövet, jövő alakok őrzik őket, ahogy a kő alakjai is: követ, kövem, kövön stb. Érdekes módon nem őrzik viszont a jön alakjai a hosszú magánhangzós tőváltozatot: a jő-vel kezdődő alakok (jő, jőnek, jőne, jőni stb.) régiesek, nem használatosak, szemben a kő főnév alakjaival: kő, kővel, kőnek stb. Talán csak a „határozó igenévnek” nevezett alakban használjuk ezt a tőváltozatot: jőve.

Tehát a jön alakjai eléggé eltávolodtak attól a toldalékolási mintától, amelyet „v-vel bővülő” mintának szoktak nevezni, és amely fennmaradt például a kő főnév alakjaiban. Az eltávolodás lényege egyfajta pótlónyúlás, ami abban nyilvánul meg, hogy a hosszú ő megrövidült, és cserébe az őt követő mássalhangzó megnyúlt. Tehát jősz > jössz, jőtök > jöttök, jőnek > jönnek, jőni > jönni, jőnék > jönnék, és így tovább.

Ráadásul a pótlónyúlás sem magyaráz meg minden alakot. Például a jön alak kialakulása másképpen történt. Valószínűleg a jönnek alak szolgált az alapjául: a rendszeresség jegyében úgy fogták fel a magyar beszélők, hogy a jönnek alak eleje (a jön-) felel meg a tőnek, a vége pedig a személyt és a számot fejezi ki (hiszen a -nak/-nek funkciója éppen ez az összes többi ige esetében is). Arra nincs, és nem is nagyon lehet magyarázat, hogy ezt a felfogást miért nem terjesztettük ki az ige összes alakjára. Ha a jön összes alakjában a jön- tőváltozat szerepelne (vagyis *jönök, *jönsz, *jönve stb.), azon se lenne mit csodálkozni.

Nem tudhatjuk, mi okozhatta a pótlónyúlást, vagyis az jősz > jössz típusú változást. Rendhagyó igéről van szó, ezért nem furcsa, hogy olyan hangtani változást figyelhetünk meg a történetében, ami nem terjed ki a nyelv egészére. Az úszik ige hangalakjában nem történt ilyen változás (nincs *usszik), ahogy más szavakban sem (nincs kósza helyett *kossza, bőr helyett *börr, és így tovább). A lősz igealakot sem mondja senki lössz-nek (legalábbis úgy tudom, bár még az is lehet, hogy van ilyen nyelvváltozat). 

Az viszont igaz, hogy a ró és a lő igéken kívül, amelyek igen ritkák, alig van a magyar igealakok között olyan, amelyben hosszú magánhangzó után következik a személyraghoz tartozó mássalhangzó (mint például ezekben: rónak, rótok, lőjünk, lőve): az ilyen személyragok mindig mássalhangzó után állnak (például adnak, írtok, kérjünk, hozva) vagy hosszú mássalhangzó részei (például üttök, hozzunk). A pótlónyúlás lezajlása után tehát a gyakori jön igének ezek az alakjai jobban hasonlítanak a többi hasonló igealakra.