A kedves olvasók közül talán vannak, akik emlékeznek rám; régebben sokat írtam a Nyestre. Ez akkor szakadt félbe, amikor az Egyesült Államokba költöztem, mert a vízumommal csak az egyetemen lehetett jogszerűen dolgozni. A közelmúltban sikeresen beszereztem az állandó tartózkodási engedélyt – ez a zöldkártya, ami szerintem inkább kékeszöld, de nem ezen az apróságon szeretnék az államgépezettel konfliktusba kerülni. Úgyhogy most visszatértem, egyelőre rövidebb írásokkal, aztán meglátjuk, mit hoz a jövő. Terveim szerint hetente fogok jelentkezni, közvetlenebb levélformában, és beszámolok az amerikai hétköznapokról, aktuális eseményekről, nyelvészeti-nyelvpolitikai hangsúllyal. Szó esik majd a munkámmal kapcsolatos újdonságokról is – például arról, miféle viták dúlnak épp a nyelvfejlődési zavarok kutatásában...

Most viszont egészen másról írok, mert jelen pillanatban mindenkit egy dolog érdekel, beleértve a nyelvfejlődési zavarok kutatóit is: mi van Trumppal? Minden a feje tetejére állt Amerikában? Mikor jönnek az állig felfegyverzett különítmények? És amit a leggyakrabban kérdeznek tőlem Magyarországról: hogyan győzhetett egészen szélsőséges retorikával Trump, miért veszített Clinton?

Elhagyatott üzemi épület Tennessee államban. Trumpra szavaztak?
(Forrás: Thomas R Machnitzki / Wikimedia Commons, CC BY 3.0 U)

Osztályharc a lepusztult iparvidékek romjain

Magyarországon az amerikai politikából gyakran egészen más látszik, mint helyben. Még baloldali magyar ismerőseimtől is rendre hallom, hogy Trump a „szélsőséges politikai korrektség” miatt nyerte meg az elnökválasztást.

A politikailag korrekt nyelvhasználat miatt szenvedett volna vereséget a baloldal? Ez azért kevéssé valószínű, mert habár a szélsőjobbon rendre előkerül a túlzottnak vélt politikai korrektség, igazából a közbeszédben nem kiemelt téma, még Trump és társai sem különösebben hangsúlyozták. A választások után sem ezzel magyarázták az elemzők a baloldal vereségét, hanem főleg azzal, hogy a demokraták nem tudták megszólítani a vidéki fehér munkásosztályt.

Az amerikaiak az osztálykülönbségekre hagyományosan kevés figyelmet fordítanak, ez idén megfordulni látszik. A trend már a választások előtt megjelent: nagy és vitatott bestseller-kötetek foglalkoztak az osztálykérdéssel, a jól bevált megmondóemberek is rendre elővették a témát. Magyar szemmel kicsit furcsa, de ez itt kimondottan újdonságként hat. A baloldal a McCarthy-korszak kommunistavadászata után sokáig igen nagy távolságot tartott mindentől, amit akár csak kicsit is marxizmusként lehetett volna értelmezni, és ez csak napjainkban kezd fellazulni. Újra lehet beszélni a munkásosztályról, osztálykülönbségekről, osztályérdekekről, és nem azzal hárítják el a témát, hogy “csak el akarod terelni a figyelmet a faji kérdésről / nemi különbségekről / akármilyen más diszkriminációval kapcsolatos témáról”.

A művészetekre is kihatott az új trend, nagy szépirodalmi siker volt például idén Bryn Greenwood regénye, az All the Ugly and Beautiful Things. (Várhatólag magyarul is jön, a Könyvmolyképző vásárolta meg a jogokat.) Ez a könyv a vidéki Amerika szívében játszódik, ahol a nehézipar válsága után lesüllyedt, javarészt fehér munkásosztály a drogkereskedelem és bűnözés felé fordult. A cselekmény a nyolcvanas években játszódik, de a jelenség a mai napig probléma, és a szerző személyes tapasztalataiból írta a művet.

Bryn Greenwood ugyanabban a kansasi kisvárosban lakik, ahol én, és személyesen ismerjük egymást – úgyhogy miközben körbeturnézza az amerikai médiát, a Nyestnek is fog adni exkluzív interjút.

Üres üzlethelyiség Arkansas államban
(Forrás: Infrogmation / Wikimedia Commons, CC BY 2.5)

Rasszizmus, mint magyarázó elv

Habár most a munkásosztály a hívószó a médiában, jelenleg igen komolyan vitatott, hogy tényleg rajtuk ment-e el Hillary Clinton versenye. Az exit poll-vizsgálatok adatai szerint az alacsonyabb jövedelmű rétegek erősen megosztottak voltak, ha bőrszín szerint lebontva nézzük az eredményeket. A fehér munkásosztály és alacsonyabb jövedelműek inkább Trumpra szavaztak, de ugyanezekben a kereseti kategóriákban a színesbőrű választók nagy arányban Clinton mellett tették le a garast. A magasabb jövedelmű fehér szavazók szintén inkább Trumpra voksoltak – ami meglepő, hogy ez külön a nőkre is igaz volt. Trump olykor egészen trágár nőgyűlölő megnyilvánulásaiból az elemzők arra következtettek, hogy a középosztálybeli és magasabb jövedelmű fehér nők tömegesen fognak Clintonra szavazni, akkor is, ha egyébiránt inkább a republikánusok táborát erősítik. Habár Trump a nyilvánosság előtt próbálta magát visszafogni, rengeteget idézték a kampányban azt a kiszivárgott 2005-ös felvételt, amiben Trump azt magyarázza, hogyan kell a nőket “p*csán ragadni”. De az elemzők várakozásai egyáltalán nem igazolódtak be – a fehér nők inkább bőrszínük, mint nemük szerint voksoltak.

Fehér szüfrazsettek az 1910-es évekből. A kisebbségi nőkért kevésbé harcoltak
(Forrás: Wikimedia Commons)

Habár meglepően hat, ennek a jelenségnek Amerikában nagy történelme van. Különösen a déli államokban jellemző, hogy a fehér szavazók minden más kérdéstől elvonatkoztatva, kizárólag a vélt faji érdekeik mentén voksolnak. Ez a rabszolgatartás koráig vezethető vissza, de még a hatvanas években is előfordult, hogy déli államokban a fehér baloldal igen erősen jobbra húzott, csakhogy ne kelljen színesbőrű, különösen fekete politikusokkal együttműködniük. John Lewis déli fekete demokrata politikus emlékiratainak képregény-adaptációja, a háromkötetes March a múlt héten nyerte el a neves Nemzeti Könyvdíjat ifjúsági könyv kategóriában; a trilógia ezt a folyamatot kétségbeejtő részletességgel ábrázolja. (Csak ajánlani tudom, de gyomor kell hozzá.)

A March zárókötetének borítója
(Forrás: Goodreads)

Tartalomhoz a forma?

Trump kitűnően meg tudta szólítani a rasszista szavazóbázist, akik örültek annak, hogy Trump falat akar építeni a mexikói bevándorlók ellen, és haza akar küldeni mindenkit, akit van hová... plusz azokat is, akiket nincs hová. Ilyen értelemben valóban a szókimondás nyerte a választást – korábban a mérsékelt jobboldalon kimondhatatlan érvekkel győzött Trump. De ennek a politikailag korrekt nyelvhasználathoz minimális köze van – Trump teljes léleknyugalommal használta az abszolút korrekt kifejezéseket, nem élt rasszista tabuszavakkal. Elsősorban nem a mondanivaló formája volt új, hanem a tartalma. A korábban tabusított diszkriminatív tartalmak újra kimondhatóvá váltak. Ezt épp úgy érte el a Trump-stáb, hogy lépésről lépésre fokozatosan egyre radikálisabb jobboldali érvekkel állt elő, míg mára eljutottunk oda, hogy Trump nyíltan fajvédő, korábban szalonképtelen politikusokat jelöl fontos posztokra.

Annyi igazság van a politikai korrektséggel kapcsolatos felvetésben, hogy Amerikában Európához képest igen jelentős az úgynevezett identitáspolitika, ez pedig kapcsolódik a politikai korrektséghez. Az identitáspolitika arra fókuszál, a társadalmi csoportok szerinti hovatartozás miként vezet politikai következményekhez. Identitáspolitikai megközelítésben például mondhatnánk, hogy én azért írtam a fentebbieket, mert kelet-európai bevándorló vagyok Amerikában, és kelet-európai bevándorló mivoltom ebben a kontextusban rendkívül fontos, egyesek akár elsődlegesnek is tekinthetik. Habár az identitáspolitikát inkább az amerikai baloldallal szokás társítani, a jobboldal is él vele. De erről majd jövő héten, amikor az is kiderül, miért olyan fontos a republikánusoknak törvényt alkotni a nyilvános vécéről, és hogyan hat ez ki a vidéki mindennapokra!