Április 11-e van, a költészet napja; József Attila 1905. április 11-én született. Kosztolányi Dezső ekkor húsz éves múlt nem sokkal. Majdnem annyi idős volt, mint József Attila volt akkor, amikor Kosztolányi 1927. május 29-én megjelentette a Pesti Hírlapban Káté kezdő költőknek című kis esszéjét. József Attila ennek az írásnak a megjelenésekor nem volt már kezdő, de azért elég fiatal költő volt. Azt nem tudjuk, olvasta-e Kosztolányi – részben akár neki is címzett – kis írását, így azt sem tudjuk, hogy ha olvasta is, nevetett vagy inkább bosszankodott rajta...

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Nyelv és lélek című sorozatunkban már többször idéztünk fel olyan Kosztolányi-írást, amelyben írói vagy költői hitvallásáról beszél Kosztolányi – prózában. Sokszor poénkodott persze, és már többször tapasztalhattuk, hogy nem állt tőle távol a túlzás sem, de azért mindig komoly közlendője volt. A komoly közlendőt az alábbi kis írással kapcsolatban sem kérdőjelezzük meg, az írás azonban már a címével is árulkodik ironikusságáról. Egyrészt nagyon szép és költői, ahogy a cím szavai alliterálnak – nekünk pedig egyszerűen mázlink van, hogy Kosztolányi neve is k-val kezdődik –; másrészt a káté, azaz a katekizmus, az alapvető hittételek gyűjteménye a költészettel kapcsolatban kicsit már a cím olvastakor gyanússá teszi az írást...

Hogy a gyanúnk nem csal, azt az írás mottója is megerősíti, ami így szól: „Hurrá! Huszadik század! Jazz-band!”. Ja, hát lehet, hogy megint egy ilyen jó kis „mai rohanó világunkban”-típusú írást olvashatunk a 42 éves „öreg” költőtől? Vagy ilyesmit, vagy inkább mégis ennek a kifigurázását?A gondolatmenetet azzal kezdni, hogy kora „regényes”, és hogy ez a regényesség mit is jelent, azt is hamar megeleveníti:

Barátom – ez a kor a végletekig regényes. Hullákból épített felhőkarcolókat. Az ágyúgolyókat elmés gépek segítségével messzebbre hajította, mint hitvány nyilaikat az eposzok görög istenei. Rohanó hullámokat tudott odapingálni eleven vászonra. Távoli világrészek hangjait hozta be hálószobámba. Aztán könnyedén, egy szalmakalapban átrepülte az óceánt.

(431. oldal)

József Attila 1927-ben
(Forrás: Wikimedia Commons / Homonnai Nándor (1880–1927))

József Attila: Munkáshalál

A gép elkapta. Messze fröccsent vére,
Fehéren hullott földre a feje.
(A férgek közt lesz immár a helye.)
S letették kinn az udvar hűs kövére.

Örök lett munkás két kezének éje.
Irígyen nézte sok bús halvány arc,
Az ő kezökben ég tovább a harc:
A sok gyerekszáj vár a kis kenyérre.

Megáll egy percre a dolog zaja,
Elszáll egy ember könnyes sóhaja,
Két éhes gyermek ágyán felriad.

A gép megindul újra zakatolva
S megy minden, mintha mi se történt volna:
A földön még elég ember marad.

(1922)

Hogy József Attila hullákból próbált volna felhőkarcolókat építeni, nyilvánvaló túlzás. Mégis Néhány korai versében megtaláljuk a kor brutalitásának leírását, megjelenítését. Olvassuk el 1922-ből például az Éhség, a Holttest az utcán vagy a Munkáshalál [A gép elkapta...] című verseket.

Kosztolányi gondolatmenete természetesen úgy folytatódik, hogy mi szerepe lehet a költőnek egy ilyen korban, „mai, felgyorsult világunkban” – mondanánk ma is, majd’ száz évvel később. Kosztolányi válasza – bár lehet, ironikus – mégis egyértelmű: vagy túl kell szárnyalni, vagy el kell hallgatni.

Mit akarsz, költő? Versenyt futni vele, utána loholni, túllicitálni regényes túlzásokkal? Tragédiát írni, tíz vagy száz halottal? Nyavalyogni, hogy látod távoli kedvesed, s hallod hangját is – szerencsétlen –, húsz vagy kétszáz kilométernyi távolságból? Fogadkozni, hogy elszállsz hozzá – Budapestről Miskolcra –, minden akadályon keresztül? Nevetségessé válsz. Tedd meg, ha tudod. Egyébként pedig hallgass.

(431. oldal)

József Attila: Vers

Hiába gyúl ki nagy szemedbe máglya,
Csókos kin ajkamat hiába rágja
S ölelni vágyás: többet akarok.

Husodba forróság lohol lihegve,
Ruhád letépve szállna mély egekbe
S aztán? mi van még? – Többet akarok!

Mint csecsemő, kit gonosz, céda anyja
Kemencére vetett, mely összemarja,
Vágyban vonagló szép szivem olyan.

Ó úgy szeretnék eggyé lenni véled!
Hogy folyna eggyé vérem és a véred,
Mint szélvész ültén két fáradt folyam.

Egy lelkünk lenne, mely nyugodtan lengne
És semmisülne át a végtelenbe
S betelt egy-test, mely többé nem akar.

Két bús álomvirág, mely egynek nyilhat.
Mint eggyé lesz a szellő és az illat,
Ha már sunyít a romboló Vihar.

(1923)

Az, hogy a költészet az életet nem tudja „utolérni”, vagy hogy nem tud „versenybe szállni vele”, hogy nem tud fantasztikusabb lenni magánál az életnél, amely – legalábbis Kosztolányi érzése szerint – túlszárnyal minden képzeletet, alapvetően még nem kell, hogy elhallgattassa a költőt. Ott a lehetőség, hogy a korábban tabunak számító dolgokat, gondolatokat kimondja. József Attila egyik, szintén korai, 1923-as versében, amelynek a címe egyes kiadások szerint Vers, mások szerint Eggyéölelődés vágya épp a szerelmi líra kereteit feszegeti. De gondoljunk akár a sokkal ismertebb (hirhedtebb) Tiszta szívvel című költeményre, amely olyannyira túlszárnyalta mindazt, ami az „életbe belefér”, hogy miatta „Horger Antal úr” eltanácsolta a tanári pályáról...

József Attila: Nézem a lámpát

Nézem a lámpám. Villamos lámpa.
Fűti egy titkos, rejtett erő.
Tompa árnyékból csillogó élet lesz,
Ahogy belőle fény tör elő.

Nézzétek, milyen megfoghatatlan,
Csupa titok, csupa hatalom
S mégis, fényével akkor pompázhat csak,
Mikor én, az Ember, akarom!

Midőn lefekszem s oltom a lámpát,
Váratlanul azon akadok:
Mi lenne, hogyha többé föl nem gyulna
S örökre sötétbe maradok!

(1922)

Kosztolányi azonban ahelyett, hogy számba venné a költő egyéb lehetőségeit, tovább hergeli ironikus gondolatmenetét. Szerinte azért is prózai a kor, amelyben él, mert a művész számára egyre kevesebb rejtély maradt, mert a rejtélyeket mind sorra megfejti a tudomány, a költészet pedig ezeknek a tudós okoskodásoknak a nyomába sem érhet... Mentségére szóljon, hogy az Óda és benne az emberi szervezet anyagcserefolyamatainak a gyönyörű leírása ekkor még nem született meg József Attila tollából. Ugyanakkor a szintén korai, 1922-es Nézem a lámpát című vers bizonyíthatná számára, hogy amit a tudomány megmagyaráz, még lehet a költészet tárgya... Kosztolányi azonban így okítja a fiatal költőket:

Ne sopánkodj, hogy a próza kora ez. Nem igaz. Ez a kor az igazi költészeté. Egyre nehezebb idők következnek a középszerűekre. Vedd számba, hogy nem is oly régen akármilyen félkegyelmű fajankó sikerrrel hozzászólhatott az úgynevezett „lelki élet rejtélyei”-hez, szabadon kalandozhatott irdatlan ősterületén, melyen bizonyos „titkok”-at fedezett föl. Azóta ezeknek a titkoknak java részét pontosan, tudományosan, szakszerűen megmagyarázta a lélekelemzés. Vad népek varázslatait, vallások keletkezését éppúgy ismerjük, mint az álmok szerkezetét. Amit erről összefirkáltak a múltban, az most olvashatatlan szamárság, kivéve néhány lángész alkotását, aki lázasabbul, tárgyilagosabban látott. Ma egy álmot leírni – „irodalmilag” – szinte lehetetlen. Az álom nem rejtélyes többé, az értőnek átlátszó, unalmas, akár a rejtvény, melynek megfejtését „múlt számunkban közöltük”.

(431. oldal)

Sovány vagyok, csak kenyeret
eszem néha, e léha, locska
lelkek közt ingyen keresek
bizonyosabbat, mint a kocka.
Nem dörgölődzik sült lapocka
számhoz s szívemhez kisgyerek –
ügyeskedhet, nem fog a macska
egyszerre kint s bent egeret.

(József Attila: Eszmélet; 3.)

Ezúttal persze nem illett a gondolatmenetébe az, amit másutt már idéztünk tőle, hogy a költő kereshet bizonyosabbat, mint a kocka. Újabb mentség, hogy az Eszmélet csak 1934-ben jelent meg.

Kosztolányi külön kitér a szerelmi költészetre is, nem kevés iróniával:

Nézd, minap olvastam egy költeményt, melyben valaki folyton azt kérdezte szíve választottjától: „Miért nem szeretsz?” Szerintem a nő érthető, fölöttébb méltányolandó idegenkedésének okai a következők: 1. a vers írójának rossz fogai vannak; 2. gyomorsavtúltengésben (hyperaciditas) szenved helytelen táplálkozásból kifolyólag, s ezért lehelete savanyúszagú; 3. keveset keres, ami a vele való együttélést szintén nem teszi kívánatossá. Miután a fönti kérdésre így megadtuk a választ, a vers tárgytalannak tekinthető.

(431–432. oldal)

Kosztolányi Dezső
(Forrás: mek.oszk.hu)

Az Óda aztán mégis elkerülte a szerelmi kölészet szomorú sorsát; semmiképp sem tekinthető tárgytalannak. Nem tudjuk, hogy – mindezek után – Kosztolányi végső következtetését mennyire vehetjük komolyan. Kis kátéja végén minden esetre arra a következtetésre jut, hogy az ifjú költő – ha már mindenki más az égben jár (szó szerint!) – jobban teszi, ha a földön marad:

Az ég nem a költőé többé. Nagyon helyes. Ő, a természet vad gyermeke, maradjon lenn, lássa a valóságot, öntudatosabban, merészebbül, mint a matematikusok. Addig pedig a villamoskalauzok csak olvassák továbbra is a „finom mívű” tercinákat, s a bankigazgatók gyönyörködjenek „fantasztikus” regényekben, melyek a Holdban vagy a Marsban játszódnak le.

Ha minden géplakatos, mérnök és repülő a fellegekben jár, a költő járjon a földön.

(342. oldal)

József Attila ezt a tanácsot komolyan vette: a földön járt, meglelte hazáját, a földet, s a fű kinőtt utána. De a költészetet mégiscsak az ő születésnapján ünnepeljük – még mai rohanó világunkban is, Kosztolányi ezen is kicsit feleslegesen stresszelt, akárcsak a magyar nyelv sorsán.

A költészet napja alkalmából a mai nap folyamán József Attila és Kosztolányi Dezső verseit olvashatják egymás mellett itt a nyesten. Érdemes rá időt szakítani, még mai rohanó világunkban is...

Forrás

Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 431–432. oldal

Kosztolányi Dezső versei

József Attila versei