Múlt héten említettem, hogy Trump kampánya gyakran egészen nyíltan a kirekesztésre épített. De ugyanezt meg lehet oldani anélkül is, hogy részleteznénk, hova és kik ellen kell falakat építeni. A republikánusok gyakran hagyatkoztak az implicit jelentéstartalmakra is. Ennek legjelesebb példája Trump kampányszlogenje, amiről mára már elmondhatjuk, működött. De miért is?

Szegregált amerikai filmszínház fehér és színesbőrű bejárata 1939-ben. Megszépül a múlt?
(Forrás: Wikimedia Commons / Amerikai Kongresszusi Könyvtár)

Amerika, te csodás?

Make America Great Again, azaz „Tegyük Amerikát újra naggyá,” szólt Trump elnökjelölti kampányszlogenje. Ebben a mondatban látszólag semmi hivatkozás sincsen kisebbségekre, vagy akármilyen identitásra. A szlogen arra hív fel, hogy gondoljunk vissza a dicső múltra, és olyan lesz megint minden – de itt képbe kerülnek az eltérő egyéni tapasztalatok. Ha egy fekete szavazó gondol vissza Amerika múltjára, az első dolog, ami eszébe jut, az szinte bizonyosan a rabszolgaság. Az őslakosok valószínűleg arra gondolnak, hogy a fehér telepesek mindent megtettek, hogy elpusztítsák őket. Bárki, aki nem heteró, azt idézheti fel magában, hogy néhány évvel ezelőtt meg sem házasodhatott volna, egészen a közelmúltig pedig örülhetett, ha életben hagyják.

A Wounded Knee-i mészárlás néhány túlélője, 1891
(Forrás: Wikimedia Commons / Amerikai Kongresszusi Könyvtár)

De mire gondolnak a többségi társadalom tagjai? Az iskolai történelemoktatás finoman kerüli az amerikai történelem kevésbé dicső momentumait, a fehér többségnek pedig rendszerint még családi vagy barátoktól hallott tapasztalata sincsen a kirekesztésről. A régóta tiltott hivatalos faji szegregáció helyére az önkéntes elkülönülés lépett.

2016-ban körbejárta az amerikai internetet a Washington Post cikke, és a hozzá tartozó infografika: “A fehérek háromnegyedének nincsen színesbőrű barátja”. (Az adatok a Public Religion Research Institute közvéleménykutató és társadalomtudományi intézet felméréséből származnak.) Ha a barátok csoporthovatartozását nézzük, a különbség még élesebb: a felnőtt fehér amerikaiak barátainak 91%-a szintén fehér. Más kisebbségi csoportokban kevésbé érvényes az összefüggés; a fekete amerikaiak barátai átlagosan 83%-ban feketék. Még nagyobb az eltérés, ha azt nézzük, kinek hány százalékban vannak barátai a másik csoportból: a fekete amerikaiak barátai 8%-ban fehérek, a fehérek barátai viszont csak 1%-ban feketék, ez majdnem egy nagyságrendnyi különbség. (A többi százalékot a más rassz- és etnikai csoportok teszik ki.)

Fekete gyerekek pitét esznek. Kikkel fognak barátkozni?
(Forrás: Wikimedia Commons / US Environmental Protection Agency)

Klasszikus amerikai tévés-filmes sztereotípia az „egyetlen fekete barát,” de ezek szerint az adatok szerint a helyzet a valóságban még rosszabb. Ezt először igen nehezen tudtam értelmezni, mert nekem még a többségében hófehér Középnyugaton élve is egészen más személyes tapasztalataim vannak, de idővel rájöttem, hogy ez nem véletlenül adódik így. Az amerikai fehér emberek nagy része aktívan kerüli a faji és etnikai kisebbségek tagjait. És mivel furcsa akcentusom van és vallási okokból nem járok fedetlen fővel, sokan közülük engem is kerülnek, hiába vagyok szőke kékszemű. Hogy lehet ez?

Vigyázz, mert fajosítlak!

Az angolszász társadalomkutatásban külön téma a racialization – a szónak nincs egyértelmű magyar megfelelője, pedig magyar kutatók is foglalkoznak a témával, főleg a roma kisebbség helyzetével kapcsolatban. Szó szerint kb. úgy fordíthatnánk, 'fajosítás' vagy 'rasszosítás', ha ez nem hangzana igen furcsán. A racialization az a folyamat, aminek során a másik ember tőlünk való különbözőségét faji különbségnek tudjuk be.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Egész társadalmi csoportokat is lehet „rasszosítani”, ez annyit tesz, hogy a többség az alapértelmezett fehér rassztól eltérően azonosítja őket. A történelem során akár egészen váratlanul is megváltozhat egyes csoportok státusza: a 2001 szeptember 11-ei terrortámadások után a korábban gyakran a fehérek közé sorolt arabok igen hamar átkerültek a színesbőrűek vagy valamilyen homályosan definiált „azok” közé. Az amerikai zsidókkal kapcsolatban az elmúlt ötven évben épp ellenkező irányú folyamat játszódott le, és a „másfajták” közül javarészt átkerültek a fehérek közé (értelemszerűleg a fekete, ázsiai stb. származásű zsidókra ez nem vonatkozik).

„Mojse az orrával vezeti a zenekart” – zsidókat karikírozó amerikai kottaborító 1906-ból
(Forrás: Wikimedia Commons)

Mindehhez azért hozzá kell tenni, hogy Amerika szívében, a Középnyugaton az embereknek rendszerint csak igen ködös elképzeléseik vannak arról, mik azok a zsidók, arabok, muszlimok. Amikor elkezdtem az egyetemen dolgozni, és naponta elvesztem a campus épületlabirintusában, igen hamar rájöttem, hogy minél „etnikaibb” a viseletem, különös tekintettel a fejfedőmre, annál hamarabb akar mindenki a segítségemre sietni. Hímzett kapedli? Színes kendő? Rögtön jön a kérdés: „Keres valamit, segíthetek?” Először tetszett a dolog, de idővel rájöttem, hogy mindenki gyanúsan ideges. Nem is annyira segíteni akartak, mint szemmel tartani...

Rasszként kezelt muszlimok

A rassz Amerikában talán a legerősebb társadalomszervező fogalom. Kulturális-vallási vagy osztálykülönbségeket is rendre rasszkülönbségnek tudnak be; például a fehér, a vallást gyakran felnőttkorban felvevő muszlimokat a többségi társadalom inkább színesbőrűként kategorizálja, mint fehérként – nyilván nem külsejük, hanem öltözködésük alapján –, és ennek megfelelően kezelik is őket. Nem sok értelme lenne azt mondani, hogy a fehér, angolszász származású muszlimok színesbőrűek, de mégis rasszista diszkrimináció éri őket. Ilyenkor jól jön a racialization fogalma: abban gyakorlatilag mindenki egyetért, hogy a muszlimok racialized, azaz fajként kezelt csoport. Ez kicsit hasonló ahhoz, mint ahogy Magyarországon az etnikum szót szinte kizárólag a kisebbségekre használjuk, és ilyen tekintetben pejoratív jelleget is nyert – pedig a magyar etnikum is etnikum, csak a többségre nem szoktunk ebben a fogalomrendszerben gondolni.

Csak akkor szokás rákérdezni, milyen rasszhoz tartozik a beszélgetőpartner, ha valamilyen nyilvántartásba kell felvinni a választ – orvosi rendelőben, kórházban... Tapasztalataim szerint gyakran ilyenkor is inkább tippelnek, minthogy konkrétan rákérdezzenek, bármennyire szabálytalan is ez. Ha nem egyértelmű a helyzet, a többségi társadalom szokásai (legalábbis a Középnyugaton) gátolják, hogy konkrétan rákérdezzenek a másik ember rassz- és etnikai hovatartozására. Viszont ez a hovatartozás erősen meghatározza, hogyan viszonyulnak az emberek egymáshoz, szóval egészen furcsa keringő-jelenetek adódhatnak, ahogy az egyik fél próbálja kipuhatolni, miféle a másik. „Öööö, honnan jöttél?” „Iowából...” „Na és korábban hol laktál?” „Itt Kansasben...” „Na de előtte?” és így tovább, majd jön a látványos fellélegzés, amikor végül elhangzik a „Magyarország”. Oké, így már minden világos – vagy mégsem? Legközelebb arról is szót ejtek, milyen különbségek vannak az amerikai rassz- és etnikai csoportok között a tekintetben, mit tudnak a tagjaik Magyarországról – és miért!