„Van egy szisztéma, amit kritizálhatnak, hogy korrupció, de én azt állítom, hogy ez egy politikai elképzelés végrehajtása” – nyilatkozta nemrég Lánczi András, a Corvinus új rektora, aki a Fidesz és a kormány háttérintézményeként számon tartott Századvég Alapítvány kuratóriumi elnöke.

Nincs új a nap alatt – mondhatnánk. Klein Ödön (1853–1924), aki újságíróból 1882-ben lett előbb a miniszterelnöki sajtóiroda munkatársa, majd 1911-es visszavonulásáig annak több alkalommal vezetője, ugyanis így ír 1922-ben megjelent visszaemlékezéseiben:

„Nálunk a parlamenti és a választási korrupció, ha előfordult, egy felsőbb állami cél szolgálatában állt: a kiegyezés érdekében. [...] Az államfönntartás volt a cél, a kiegyezés volt a fő-, és velejáró politika a mellékeszköz. Ha az államfönntartásért feláldozzuk életünket és vérünket, akkor a korrupciót, ha az hozzájárul az állam fönntartásához, a politika mint kisebbik rosszat védheti.”

A felsőbb cél érdekében végzett kétes tisztaságú pénzügyi gyakorlat, úgy fest, az 1867–1918 közti időszakban egyesek szemében mentesült a korrupció vádja alól.

A korrupció szó a latin corrumpo ’elront, megront, tönkretesz’ jelentésű szóból származik, s igen tág értelemben olyan jelenséget takar, mely a hatalom erkölcsi romlottságára, a hatalom gyakorlásával való elvtelen visszaélésre utal. A (politikai) korrupció történetének kutatása során azonban arra is rá kell világítani, hogy annak módszerei, formái, társadalom általi elfogadottsága és elutasítása – ha változnak is – az emberiség történetében távolról sem újkeletű dolgok.

A korrupt törvényhozás allegóriája a washingtoni Kongresszusi Könyvtárban
(Forrás: Elihu Vedder (1836–1923) / Photographed 2007 by Carol Highsmith / Library of Congress, Prints & Photographs Division / Public Domain)

Nem kell messzire menni: hazánkban magyar nyelvű szövegben a korrupció szó már a 16. században megjelenik, a 19. században pedig már ’megvesztegetés’ értelemben is használják; a jelenség azonban minden bizonnyal már korábban is létezett.

A 19. század társadalmi változásai és a polgári átalakulás a politikai kultúra és benne a politikus szerepének átalakulását is magával hozza: míg a reformkor ideája még a politikailag független, művelt és tanult, adott esetben magánvagyonából a köz érdekében áldozatokra kész államférfi, a Monarchia idején a mai pártpolitizálás előképének megjelenésével párhuzamosan a 19. század végének politikusa a gyakorlatban egészen más – ez derül ki Cieger András Politikai korrupció a Monarchia Magyarországán című, 2011-ben megjelent könyvéből. Kiegészíthetjük ezt azzal, hogy hiába a reformkorból megöröklött szép kép az ideális politikusról, a közvélemény gyakran a politikus karakterének elértéktelenedéseként éli meg a század második felében tapasztaltakat (miközben a társadalom maga is aktív részese a rendszerszintű korrupció fenntartásának).

Széchenyi felajánlja birtokainak egyévi jövedelmét egy Tudós Társaság alapítására

Kari Palonen, a politikaelmélet nemzetközi tekintélyének gondolatait Cieger András így összegzi könyvében:

„A politikus egyre inkább felszabadult az időtlen eszmék és a politikán túli követelmények (például a közjó önzetlen szolgálatának) kényszere alól, és egy választástól választásig szervezetten működő politikai gépezet rövid távú céljainak a szolgálatába szegődött. Leegyszerűsítve úgy is fogalmazhatunk, hogy mire elérkezünk a 20. század küszöbére, maroknyi államférfi helyett pártpolitikusok hada irányítja már az országok sorsát.”

A „politikai gépezet rövid távú céljainak a szolgálatába szegődött” politikus számára azonban az első lépés, hogy be kellett kerülnie a törvényhozásba.

Gradus ad Parnassum: Lépcsőház az új országházban egy 1900-as képeslapon

Választási korrupció vagy baráti vendéglátás?

Mikszáth és Jókai nem kevés szatírával írtak a Monarchia Magyarországán uralkodó parlamenti életről. Számos más kortárs szerzőnél pedig a korabeli választási küzdelmekről is olvashatunk. Szabó Dezső Az elsodort falu című, 1919-ben megjelent és a Monarchia utolsó éveinek Erdélyében játszódó művében például az alábbit olvashatjuk egy korabeli választási kampány és annak kísérőjelenségei kapcsán:

„A nagy küzdelem megkezdődött. A munka, a szokott élet minden mozgása megszűnt. A mesék ős ígérete, a nép húsában szendergő örök vágy, az eldorádó: a potya evés és ivás boldog élete elkövetkezett. Esténként – korcsmában vagy magánházakban – mindkét párt reggelbe nyúló zabálásos összejövetelekben töltötte a parasztba az ételt-italt, a kongó nagy szavakat, a hazugságot és a gyűlöletet.”

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A választójog korabeli sajátosságai miatt viszonylag kevés számú szavazó megnyerésével már képviselői mandátumhoz juthatott a szerencsés jelölt, a lakóhely és szavazóhely közti távolság pedig automatikusan felvetette például a szavazók fuvaroztatásának kérdését: így bizonyos dologi kiadásokra a törvény maga is feljogosította a korteseket. Cieger kutatásai szerint a pörköltalapú, kolbásszal, borral és pálinkával megtámogatott választási hadjárat korabeli átlagos költségvetése választókörzetenként 2 és 10 ezer korona között mozgott. 1901-ben Károlyi Mihály ugyanakkor – ragaszkodva a törvény előírásaihoz – „csupán” 15 000 koronát költött választói megnyerésére a kampány során, ezzel el is bukta az ügyet: a választók kevesellték a nekik „ilyenkor járó” juttatásokat.

50 koronás bankjegy 1902-ből

A képviselőjelöltek azonban – tekintve, hogy nem mindenki bírt megfelelő anyagi háttérrel – még így is gyakorta az eladósodás rémével néztek szembe egy-egy korteshadjárat idején. Erre kitűnő példa ifj. Wlassics Gyula A vörös szalon című, szintén 1919-ben megjelent regényében az egyik főszereplő, Hollósy Gábor, aki „egyre vette fel az újabb és újabb pénzeket váltóra s már-már attól tartva, hogy a választás kiadásai anyagilag teljesen tönkreteszik, egy nagyobb összeg kifizetése előtt azon a ponton volt, hogy visszalép” – végül aztán 23 szavazattal nyeri a körzetet.

A valóságban ugyanakkor kifejezetten nehéz volt meghatározni, mi a választási küzdelem során felmerülő „etetés-itatás” és fuvaroztatás, kisebb mértékű ajándékok elfogadható mértéke; egyáltalán: mi számít baráti vendéglátásnak és mi választási korrupciónak.

Timur Lenk: Közpénz (most viszik)

Össztársadalmi korrupció

Ha a Monarchia Magyarországában az egyes parlamenti választásokkal kapcsolatban fel is merült a választási korrupció kérdése, ennek bizonyítása igen nehézkes volt. Ebben az egész társadalmat átfogó kérdésben aktívan részt vett a jogalkotó, a választópolgár és a bíróság is. Cieger könyvét olvasva kiderül, hogy jogállamban élvén a kortesek nagyon is pontosan tudták, miben és meddig mehetnek el etetés-itatás címén, hogy jogszabályt ne sértsenek (erről egy Tudnivalók a képviselőválasztásra c. kisokosból tájékozódhattak); a Kúria állásfoglalása szerint pedig a kérdéses időszakban a szükségesség mértékének értelmezése során a „legtágabb tér van engedve azon ingatag egyéni felfogásnak, hol kezdődik annak túlhágása, mint érvénytelenségi ok”. A Kúria 1902-ben abban sem látott kivetnivalót, ha a szokásos választási etetés-itatás során a választópolgárok 2-3 szivart is kapnak, hiszen „a dohányzás annak, aki azt megszokta, az evés-ivással egy tekintet alá eső szükségletét képezi” – olvassuk Cieger könyvében.

A bíróság a kifejezetten kampányidőszakban elköltött pénzek felhasználása során azt sem találta aggályosnak, amikor azokat a teljes választókerület közösségének érdekében költötték el a jelöltek, például községháza vagy templomi harang felújítására stb.

Ha figyelmesen olvassuk azonban a Kúria sorait, a „megszokás” és a „szükséglet” kifejezések kapcsán érdemes elgondolkodni azon, hogy a mi történik olyan esetben, amikor az egyéni és össztársadalmi igény kielégítése a képviselőjelölt részéről (lásd Wlassics Gyula a valóságot remekül visszaadó regénye) anyagi akadályokba ütközik.

Ebben az esetben mindenkor ott van a pártfinanszírozás: 1872-ben pl. Lónyay Menyhért miniszterelnök (a katolikus egyház, magánszemélyek és a miniszterelnökség rendelkezési alapján túlmenően) a költségvetés „Legfelsőbb udvartartási javadalomból Őfelsége által művészi célokra engedélyezett 294 ezer forint” elnevezésű tételéből használt fel bizonyos összegeket ilyen célra.

Egyforintos pénzérme 1887-ből

A közpénz ilyen direkt felhasználásának módszere a későbbiekben persze finomodik: tőlünk nyugatabbra levő ország politikusának szavaival szólva „mi többé már nem vesztegetünk, hanem adakozunk” – olvasható Cieger könyvében. 1910-ben a kormánypárt már egy bank által a pártkasszába utalt 4,8 millió koronából fizeti a választás költségeit – némi állami megrendelésért cserében. Igazgatótanácsi tagság, 30 %-os részesedés – ezek a fogalmak is előkerülnek a szalonokban politikusok és üzletemberek közt folyt háttéralkuk során Wlassics Gyula fentebb már idézett regényében: a valóságban pedig Tisza István miniszterelnök is találkozott üzletemberekkel titokban és kevéssé átlátható módon zajló, hasonló tárgyban megrendezett összejövetelein.

Ha az 1867–1918 közti időszak választási korrupcióval kapcsolatos kérdését vizsgáljuk, Cieger könyvének olvasása során a szerzővel összhangban arra a megállapításra juthatunk, hogy amíg a társadalom a maga részéről a helyi érdekérvényesítés eszközét látta a választási ígérgetésben és osztogatásban (nem is szólva az egyéni előnyökről), a hataloméhes politikusok mindent elkövettek az ilyen társadalmi igények kielégítésére. A fennálló törvényi keretek mellett pedig nem hiányzott más, csupán az, hogy a bíróság a kellő mértékben hunyjon szemet a parlamenti demokráciát kísérő és azt torzító ilyen jelenségek felett.

S hogy mindez napvilágra került? Tudomást szereztek esetleg olyanok is az esetekről, akik kimaradtak a játékból, vagy éppen annak vesztesei voltak? Mikszáth Kálmán bizonyára nem áll messze az igazságtól, ha – nem kevéssé szatirikus megállapításában – minden probléma hátterében egy egészen más „háttérhatalmat” vél felfedezni: a sajtót.

„Nincs egészen igazuk azoknak, akik sóhajtozva dicsérik a régi országgyűléseket, sopánkodva a mostaniakon. Ha a parlament tekintélye hanyatlott, annak nem az egyénekben van az oka, mert az általános nívó szembetűnő módon növekedett. Az auktoritások hanyatlását a sajtó idézte elő, mely közel hozta a közélet tényezőit a közönség szeméhez, már pedig közelről az igazi nagy emberek sem látszanak nagyoknak – hát még a nem igaziak?”

A folytatásban arra is fény derül, 1867–1918 között milyenek voltak a zsírosbödön közelébe jutott, döntési pozícióba került politikusok gazdagodási esélyei, hol húzódott a közérdek szolgálata és a magánkassza növelése közti határ (ill. volt-e egyáltalán), s végül: a közvelemény miként is vélekedett minderről.

Források:

Cieger András: Politikai korrupció a Monarchia Magyarországán. Napvilág Kiadó, Budapest, 2011

ifj. Wlassics Gyula: A vörös szalon. Kultura Könyvkiadó Rt., Budapest, 1919

Szabó Dezső: Az elsodort falu. Csokonai Kiadó, Debrecen, 1989