Az elírások mindig érdekesek. Akkor is, ha feltűnőek, és akkor is, ha nem. Olvasónk, Imre vette észre, hogy a budapesti M2 és M3 vonalán közlekedő metrószerelvényekben található plakátokon a következő érdekes elírást.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A szép kultúraterjesztő plakátok egyikén A vers születésére emlékezve ünneplik a száz éves Weöres Sándort. A plakáton teljes terjedelmében olvasható a szonett, amelynek utolsó sora nagy betűkkel a plakáton kiemelve is megtalálható: „A halhatatlan mű időtlen”.

A vers azonban eredetileg így szól:

Pár ezredév s a művész híre elhuny
s ki őrzi nevét, művét? a halál.
Él mégis: minden új kor rajta áll,
mert ő a láthatatlan fundamentum.

Nem nől babér a rég-feledt nagyoknak,
nyomtalan ősidő sok művesének –
mégis, a megjegyzettnél jobban élnek:
lángunkban az ő lángjaik lobognak.

A kincset az idő nem őrzi – nem:
szétrágja, mint a kócjancsit a gyermek.
A kincsek másképp élnek, jeltelen:

a lélek benső templomán szögellnek,
mint ezer pillér, kos-szarv és perem.
A halhatatlan mű időtelen.

Tehát a vers utolsó sorában nem az szerepel, hogy időtlen, hanem az, hogy időtelen. Tény, hogy az időtlen szó bevettebb, és még a helyesírás-ellenőrző sem húzza alá, mint a tőle csupán egyetlen e betűben különböző időtelen-t. A vers utolsó sorában rejlő állítás azonban így tautologikussá, unalmassá, értelmezésre nem szorulóvá válik: ami halhatatlan, az időtlen. – Ebben nincs semmi különös. A nem megszokott forma, az időtelen használata éppen arra hívhatja fel az olvasó figyelmét, hogyan képzelheti el a halhatatlan mű időnélküliségét, időfelettiségét, időtől való mentességét.

A kép csak illusztráció
(Forrás: impressmagazin.hu)

Persze könnyű az ilyesmit elnézni: az időtlen szó bevett, ismert, míg az időtelen egyáltalán nem az, egy szokatlan, egyedi képzett forma, amelynek a részeit (a tövet és a képzőt) értjük, de a képzett szó maga értelmezésre szorul – egyébként éppen a párjának, az időtlen-nek a függvényében. A vers értelmezésekor magyarázatra szorul, hogy Weöres miért nem az időtlen, hanem az időtelen formát választotta. Az azonban a változtatásnál szembeötlő, hogy így nem jön ki a rím: a perem–időtlen nem cseng össze tökéletesen, míg a perem–időtelen igen. És ha még némi verstani ismerettel is rendelkezünk, azt is láthatjuk, hogy a vers szonett formájú. A szonett 14 soros vers, két 4 soros, majd két 3 soros strófából áll. A sorok 10 vagy 11 szótagosak. Egy kis fejszámolás után az is látható, hogy Weöres teljesen szabályos szonettet ír. Éppen ezért lenne nagyon meglepő, ha épp az utolsó sorban rontaná el - az időtlen szó használatával ugyanis az csak 9 szótagból állna.

Köszönetet mondunk Knausz Imrének, hogy megosztotta velünk észrevételét!