Ha valaki azt tanulta az iskolában a szóképzésről, hogy vegyünk egy tövet, rakjunk utána egy képzőt, aminek egy bizonyos „jelentése” van, és kész a képzett szó, azt fogja jelenteni, ami a tő meg a képző jelentésének az „összege”, azt az életben keserű csalódások fogják érni. Aki ilyesmiket magyaráz a tanulóifjúságnak, az súlyosan félrevezeti őket.

Ez egy olyan kérdéssel kapcsolatban jutott eszembe, ami voltaképpen egészen másról szól. Nyíltan beismerem, hogy György nevű olvasónk kérdését ürügyként használom, hogy beszéljek róla egy-két szót.

Engedjen meg, hogy javaslatot tegyek egy – szerintem – igen gyakori nyelvhasználati tévedés tárgyában írandó tisztázó cikkükre. Lásd: Lövöldözés a brüsszeli zsidó múzeumnál.

Az én nyelvérzékem szerint a lövöldözés az, ha két fél nem túl intenzíven lőfegyverekkel harcba keveredik, de ennek nincs stratégiai célja, pl. egy terület elfoglalása, vagy egy másik (fegyveres) csoport leölése vagy elkergetése. Ezért mondjuk nem lehet azt mondani, hogy a Sztálingrádi csata a szovjet és német katonák lövöldözése volt, melyet előbbiek nyertek. Ott két hadsereg harcolt egymás ellen – jobbára természetesen lőfegyverekkel.

Ha egy terrorista lelő egy múzeumnál négy embert, akkor ő „lövéseket adott le” (célzottan vagy vaktában és) esetünkben „lelőtt négy embert”. Ha netán egy biztonsági ember vagy rendőr rájuk lő, ők meg vissza, akkor „tűzharc alakult ki” vagy „tűzharcba keveredtek” – de nem lehet azt mondani, hogy terroristák és rendőrök között lövöldözés volt.

Lövöldözés klasszikus formájában két városi banda között tör ki. Vagy egy frontvonal menten a két hadsereg első vonalban lévő katonái lőnek egymásra – inkább a másik fél nyugtalanítása céljából, semmint azért, mert egyik támadna a másik meg védekezne.

Önök hogy látják tisztán nyelvhelyességi szempontból?

Német lövészek Sztálingrádnál
(Forrás: Wikimedia Commons / Bundesarchiv, Thiede / CC-BY-SA)

Teljesen egyetértek Györggyel, lövöldözésen valóban inkább céltalan, vagy legalábbis kaotikus, össze-vissza lövések leadását értjük. Viszont könnyen lehet, hogy arra a szörnyű terrortámadásra, ami Brüsszelben történt, ráillik ez a kifejezés, hiszen a tettes nem egyes kiszemelt célpontokra tüzelt, hanem kiszállt egy autóból, és vaktában lőni kezdett az emberekre. Ezért én is lövöldözőnek nevezném.

Viszont van itt sokkal érdekesebb kérdés, amit György nem tett fel: milyen szóalkotási módszert testesít meg a lövöldöz(és) szó? Nyilvánvaló, hogy a lő tő lappang benne, de mi a végződése?

Aki az iskolában tanult nyelvtant, valószínűleg rávágja, hogy valamilyen gyakorító képző van a végén. De, mint György is írja, mégsem abban az értelemben használjuk a lövöldöz szót, hogy ’gyakran lő’. Szerintem általában izgalmas kérdés, hogy egyáltalán mi a funkciója a „gyakorításnak”. Miért van az, hogy az ilyen módon képzett igék szinte sosem (csak) arra utalnak, hogy valami többször egymás után is előfordul? Miért van a használatukban mindig valamilyen értékelés is, méghozzá általában elítélő? Ha valakire azt mondjuk, hogy írogat, azzal nem pusztán annyit akarunk kifejezni, hogy többször előfordul, hogy ír. Még olyasmire is utalunk, hogy nem rendszeresen, hanem csak hébe-hóba teszi, esetleg maga sem veszi komolyan ezt a tevékenységét – vagy ha ő igen, akkor mi nem tartjuk igazán komolynak ezt a tevékenységét. Szóval megfejtendő kérdés (én nem kísérlem meg a megfejtését), hogy az ismétlődésre való utalással miért fejezünk ki egyben összevisszaságot, rendszertelenséget,

A magyarban az úgynevezett gyakorító képzők igen nagy változatosságot mutatnak (talán a leggyakoribb az írogatban is megtalálható -gat/-get), ami külön izgalmas, de most nem erről fogok szólni, hanem arról, hogy a lövöldöz szót gyakorító képzősnek érezzük, annak ellenére hogy semmilyen más szó toldalékaként nem szerepel az -oldoz/-eldez/-öldöz. Nyilván azért, mert a lő igének van löv- tőváltozata, és sok „gyakorító” ige végződik -doz/-dez/-döz toldalékkal. Így hallgatólagosan elfogadjuk a lövöl- tövet a lő- valamilyen furcsa tőváltozataként, ráadásul ismerjük a lődöz változatot is, ezért érezzük a lövöldöz igét képzettnek.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

De biztos, hogy van -doz/-dez/-döz toldalék? Ha felsorolunk néhány ilyen végződésű képzett igét, azt találjuk, hogy legtöbbjükben a -d az ige tövéhez, nem pedig a képzőhöz tartozik. Például: akadozik, alkudozik, álmodozik, áradozik, esküdözik, ébredezik, hasadozik, hazudozik, hordoz, repedezik, száguldozik. Ezeknek az alapján meg arra juthatunk, hogy valójában egy -oz(ik)/-ez(ik)/-öz(ik) képzőről van szó. És akkor a lövöldöz igében nem is a lövöl- lenne a furcsa tő, hanem a lövöld-?

Sajnos ez az elemzés se stimmel. Ugyanis az a furcsa -oz(ik)/-ez(ik)/-öz(ik) képző, amit így feltételeznénk (és ami nem összetévesztendő a névszói tövekhez járuló, hasonló alakú, de más funkciójú képzővel, ami például a futballozik igében szerepel), csak -d végű igékhez járulna! Hiszen ha a tő nem -d-re végződik, akkor viszont -doz(ik)/-dez(ik)/-döz(ik) alakú a képző. Tehát nem *rémülözik, hanem rémüldözik, és így tovább, ájuldozik, ámuldozik, botladozik, játszadozik. És talán ide tartoznak még azok az alakok is, amelyikek, ahogy a lövöldöz is, valami furcsa „bővített” tövet tartalmaznak, például az ugrándozik.

De akkor mi is valójában ez a „gyakorító” képző? Talán összeesküvéssel állunk szemben? Összeesküdtek a tövek és a képzők, hogy a gyakorító alak -doz/-dez/-döz végű legyen, akár a tőből származik a -d, akár a képzőből? Én nem vagyok híve az összeesküvés-elméleteknek. Inkább feladom az „elemzésnek” azt a primitív felfogását, hogy darabokra kell vágni a szóalakokat, mert ez nem mindig megy.