Valójában irigyeljük Kosztolányit azért, hogy bármit leírhatott, ami csak a nyelvről, a nyelvekről az eszébe jutott. Őt nem kötötték mindenféle tudományos alapigazságok, olyan alapfeltevések, mint hogy az emberi nyelvek mint kommunikációs rendszerek egyenlőek, nincsenek „jobbak” vagy „rosszabbak”, „értékesebbek” vagy „értéktelenebbek” közöttük. Nem volt tudós, így az objektivitás látszatát sem kellett fenntartania. Bölcsész volt, filosz és művész: ebből következően akkora kedves marhaságokat írhatott, ami csak a csövön kifért. 1930. május 18-án például Aki tudja a francia nyelvtant... címmel ezt írta a Pesti Hírlapba a francia nyelvről:

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Aki tudja a francia nyelvtant, nemcsak okosabb lesz általa, hanem becsületesebb is. Ez a nyelv mind értelmi, mind erkölcsi tekintetben tisztít. Nem enged hazudni. Franciául is lehet színészkedni, talán formásabban is, mint más nyelveken, de hazudni, csalni, vagyis többnek, tartalmasabbnak, eredetibbnek mutatkozni, mint amilyenek vagyunk, nem lehet. Itt a turpisság azonnal kiderül. Próbáljunk lefordítani franciára holmi fontoskodó bölcseletet, holmi embermegváltó szélhámosságot, holmi nagyképű ürességet. Lehetetlen. Nyomban szemünkbe szökken, hogy mekkora butaság. Ilyesminek annyira ellenáll nyelvük nemes közege, hogy nem is veszi magába. Ami barbár, lapos, szellemtelen, az – amint ők mondják – „nincs franciául”. Náluk a nyelvtan, stilisztika és erkölcstan egy.

Kosztolányi Dezső
(Forrás: Wikimedia Commons)

Elég megmosolyogtató nyelvi determinizmus ez. A francia nyelv sajátosságai meghatározzák a franciául beszélők gondolatait, sőt erkölcseiket is predesztinálják. Tudniillik a francia nyelv alkalmatlan a hazugságok kifejezésére. Ha valaki franciául próbál hazudni, és sikerül is neki, az már nem is franciául beszél. Ja, hacsak úgy nem!

E szerint persze Beaumarchais Figaro házassága című vígjátékában, Molière színműveiben egyetlen szereplő sem hazudik; nyilván valamit félreértettünk. Balzac vagy Stendhal alakjai nem hazugságok miatt keverednek bonyodalmakba. A látszat nyilván a fordítások hibája, hiszen magyarul (mint ahogy más nyelveken) kiválóan lehet hazudni. A Dr. House-t sem lehet lefordítani franciára; szegények!

Mindenki hazudik
(Forrás: Facebook)

Félretéve a tréfát: mit akarhatott mondani Kosztolányi? Nyilvánvaló, hogy a franciát különlegesnek érezte az általa ismert nyelvek között. És  ezt a kivételességet valahogy a pontossággal és a tömörséggel hozta összefüggésbe, a pontosságot pedig valahogy az igazsággal. Ebből a megérzéséből aztán általánosított, így lett ez a szép eszmefutattás, amelynek az egyetlen lényege, hogy Kosztolányi szerette és tisztelte a francia nyelvet. Még szerencse, hogy ezt az esszéjét magyarul írta és nem franciául, különben aligha lehetne kedves butaságnak nevezni.

Forrás

Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 83. oldal