Előző levelemben írtam arról, milyen funkciót is szolgál a „honnan jöttél?” kérdés Amerikában. De milyen reakciókat vált ki a „Magyarországról” válasz? A Középnyugaton leginkább kétfélét, ráadásul etnikai alapon... Hogyan kapcsolhatók a társadalomtudományi kutatások a személyes tapasztalatokhoz?

Budapest... helyett Pozsony. Apró különbségek?
(Forrás: Wikimedia Commons)

Tudom, Csehszlovákia!

Tapasztalataim szerint az emberek általában el tudják helyezni Magyarországot nagy vonalakban Kelet-Európában; arra azért időnként rákérdeznek, hogy „Ugye ez ott van Csehszlovákia [sic] mellett?” vagy „Szomszédos Oroszországgal?” Igaz, eddig egyetemi kisvárosokban éltem, de az a tapasztalatom, hogy még a szomszéd faluból az éjszaka közepén megérkező villanyszerelő is nagyjából tudja, Magyarországot eszik-e vagy isszák. (Mindenkinek ez úton is kívánom, ne szoruljon az éjszaka közepén villanyszerelőre.)

A többség nyugtázza, hogy aha, Magyarország, milyen érdekes. Akik viszont tovább firtatják a témát, azok nagyjából két csoportba oszthatóak: középkorú és idősebb fehér nők, valamint fekete férfiak. A fehér nők összecsapják a kezüket és azt mondják: „Magyarország, jaj, voltunk ott kettő-öt-tíz éve turistaként a párommal, kelet- és/vagy közép-európai körúton! Budapest csodálatos, az a sok régi épület igazán gyönyörű!” (Korombelitől ezt még egyszer se hallottam; igen élesen elválik, melyik generációnak mennyi pénze van utazásra.) Magyarország dicshimnuszát zengik, én meg zavartan hümmöghetek, hogy mégis miért nem ott vagyok, miért éppen itt. A magyar politikáról elképzelésük sincs, eddig három, lassan négy év alatt egyetlen fehér emberrel találkoztam, aki hallott valamit a témában.

Pozsony... helyett Budapest. Ennyit látnak belőlünk
(Forrás: Maurice / Wikimedia Commons, CC BY 2.0)

A fekete férfiak ellenben szélesen elmosolyodnak és közlik, hogy voltak ám Magyarországon – katonaként. A többségük Németországban szolgált és a kimenőjén látogatott el több környékbeli országba: Ausztria, Csehország, Szlovákia jellemző még Magyarország mellett. Ők általában rögtön tudják, melyik ország melyikkel szomszédos, és gyakran valamit tudnak is mondani a régió politikai helyzetéről. Arra pedig rendszeresen rákérdeznek, hogy „ugye probléma az idegengyűlölet?” illetve „még mindig probléma az idegengyűlölet?”

Torz mintavétel?

Amikor már a sokadik fekete férfitól hallottam, hogy katonaként járta be Magyarországot,  felmerült bennem a kérdés, miért van ez így, és vizsgálták-e a társadalomtudományok a jelenséget. A külföldön szolgáló amerikai katonák többsége fehér, habár kisebb arányban, mint az átlagnépességben. A fekete emberekben mélyebb nyomot hagy az európai kiküldetés, mint a fehérekben? Vagy csak velem állnak inkább szóba?

A társadalomtudomány személyesen velem e tekintetben nem foglalkozott (azért ez mégis csak furcsa lenne), de az elképzelhető, hogy itt a nem reprezentatív mintavétel esete áll fenn, mint arról már korábban kutatásmódszertani sorozatomban írtam: ha az európai környezet ugyanakkora benyomást tesz a fehér, mint a fekete amerikai katonaviselt férfiakra, de az utóbbiakkal gyakrabban szoktam beszélgetni, akkor téves kép alakulhat ki bennem a helyzetről. Ez lehetséges, de valóban csak erről lenne szó? Korántsem – amerikai, német és magyar kutatók egyetértenek abban, hogy a fekete katonák a külföldön állomásozó amerikai alakulatokban egészen más tapasztalatokat szereznek, mint a fehér katonák, és a helyi lakosság szemében sajátos szerepet töltenek be.

Afroamerikai katonák Belgiumban a második világháború idején
(Forrás: Wikimedia Commons / Amerikai Kongresszusi Könyvtár)

Barátságos németek?

Mi magyarok nem is igazán vagyunk tudatában, milyen hatalmas erőket állomásoztatott Amerika Nyugat-Németországban, mielőtt leomlott a berlini fal: a 250 000 katona mellett még legalább ennyi civil kiszolgáló személyzet és családtag tartózkodott az országban. Ez a szám 1989 óta folyamatosan csökkent – ma már nincs félmillió szegről-végről a hadsereghez köthető amerikai polgár Németországban, „csak” körülbelül 180 000 (ebből 71 000 katona).

Amerikai katonai támaszpontok Németországban
(Forrás: Rama / Wikimedia Commons, GNU GFDL 1.2)

A második világháború után Nyugat-Németországban szolgáló amerikai fekete katonák tömegei élték meg igazi felszabadulásként azt, hogy az Egyesült Államokkal szemben Nyugat-Németországban ekkor nem volt hivatalos szegregáció. Ahogy Colin Powell, későbbi honvédelmi miniszter megfogalmazta, a fekete katonák „oda mehettek, ahova akartak, ott ehettek, ahol akartak, azzal randevúzhattak, akivel akartak, csakúgy, mint bárki más” – ő az ötvenes évek végén katonáskodott Európában.

A náci Németország nem sokkal korábban emberek millióit gyilkolta meg, faji alapon. Hogyan lehet akkor, hogy a fekete harcosok mégis pozitív személyes tapasztalatokat szereztek? A témát kutató Maria Höhn német történész szerint „ez többet mond arról, hogy ebben az időben mennyi diszkrimináció érte az afroamerikaiakat az Egyesült Államokban, mint arról, arról, mennyire voltak toleránsak a németek”. Az amerikai polgárjogi harc eredményeként a faji megkülönböztetés azóta értelemszerűleg csökkent, de még élnek azok a generációk, akiknek a német kiküldetés személyiségformáló alapélményt jelentett. De mi a helyzet Magyarországon?

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Hatalmi szimbólumok

Miután leomlott a vasfüggöny, az amerikai katonák Kelet-Európába is kiruccanhattak, sőt voltak, akiket egyenesen ide vezényeltek. A délszláv háborús időszakban üzemelő taszári IFOR-misszió amerikai résztvevői „mások voltak, hatalmasak és rengeteg jött belőlük,” ahogy Kovács Éva antropológus terepkutatásában olvashatjuk. Egyharmaduk volt színes bőrű (kérdés, közülük mennyien voltak feketék), de mégis velük azonosították a jövevényeket, mert ők jelenítették meg legélesebben az amerikaiak és magyarok közti különbséget. A média képzelőerejét különösen a női harcosok csigázták fel: „a másság szélsőséges megragadásaként gyakran közöltek képeket színes bőrű katonanőkről hatalmi szimbólumok társaságában (harckocsin, fegyverrel, más high-tech eszközzel), vagy magyar gyermekek és idősek körében.”

Amerikai katonák díszőrségben. Ki az egzotikusabb?
(Forrás: Wikimedia Commons)

Mindezek ellenére csak kisebb amerikai-magyar konfliktusok adódtak a bázis körül. De a magyar közvélemény szemében az amerikai katona nagydarab, hangos, állig felfegyverzett fekete emberként jelent meg, és ebbeli minőségében vált a sztereotípiák célpontjává. A közbeszédben gyarmatosítóként megjelenő amerikaiakra gyakran orientalista sémákat húztak – ahogy Kovács írja, „a Keletnek tulajdonított képzetekkel ruházták fel a Nyugatot: az amerikaiak váltak civilizálatlan barbárokká, nőkké, feketékké és egzotikusakká. Az addig plurálisnak és etnikailag sokszínűnek tekintett amerikai társadalmat e felfogás gyakran a fekete rasszba zárta.” És, tegyük hozzá, ennek megfelelően is viselkedtek velük.

Beszélgetőpartnereim közül az amerikai fehér nők Magyarországon a „turista” kategóriába kerülve csupa pozitív tapasztalatot szereztek a magyarok vendégszeretetéről; még akkor is, ha gyakorlatilag semmit sem tudtak az országról, és nem is különösebben érdekelte őket a téma. A fekete férfiak viszont a „gyarmatosító” szerepébe kerültek, abba a kényelmetlen helyzetbe, ahol annak az országnak az agresszív képviselőjét látták bennük külföldön, amelyik otthon elnyomta őket – az 1950-es, 60-as években igen durván, ma finomabb eszközökkel. Ez a kettősség valószínűleg elég jól magyarázza az általam tapasztalt különbségeket.

Kérdés, mit hoz a jövő. Legközelebb viszont egészen másról fogok szót ejteni: olvasói kérdésre kitérek arra, milyen viták dúlnak Amerikában a szexuális kisebbségeket jelölő betűszók körül!