Az egyik legjobb családi barátunk, aki gyakorlatilag a nagyapa szerepét játszotta az életemben, illegális kommunistaként sok időt töltött a Horthy-rendszer fogdáiban és börtöneiben. Sok szenvedésben, kínban és kínvallatásban volt része, de ha megkérdeztük, mi volt a legrosszabb, akkor viccesen a legborzasztóbbként azt a cellatársát említette, aki minduntalan kijavította, amikor ilyeneket mondott: Odaadnád [nekem] a küblit? Add oda [nekem] a csajkát! A cellatárs ugyanis ragaszkodott ahhoz, hogy ilyenkor csak az add oda neki, viszont add ide nekem a helyes, és ezt a ragaszkodását (ahogy más „nyelvhelyességi” észrevételeit is) agresszív kirohanások formájában fogalmazta meg.

Teljesen mindegy, hogy mennyi igaz ebből a történetből, nekem ez szokott eszembe jutni, amikor az emberek kijavítják egymás szóhasználatát. Hiszen Dezső (így hívták a pótnagyapámat) nyilván az anyanyelvi tudásának megfelelően fogalmazott; úgy, ahogy otthon hallotta, vagy későbbi életében megszokta. Nem véletlenül találta tehát bántónak, amikor ezért bírálták. Engem is nagyon bánt, ha kijavítanak, amikor úgy fogalmazok, ahogy életem nagy részében tettem. Az anyanyelvünk hozzánk nő, bennünk van, ha bírálják, olyan, mintha bennünk turkálnának.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A kisragadozó nemrégiben több olyan kérdést is kapott, amelyek „nyelvhelyességi” szempontból firtatják egyes kifejezések használatát. No, nem olyan indulatosan, ahogy Dezső cellatársa tette, és nem is támadó éllel, de újra és újra előkerül a kérdés: Melyik a helyes forma? Számtalanszor leírtam, és hajlandó vagyok még számtalanszor leírni, hogy a helyesség fogalma a nyelvben olyan, mint az öltözködésben. A párhuzam több szempontból is jó. Mind a nyelvi, mind az öltözködési szokások spontán módon alakulnak, a közösség alakítja ki őket, de mindkettőben hajlamosak az emberek bizonyos csoportok szokásaihoz igazodni, olyanokéihoz, amelyeknek nagyobb a tekintélyük a szemükben. És mindkettőnek több szintje van: eltérő szokások dívnak formális-hivatalos és hétköznapi körökben, egyes csoportok sajátos szokásokkal különböztetik meg magukat, így életkori, helyi, társadalmi csoportok is.

Helyes?
(Forrás: Wikimedia Commons / SuicideGirls / CC BY 2.0)

Emiatt arra a kérdésre, hogy melyik forma a helyes, általában többféle válasz adható, de a legtermészetesebb, ha visszakérdezünk: Melyik csoporthoz akarsz igazodni, hasonlítani? A kérdező ilyenkor zavarba jön, esetleg az irodalmi nyelvhasználatra hivatkozik (persze ízlés kérdése, milyen irodalmi művek alapján próbáljuk ennek a fogalmát behatárolni). A nyelvészek sokszor a többségi használatot veszik alapul (például rákeresnek a kifejezésre egy internetes keresővel), de nem mindig könnyű statisztikákat készíteni, és a kérdezők nem is szoktak boldogok lenni az ilyen módon nyert válasszal.

Az első kérdés, amit kaptunk, mindjárt az idead – odaad problémát veti fel. Nos, mint említettem, igen nehéz statisztikai vizsgálatot végezni, mert lehet, hogy területi, életkori vagy társadalmi nyelvváltozaton múlik, hogy használja-e az ember a nekem odaadja típusú változatot, de az internetes keresés erre nem tud választ adni. Tény, hogy mindkettő gyakori. A legegyszerűbb az lenne, ha elfogadnánk, hogy nem mindig egyetlen „helyes” alak létezik.

Ugyanez érvényes másik két beérkezett kérdésre: a halászlé szót általában úgy toldalékoljuk, mintha a lé utótag egyalakú, nem váltakozó tő lenne: halászlét (346 ezer találat) nem pedig halászlevet (35 ezer). (Bár én az utóbbit is teljesen jónak érzem.) Viszont a gyümölcslé esetében egészen más az arány: a gyümölcslét 35 ezer találatot ad, míg a gyümölcslevet 83 ezret. A korrekt válasz tehát valószínűleg az, hogy a halászlé kb. 90 százalékban egyalakú, míg a gyümölcslé csak kb. 29 százalékban. Nyilván gondos kutatással ennél részletesebbet is lehetne mondani a különböző formák megoszlásáról a nyelvközösségben, de nem hiszem, hogy bárkinek megérné komolyabb összeget fordítani egy ilyen kutatásra.

Enne egy kis halászlét / halászlevet?
(Forrás: Wikimedia Commons / Kressl / GNU-FDL 1.2)

Az már érdekesebb kérdés, hogy mi az oka az ilyen típusú jelenségeknek. Ebben az esetben arról van szó, hogy az összetett szavak toldalékolása sokszor eltér az utótag toldalékolásától, méghozzá különböző összetett szavak esetén különböző mértékben. (Például: szó ∼ szavak, de névszó ∼ névszók, nem pedig *névszavak.) Vajon ez az egyes összetett szavak „egybeforrottságának” mértékét mutatja? Vagy egészen más tényezői vannak? Ilyen kutatásra már én is adnék pénzt, ha pénzosztogatással foglalkoznék, és persze ha arra érdemes kutatók kérnék.

Ha már pénzosztásról van szó, egy fillért sem adnék olyan kutatási tervre, amelyik „a nyelv logikájának” vizsgálatát célozná meg. A nyelvben rengeteg rendszerszerű vonás van, de szó sincs arról, hogy „logikus” lenne. Legalábbis abban az ósdi, ráadásul homályos értelemben, hogy egy-egy kifejezésen minden körülmények között valahogy ugyanazt a „jelentést” kérjünk számon.

Például nem lehet elvárni, hogy az ide mindig azt a jelentést hordozza, hogy 'a beszélő irányába', az oda pedig mindig azt, hogy 'a beszélőtől eltávolodó irányba'. Önmagukban állva persze ez (jelenleg még) nagyjából igaz, de amikor különböző összetett kifejezésekben fordulnak elő, könnyen lehet, hogy nincs ilyen funkciójuk. Még az sem biztos, hogy ilyen értelemben „önálló funkciót” tulajdoníthatunk nekik minden összetett kifejezésben. Például: valaki odavan valamiért vagy valami odaég. Azoknak a nyelvhasználatára, akik az odaad szót abban az értelemben is használják, hogy 'idead', nyilván valami hasonló jellemző: nem kell benne az oda igekötőnek 'a beszélőtől távolodva' értelmét keresni.

Ehhez kapcsolódik az a beérkezett kérdés is, hogy miért mondják a fotósok, hogy kitakarnak valamit a képről, pedig a takar ige nagyjából azt jelenti, hogy 'fed', és a kép egy részének kitakarásában semmiféle „fedés” nincs. Ráadásul a takarhoz hasonló igék előtt a be- a fedésre, borításra, míg a ki éppen az ellenkezőjére, a feltárásra szokott utalni.

Nem kezdek most bele annak a magyarázatába, hogy hogyan keletkezett a kitakar mint fotós szakkifejezés, mert semmi jelentősége nincs. A szavakat nem a történetük alapján értjük meg, és a nyelvi rendszerbe sem annak révén illeszkednek, hogy mi a történetük, bár nyilván a történetük vezetett el ahhoz, hogy hogyan viselkednek. A lényeg az, hogy ha egy kifejezés egy bizonyos használatban elterjed, és a használói tisztában vannak azzal, mire utal, akkor az úgy helyes, és semmi alapunk arra, hogy bíráljuk.

Hasonló a helyzet olyan több elemből álló kifejezésekkel, mint a felszáll a buszra (a száll itt nyilván nem 'a levegőben történő helyváltoztatásra' utal). Hasonlóképpen lámpa vagy más elektromos eszköz beindítására a meggyújt, felgyújt, felolt, felkapcsol és talán még más kifejezések is használatosak, a leállításukat pedig mondják leoltásnak, lekapcsolásnak és még ki tudja, mi mindennek. Ne bántsuk egyiknek a használóját sem. Hát nincs elég bajunk amúgy is?