Kutyás sorozatunk első részéből kiderült, mi is az a vaskutya és miért vigyorgunk úgy, mint a fakutya. Ebben a cikkben pedig olyan összetételeket nézünk meg közelebbről, amelyeknek az első tagja a kutya szó. Vajon kire mondhatjuk azt, hogy kutyafejű?

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Tatárok és magyarok

A kutyafejű szót, amit elsősorban a kutyafejű tatár szókapcsolatból ismerünk, A magyar nyelv etimológiai szótárában (TESz.) hiába kerestük. Az Új magyar tájszótár (ÚMTSz.) a kutyafej címszónál két jelentést ad meg: 'a faragószék  szorítója', 'bor átfejtéséhez használt rézcsap'. Emellett a kutyafejű hal, illetve kutyahal kifejezések jelentése 'ebihal'. Nem valószínű, hogy bármelyiknek köze lenne a tatárokhoz.

A Magyar Néprajzi Lexikon szerint a kutyafejű tatár elnevezés eredete vitatott. Egyesek a tatárok torzított koponyájából eredeztetik, mások a tatár vezérek jelvényéhez, a kutyakoponyához kapcsolják, valamint az is elképzelhető, hogy ismeretlen, félelmetes népekre használt gúnynévről van szó.

Ez utóbbi elképzelést támasztja alá Frankovics György a témában írott tanulmánya. Eszerint a kutyafejű  elnevezés nem csak Magyarországon, hanem a környező országokban és a Baltikumban is él: például szerb pasoglav, szlovén pesoglav, cseh psohlavec. A kifejezést távoli, emberevő népekre használták. A mondák szerint a kutyafejűeknek egy nagy szeme van a homlokukon. Más változatok szerint egy másik szemük pedig a tarkójukon is van – a kutyafejű tatárokról is ezt tartották.

A kutyafejűekről szóló történetek több ezer évesek. Először Nagy Sándor idejében bukkantak fel, és keletről érkeztek Európába. Később, az i.e. IV.–V. század fordulóján egy görög történetíró, Ktesziász arról számolt be, hogy Indiában hatalmas fogú, kutyafejű, ugató emberekkel találkozott.

Szent Kristóf egy ikonon
(Forrás: Wikimedia Commons / PD)

Bár Magyarországon elsősorban a tatárokat tartották kutyafejűeknek, tőlünk nyugatabbra a kifejezést a magyarokra, avarokra és hunokra használták. Sőt, Attila hun uralkodót kutyakirálynak is nevezték.

Érdekes módon az ortodox hagyományban Szent Kristófot sokszor kutyafejű, embertestű lénynek ábrázolják. Szent Kristóf, aki vállán szállította át a folyón a kisded Jézust, az utazók és az agglegények védőszentje.

A kutya fülét!

Varga Domokos Kutyafülűek című, saját gyermekeiről írott könyvének címe a gyerekekre vonatkozott, mintegy kedves, tréfás megnevezés. Ám az ÚMTSZ. szerint a kutyafülű szót egészen más jelentésekben is használták. Egy apró szemű krumplifajtát neveztek így, a kutyafül(e) pedig a disznó vagy juh szívéhez hozzánőtt olyan húsdarab, melyet csak a kutyáknak dobnak. Egy, a szótárban közelebbről nem azonosított gyógynövényt pedig kutyafülfűnek neveznek.

Ha pedig felkiáltunk, hogy a kutya fülét! – akkor eufemisztikus, azaz szépítő kifejezést használunk egy vaskosabb, tabunak minősülő kifejezés helyett. Ezekről a kutyás kifejezéseknek házi szakértőnk azonban már egy egész cikket szánt.

Kutyafül
(Forrás: Wikimedai Commons / Jen Smith / CC BY 2.0)

Nemesség nemes anyagra

A papír európai megjelenése, azaz a 11. század előtt főként kikészített állatbőrökre, azaz pergamenre írtak. A papír széleskörű térhódítása után már csak speciális célokra, például kiváltságleveleket írtak pergamenre. Bár a valóságban a lehető legritkább esetben használták e célra a kutyák bőrét, a nemesi okleveleket és címert adományozó kiváltságleveleket a mai napig kutyabőrnek nevezzük.

Honnan ered az elnevezés? Feltehetőleg arról van szó, hogy a legszebb, legegyenletesebb kikészített bőr valóban a kutya bőréből készíthető. Ám ezt az értékes anyagot inkább hangszerek készítésére használták fel: dobbőrnek vagy dudatömlőnek alkalmazták. Az okleveleket kecske, borjú vagy birka bőréből készített lapokra írták.

A kutyabőrös nemes kissé pejoratív kifejezés. Ugyanis az újkorban tömegével adományoztak címert olyan családoknak, akiknek nem volt birtokuk. Így a birtok nélküli nemes szinonimájává vált a kutyabőrős nemes terminus.

Kódexeket is írtak pergamenre
(Forrás: Wikimedia Commons / OSZK / PD)

Források

A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára (TESz.)

Új magyar tájszótár (ÚMTSz.)

Magyar Néprajzi Lexikon

Frankovics György: Kutyafejűek – magyar, délszláv és egyéb párhuzamok

Rácz György: Pergamen és kutyabőr