Most, hogy hirtelen kitört a nyár, minden valamirevaló médium ajánl nyári olvasmányokat közönségének. Ehelyett mi most azt mutatjuk meg, mit olvasott Kosztolányi Dezső egy több mint száz évvel ezelőtti nyáron. Jobban mondva, hogy mit nem olvasott, és hogy erről mi minden jutott eszébe.

Hosszú nyári utazásra sok-sok könyvvel együtt bevágtam bőröndömbe Albalat különös és érdekesen buta könyvét, amely azzal kérkedik, hogy megtanítja írni az analfabéta emberiséget.

(326. oldal)

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Az írás technikája című, 1909-ben, A Hétben megjelent írásban említett érdekesen buta könyv minden bizonnyal Antoine Albalat (1856–1935) francia irodalmár, „írásspecialista” 1899-ben megjelent munkája, a L'Art d'écrire enseigné en vingt leçons (Az írás művészete húsz leckében). És Kosztolányi kis történetéből az is kiderül, hogy a könyv butasága felülmúlta érdekességét; nyaralására vonatozó hősünk ugyanis ötven oldal elolvastával elalszik, és a könyv következő ötven oldalát már csak megálmodja. Végül – mily megalázó! – otthagyja a kis kötetet a vonaton:

Végül fölkelek, és ott hagyom Albalat úr könyvét a bőrpárnán. Hadd találja meg más, és higgye, hogy húsz nap alatt író lesz belőle. Nem érdemes hazavinni. Csak teher.

(326. oldal)

Kosztolányi a strandon
(Forrás: kosztolanyidezsoter.blog.hu)

Ezek után néhány keresetlen szóval elintézi az – olvasottak alapján méltán feledésbe merült – szerzőt, és érdekesen buta könyvét. „Csalás. Komédia. Förtelem” – hangzik a 24 éves Kosztolányi sommás ítélete. Kosztolányit egyszerre bosszantja és szórakoztatja, hogy valaki azt képzeli, hogy az írás csak úgy, receptre megy, hogy a művészet algoritmizálható. A kis könyv szerzőjét az alkimistákhoz hasonlítja, és ezzel nevetségessé is teszi. Miközben maga is elgondolkodik az írás „kémiáján”…

Ha azonban legyőzöd ezeket a visszás érzéseket, és mosolyogni tudsz rajtuk, sok érdekes gondolatot kelthet benned ez a furcsa könyv. Irodalmi jelenségnek látod, s Albalat úr egyszerre egy sorban áll azokkal a hóbortos tudósokkal, akik az alkímia segítségével szervetlen anyagokból szerves életet akarnak teremteni, […]”

(326. oldal)

Kosztolányi azt elismeri, hogy a kritizált könyv szerzőjének igyekezete érthető: valamiféle rejtvénynek tekinti az írás folyamatát, és a rejtély kulcsát keresi, csak épp nem találja meg, aminek az író végső soron örül (Milyen lenne egy leleplezett illuzionista?):

A titkuk nem lehet boszorkányság. Mégsem találja el. Ebben pedig van valami vigasztaló. A kémikus előbb gyárt egy csírázó búzamagot, mint Albalat egy igazi írót.

(327. oldal)

Kosztolányi persze átérzi és érti is a receptkeresés ösztönét, de azt mondja, csak az tudhatja igazán a receptet, a „szellemidézés” módszerét, aki erre föl van kenve, azaz, aki maga is nagy szellem. Ezen kívül kijelenti, hogy az írás annyira összetett folyamat, annyira sok tényezőtől függ, hogy egyszerű recepteket keresni teljesen hiábavaló. Jobb a laikusnak, ha inkább úgy képzeli, a dolog a véletlen műve.

A stílus maga véletlen. Az volt és az is marad mindörökké. Változó játéka változó szeszélyünknek, amelyet megint testünk formál a saját képére és hasonlatosságára.

(327. oldal)

Többszörösen is profán ez a gondolat. Egyrészt Kosztolányi a művészi alkotást magához a teremtéshez hasonlítja (ezt nem először teszi); ezzel felemeli egy olyan szférába, amelyben bizonyos kérdéseknek, miérteknek nincs helyük. Másrészt azt állítja, hogy a sokszor pusztán szelleminek képzelt mű maga is anyag, amit anyag hoz létre. És ezen a ponton ismét alkotás-lélektani titkokba avat be minket egy fiatalosan nagyszabású hasonlat keretében:

Nem csodálom, ha az igazi művészt minden alkalommal elfogja a fehér papír borzalma – ez az írói horror vacui – valahányszor íróasztalhoz ül. Hisz az egész folyamat oly kockázatos. Üres papírlapon kalandozni egy vékonyka acéltollal, ezer esély, millió veszély közepette és ott határozott utat vágni – azt a bizonyosat, az egyetlen lehetőt! –, van ebben valami szédületes, rettegő és ájulatos, hasonló a tengerész veszélykedvéhez, aki egy rozoga lélekvesztőn csap az óceánnak.

(327. oldal)

Mindjárt más a képünk a művészről: tudjuk, hogy nem mindenki vág neki a tengernek egy lélekvesztőn, és annak, aki ilyenbe fog, nem biztos, hogy húsz leckében elmondható a túlélési stratégiája. Végül azt tudjuk meg, hogy mind a külső körülmények, mind pedig belső dolgok is számítanak. Kosztolányi azt mondja, nem mindegy, hogy valaki milyen színű tintával ír milyen minőségű papírra, hogy most az írógépről már ne is beszéljünk: „Egy magyar író stílusa szemmel láthatóan megváltozott, mióta az írógéphez szegődött”. De ezekről elismeri, hogy csupán külsőségek – bár, mint látható, egyáltalán nem elhanyagolhatóak. Ezzel szemben az alkotás belső folyamata még ennél is bonyolultabb – és Kosztolányihoz híven meglehetősen földi:

Mibennünk, magunkban megy végbe a változás, mindennap, a nap minden órájában és percében aszerint, hogy mit látunk, mit érzünk át, és a déli menünk, a Graham-kenyér vagy a babfőzelék foszforos tartalma nem kevésbé határozza meg mai mondataink végzetes egymásutánját, mint vízióink és szerelmi bánatunk. Azok a kis kenyérszeletek, amiket ebéd közben elköltesz, kiépítő téglái a fizikumodnak és a szellemednek. Gondolataid komoly és nyugodt tagolásán megérzem, feketekávét ittál-e, vagy a nikotin mérgével sietteted-e lassú véredet. […] Minden véletlen. […] Napóleonról mondják, hogy a waterlooi csata előtt rostélyost vacsorált, s ez okozta a vereségét. Hány ilyen irodalmi kudarc van. Ha rossz verset olvasok, mindig arra gondolok, hogy a poéta írás előtt valami kövér húst evett. Mostanában – úgy látszik – gazdagon és zsírosan főznek a magyar konyhák.

(327–328. oldal)

Miből lesz a versláb, a rím?
(Forrás: Wikimedia Commons / Joxemai / CC BY-SA 3.0)

A rendkívül szórakoztató részlet valójában azt írja le, mennyire értelmetlen az írás, remekmű megszületésének az okát keresni. Vagy ha keressük, hát kismillió szempontot kell számításba vennünk, de ez szemmel láthatóan képtelenség. A legjobb, ha azt mondjuk: nem tudjuk, hogyan születnek remekművek, azaz a dolog teljesen véletlen – ahogy Kosztolányi fogalmaz.

Forrás

Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 326–328. oldal