Az úgynevezett műveltetésről már könyveket írtak tele a nyelvészek, eszem ágában sincs ennek a bonyolult jelenségkörről akárcsak vázlatosan is áttekintést adni. De a fogalom lényegéről mégis szólnom kell egy-két szót, mivel Zöldborsó álnevű olvasónk kérdése kapcsolódik hozzá.

Általában a magyar szakirodalom két különböző dolgot nevez együttesen műveltetésnek. Az egyiket latin eredetű szóval faktitivitásnak is nevezik. Ez azt jelenti, hogy egy valóságbeli tényállást úgy szemlélünk, hogy abban két cselekvőt különböztetünk meg, és a kettő között oksági kapcsolatot feltételezünk: az egyik cselekvő olyasmit tesz, aminek a következtében a másik cselekvő tesz valamit. Például az Ádám átnézette Klárikával a főkönyvet mondat szerint Ádám, az egyik cselekvő csinált valamit, aminek következtében Klárika, a másik cselekvő átnézte a főkönyvet. A műveltetés másik fajtáját szintén latin eredetű szóval kauzativitásnak nevezik. Ebben is van egy olyan cselekvő, akit okozónak tekintünk, de a másik szereplőnek nem a cselekvő mivoltát emeljük ki, hanem inkább valamilyen folyamat elszenvedőjeként tekintünk rá. Például kauzatív értelmű a süt ige: Ádám megsütötte a kenyeret. Itt is Ádám a cselekvő-okozó, és itt is oksági kapcsolat van az ő tevékenysége és valamilyen más esemény között, de itt az okozott esemény (a kenyér megsülése) nem cselekvés. A kenyér nem cselekvője, hanem elszenvedője ennek az eseménynek, abban az értelemben, hogy állapot- vagy helyváltoztatáson megy át a következtében.

Nyelvileg mind a faktitív, mind a kauzatív kifejezésekben kiemeljük az okozó (az alannyal kifejezett szereplő) cselekvő mivoltát. Ezért ezek a mondatok mindig „cselekvő szemléletűek”, így lehetnek „szenvedő szemléletű” párjaik. (Erről a megkülönböztetésről nemrég ugyanebben a rovatban már írtam.) A faktitív mondatok szenvedő megfelelőiben az okozott cselekvés tárgyát fejezzük ki alanyként (a főkönyv át lett nézve), a kauzatív mondatok szenvedő megfelelőiben pedig az okozott cselekvés alanyát (a kenyér megsült).

Megsült, mert megsütötték
(Forrás: Wikimedia Commons / FotoDawg / CC BY 2 0)

A faktitív szerkezetek könnyen felismerhetők arról, hogy bennük szerepelhet az okozott cselekvés végrehajtójára utaló kifejezés. A magyarban -val/-vel ragos névszói szerkezet fejezi ezt ki, mint a fenti példában a Klárikával. Ezzel szemben a kauzatív szerkezetek sokszor a megszólalásig hasonlítanak egyszerű tárgyas igei szerkezetekhez, sőt, esetleg felfoghatók is ilyennek. Ilyen a fenti példa is: Ádám megsütötte a kenyeret. Nem kell feltétlenül önálló eseménynek tekintenünk a kenyér (meg)sülését, Ádám tevékenységébe, a sütésbe ezt bele is érthetjük. Aztán vannak olyan esetek, amelyekre akár a faktitivitásról adott fenti leírás is ráillene, mert a második eseményt akár cselekvésnek is tekinthetnénk, de mivel nem tárgyra irányulónak fogjuk fel, a második cselekvőt tárggyal fejezzük ki, és mintegy elszenvedőként kezeljük: Ádám megnevettette Klárikát. Ez szerkezetileg egyszerűen tárgyas, jelentéstanilag pedig műveltető szemléletűnek (régiesen: „neműnek”), közelebbről kauzatívnak tekintik: úgy ábrázoljuk a történeteket, mintha Klárika nem aktív cselekvője lenne a nevetésnek, hanem elszenvedője, mint a kenyér a megsülésnek.

Ha ez a második típus, a kauzatív szerkezet voltaképpen egyszerű tárgyas szerkezet, akkor miért beszélnek egyáltalán a nyelvészek külön róla? Egyszerűen azért, mert sok nyelvben többé-kevésbé rendszeres nyelvtani kifejezőeszköz tartozik hozzájuk, vannak speciális toldalékok, szavak vagy elrendezések, amelyek arra utalnak, hogy a beszélő két külön eseménynek tekinti az okozó cselekvést és annak következményét. A magyarban is van ennek nyoma. Igaz, hogy a sül és a süt példáján ez nem látszik, ebben a szópárban nem fedezhető fel olyan nyelvi eszköz, amit különösebben rendszeresen használhatnánk a különbség kifejezésére. De már a fenti példánkban a megnevettette igealak -tet toldaléka éppen arra szolgál, hogy a nevetésre utaló igéből az „előidézett nevetésre” utaló igét képezzünk vele. Vagy például az -ad/-ed végű igék nagy részének van -aszt/-eszt végű megfelelője, és ezek mind a kauzatív párjuknak tekinthetők (például dagad ∼ dagaszt), vagy az -ul/-ül toldalékos igék nagy részének van -ít végű párja, és ezek között is hasonló a jelentéstani kapcsolat (például zöldül ∼ zöldít).

Kel – keleszt – kelt? – keltet?
(Forrás: Wikimedai Commons / ElinorD / GNU-FDL 1.2)

A magyarban tehát a kauzativitás kifejezésének nincsen egyetlen, minden esetben alkalmazható eszköze. A faktitivitásnak azonban van, az -at/-et/-tat/-tet toldalék, amit fenti példánkban is megtalálunk: Klárika átnézi a főkönyvet, de Ádám átnézeti Klárikával a főkönyvet. (Az -at/-et változatot általában az egy szótagos tövek esetében, a -tat/-tet változatot pedig több szótagosokkal használjuk.)

A dolgot kicsit bonyolítja (ha még nem lenne elég bonyolult), amit a megnevettette igealakkal kapcsolatban láttunk, hogy az -at/-et/-tat/-tet toldalék egyben a kauzativitás kifejezésére is használatos az igék egy csoportjánál. Például a megszűnik nem cselekvést jelölő ige, az alanya csak elszenvedi az eseményt, amikor megszűnik, tehát a Klárika megszüntette a visszaéléseket mondat nem tekinthető faktitív szemléletűnek (ezt az is mutatja, hogy nem tehetünk bele -val/-vel toldalékos, második cselekvőre utaló névszói szerkezetet). Kauzatív szerkezetről van szó, vagyis úgy fogjuk fel az eseményt, hogy Klárika tett valamit, amivel azt okozta, hogy a visszaélések megszűnjenek.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

És akkor most rátérek Zöldborsó kérdésére:

A közelmúltban kétségeim támadtak a kopogtat igével kapcsolatban. Eddig meg voltam győződve,hogy a kopogtat ige nem műveltető ige, de egy a magyar nyelvtanban igen jártas személytől az ellenkezőjét hallottam. A kopogtat a gólya, vagy kopogtat az ősz,kopogtat az ajtón szókapcsolatok teljesen természetesnek tűnnek számomra, ugyanakkor a Kati kopogtat Julival abszolút idegennek hangzik. De ha a kopogtat ige valóban cselekvő (vagy gyakorító), akkor mi a műveltető formája? Kopogtattat?

Mit keres a kopogtat igében a -tat/-tet toldalék? Mint Zöldborsó is megállapítja, faktitivitásról itt általában szó sem lehet. Márcsak azért sem, mert a kopog nem tárgyas ige, ezért nem lehetséges Zöldborsónak az a példája, hogy Kati kopogtat Julival – mint mondtam, a faktitív szerkezetnek (és így a második cselekvő -val/-vel-es kifejezésének) kötelező kelléke, hogy az okozott cselekvés tárgyra irányuló legyen. Az már elképzelhetőbb, hogy Kati Julit kopogtatja, abban az értelemben, hogy ’Kati ráveszi Julit a kopogásra’, bár, elismerem, ez is igen furcsa, sajátos beszédhelyzetre van hozzá szükség. (Például Kati színházi rendező, Juli pedig színész, és azt az instrukciót kapja, hogy a színpadon folyamatosan kopogjon. Ebben az esetben joggal beszélhetünk kauzativitásról, hiszen ilyenkor Julit nem a saját akaratából cselekvőnek tekintjük.)

De akkor mit keres a -tat/-tet a kopogtat ige szokásos használatában? Csak spekulálok, de talán igazam van: feltételezem, hogy eredetileg a kopog ige is, ahogy hasonló hangutánzó társai, a cseng, peng vagy a zörög, olyan módon utalt egy eseményre, hogy az alanya a hangot kiadó tárgyra utalt: kopog a kövezet, cseng az ezüst, peng a húr, zörög a sárhányó. Vagyis azt gondolom, újabb fejlemény, hogy ilyet is lehet mondani: Kopogok az ajtón. Talán még a zörög esetében találunk ilyen használatot: Ne zörögjetek az evőeszközzel! Hogy miért, azt nem tudom, így alakult. De a többi itt idézett példa esetében ez nem lehetséges, kauzatív szerkezettel kell kifejezni a ’valamit hangadásra használ’ értelmezést: csengetek, nem pedig csengek, pengetek, nem pedig pengek. De a kopog (és esetleg a zörög) új típusú, ’valamit hangadásra használ’ értelmű használata mellett megmaradt ezeknek a kauzatív, képzős alakja is, nagyjából ugyanabban az értelemben: kopogtat, illetve zörget.