A sorozat első részében megismertük azokat az érveket, amelyeket a székely írás „humanista koholmány”-mivolta mellett hozott föl Horváth Iván. Tulajdonképpen nagyon röviden is lehetne cáfolni a fölújított „koholmány”-elméletet: a székely írásnak vannak 13-14. századi, tehát a humanizmus korát jóval megelőzően készült emlékei. Mivel azonban a tudománytörténetben nem először bukkan föl az az ötlet, hogy a székely írás a humanisták gyártmánya, és e nézet népszerűsége – még tudományos körökben is – növekedni látszik, érdemes az elmélet mellett fölhozott érveket alaposabban szemügyre venni. Célszerű magával az alaptörténettel kezdeni: valóban egymást másolták-e a krónikások? Kaphatott-e szerepet a héber írás a székely írás létrejöttében?

Kézai Simon királya, IV. (Kun) László Thuróczy krónikájában
(Forrás: Wikimedia Commons)

A székely írás első említése a krónikás irodalomban

Horváth Iván egyik érve szerint a középkori krónikások folyamatos híradásai a székelyek írásáról nem sokat nyomnak a latban, mert bevett krónikás szokás szerint egymást másolták, így voltaképpen ugyanarra az egy forrásra, Kézai Simon krónikájára vezethetők vissza. Másrészt a humanista tudósok ismerték azt a hagyományt is, hogy a székelyek a hunoktól származnak, s azt is, hogy a hunoknak saját írásbeliségük volt. E kettőből könnyen összerakták, hogy akkor a székelyeknek a hunok írását is örökölniük kellett. Lehet tehát – szól az érv –, hogy a székely írás előbb volt meg elméletben, mint gyakorlatban: a humanisták úgy gondolták, hogy a hun-utód székelyeknél meg kell lennie a hun írás utódának is, és ha nem találták ennek nyomát, akkor megalkották – nem azért, hogy félrevezessék az utókort, hanem mert saját koruk tudományosságának szabályai szerint ez rendjén volt így, az ő felfogásuk szerint nem hamisítottak, hanem rekonstruáltak. Az írás pedig azért halad jobbról balra, mert megalkotói a humanizmus divatjának megfelelően a hébert vették mintának.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Nem nehéz észrevenni, hogy az érvelés ellentmondásos. Kézai Simon IV. (Kun) László (1272—1290) király krónikása volt, 1282 és 1285 között szerkesztette össze munkáját, tehát jóval a humanizmust megelőzően említette a székelyek írását – de hogyan beszélhetne a székely betűkről, ha egyszer jó kétszáz évvel később találták volna ki őket? Másrészt Kézai huntörténetének éppen az a lényege, hogy nem csak a székelyek, hanem a teljes magyarság a hunok utóda – miért csak a székelyeket „ajándékozta” volna meg a hunoktól örökölt írással? Az ellentmondás föloldható volna, ha kiderülne, hogy Kézai nem arról az írásról beszélt, melyet később székely ábécéként ismertek, hanem valami másról – ebben az esetben a történet úgy módosulna, hogy a humanisták a Kézainál olvasható, de e föltételezés szerint nem a székely ábécére, hanem valami más írásra vonatkozó tudósítását kapcsolták össze a hunok írásáról szóló értesüléssel, s ezek alapján alkották meg a székely írást.

A glagolita ábécé
(Forrás: Wikimedia Commons / Romanm / GNU-FDL 1.2)

Tény, hogy Kézai homályosan fogalmazott a székelyek írásával kapcsolatban. Azt írta, hogy „a vlachokkal együtt a határvidék hegyei között kapták meg a részüket, így hát a vlachokkal elkeveredve állítólag azok betűit használják.” Voltak, akik szó szerint vették a krónikás szavait, és arra gondoltak, tudósítása annak emlékét őrizte meg, hogy a székelyek valóban a vlahoktól, azaz a románoktól vették át az ortodox kereszténységhez kötődő írások valamelyikét, azaz Kézai igazából a cirill vagy a glagolita írásról beszélt volna. Ez a „humanista koholmány”-elmélettel sincs ellentmondásban. Csakhogy ez a föltételezés meglehetősen valószínűtlen. Először is, Simon mester értesülései nem különösebben pontosak, nyilvánvaló – maga írja –, hogy a székelyek saját írását sosem látta, csak hallott róla. Másrészt semmi nyoma annak, hogy a székelyek a latin és a székely betűkön kívül bármi más ábécét használtak volna. A 13. század végéről – tehát Kézai idejéből – viszont a székely írásnak már van emléke, így túl sok érv szól tehát az ellen, hogy Kézai, ha csak értesülésből is, ha pontatlanul is, de ne a székely ábécéről beszélt volna.

A székelyek írásának későbbi említései

A krónikások munkamódszere valóban az volt, hogy a korábban alkotók műveit hol szorosabban követve, hol kevésbé szigorúan másolták, és természetesen el is hagytak belőle, meg is toldották más forrásokból származó értesülésekkel. A székely írást Kézai után legközelebb említő Thuróczy János, Mátyás történetírója az 1480-as években írt krónikájában viszonylag szorosan követte Kézai huntörténetét (különféle kiegészítésekkel), jelentősen eltért viszont Kézaitól a székelyek írásáról szóló tudósítása. Ellentétben Kézaival, aki a székelyekről azt írta, hogy „keveredtek a vlahokkal”, Thuróczy éppen azt emelte ki, hogy az ő népük nem „keveredett idegen vérrel”, s hogy erkölcseikben is szigorúbbak, szokásaikban is mások, mint a többi magyar. „Ők még – írta – nem felejtették el a szkíta betűket, nem is használnak tintát és papírt, hanem botokra vésik azokat rovás módjára.”

Thuróczy János krónikájának első lapjai
(Forrás: Wikimedia Commons)

A szkíták – valójában a hunok – írásából tehát nem Kézai, hanem Thuróczy származtatta először a székelyek betűit. A szkíta népnév Thuróczynál a hunokat is magában foglalja, s mint Kézai után valamennyi magyar krónikás, ő is a magyarok közvetlen elődeinek tekintette a hunokat. Munkájának előszavában harcosan védelmezte Attilát, és szólt arról is, hogy a hunoknak volt írásbeliségük, s nem az ő hibájuk, hogy ennek kevés emléke maradt, mert inkább a kardforgatással voltak elfoglalva. Művének előszavában egyértelműen a hunok örökségének tartja a székelyek ábécéjét: „hiszen a mi korunkban is ugyanennek a népnek egy része, amely az erdélyi vidékeken él, valamilyen jeleket vés fába, s az efféle rovást úgy használja, mint a betűket”.

A székelyek írásának hun eredetéről szóló hagyományt tehát nem Kézai Simon, hanem Thuróczy János teremtette meg. Őt követte Mátyás másik történetírója, Antonio Bonfini, aki szerint a székelyeknek „szkíta betűik vannak, amelyeket nem papírra írnak, hanem rövid pálcikába rónak, és kevés jellel sok gondolatot fejeznek ki”. Ezt a hagyományt vette át Oláh Miklós, a nagytekintélyű katolikus főpap az 1530-as évek második felében írt munkájában: „Gondolataik és közlendő akaratuk kifejezésére a papíron, tintán és a más nyelveken használatos betűkön kívül fapálcikákra vésnek bizonyos, számukra érthető jeleket, és ezeket a rovátkolt pálcikákat a barátok és a szomszédok üzenet vagy levél gyanánt használják.” Thuróczyt követte Verancsics Antal – ő egyébként Oláh utóda volt az esztergomi érseki székben –, de fontos kiegészítéssel. A székelyek szerinte vallásukon kívül mindenben különböznek a magyaroktól, betűiket pedig négyszögletes fákba róják, jobbról balra, mint a zsidók, egyiptomiak és törökök, és néhány pont hozzáadásával sok értelmet fejeznek ki. Szintén Thuróczyra épített Benczédi Székely István 1559-ben kiadott világkrónikájában, szerinte a székelyek „most is különböznek a többi magyaroktól törvényekkel és írásokkal, kik Hunniabeli módra székely bötüvel élnek”.

A héber és a székely írás „rokonsága”

A 16. századtól Európa valamennyi nyelve azért versengett, hogy minél közelebbi kapcsolatba hozható legyen a héberrel: a korban uralkodó szemlélet szerint a héber volt a Paradicsom nyelve (vagy legalábbis a hébert vélték az eredeti, tiszta, Bábel előtti nyelvállapothoz legközelebb állónak), így aztán minél közelebbi „rokonságot” tudtak kimutatni egy nyelv és a héber között, annál közelebbinek tartották az adott nyelvet a bábeli zűrzavar előtti ősnyelvhez. Ezt a dicsőséget Európa sok népe szerette volna saját nyelvének tulajdonítani, így a magyar humanista tudósok igen örültek, hogy a magyaroknak saját írásuk van: a székely írás iránya kézzelfogható bizonyítékot nyújtott ahhoz, hogy a magyar nyelvet a héber közeli rokonának tartsák. (A nyelveknek és az írásoknak természetesen nincs közvetlen közük egymáshoz, de a középkorban a tudósok sem igen különböztették meg a kettőt – a nem nyelvészekkel ez ma is gyakran előfordul.)

Verancsics után aztán sokkal hangsúlyosabban jelenik meg a székely írás héber írásból (és a magyar nyelv héberből) való származtatása. Mindez természetesen nem szemben állt a hunoktól való származás tanával, hanem kiegészítette. Szamosközy István, Erdély történetírója szerint a székelyek betűiket „lehántolt és négyzetesre faragott pálcákra bicskaheggyel vésik úgy, miként hajdan Szkítiában közölték egymással a mondandójukat. Ezeket a betűket jobbról balra haladva helyezik el, a zsidók gyakorlata szerint, amiből felismerhetjük eredetét”. Szintén a héberrel való rokonság bizonyítékának tekintette a székely írást a 16. század végének egyik legjelentősebb humanistája, Baranyai Decsi János. A Telegdi János székely írást bemutató tankönyvéhez írt előszavában azt fejtegette, hogy a székelyek írása tanúskodik a magyarok egykori hadi dicsőségéről és kulturális nagyságáról, arról, hogy a magyar nyelv a héber rokona, s hogy a magyar nép „Istennek kedves”. A héber nyelvrokonság bizonyítékának látták a székely írást a későbbi grammatikaszerzők, Komáromi Csipkés György és Geleji Katona István is, a nézet legteljesebb kifejtése pedig a sokoldalú tudóstól, Bél Mátyástól származik 1718-ból.

Bél Mátyás értekezést írt a székelyek írásáról
(Forrás: mek.oszk.hu)

Az tehát igaz, hogy a székely írást a 16. századtól a 18. századig a héber írásból származtatták, de – Horváth tézisével ellentétben – nem azért haladnak jobbról balra a székely betűk, mert a héberhez való hasonlatosságot akarták erősíteni, hanem azért szolgálhatott a székely írás két évszázadig a héber-magyar nyelvrokonság bizonyságául, mert a sorokat jobbról balra írták. Ezt bizonyítja, hogy a héber és a székely írás irányának azonosságára már az előtt fölfigyeltek, hogy Melanchton nyomán elterjedt volna a héber különleges tisztelete, és kitört volna a héberrel való rokonítás láza. A Nikolsburgból (ma Mikulov) előkerült, első fennmaradt székely ábécé alá egy héber ábécé is került – nyilván a két írás irányának hasonlósága miatt. Az ábécé közvetetten Mátyás udvarához köthető, szerzője tagja volt a Mátyás által 1487-ben Párizsba küldött követségnek. Thuróczy és Bonfini híradása mellett ez is bizonyítja, hogy Mátyásnak valóban volt szerepe a székely írás Székelyföldön kívüli megismertetésében – számára is a hun származás bizonyítéka volt, és tudjuk, Mátyás szívesen látta (és láttatta) magát „második Attilának”. Arról azonban szó sincs, hogy a székely ábécét az ő tudósai, vagy a későbbi humanisták találták ki. Székelyföldön jóval korábbi emlékei is vannak ennek az írásnak – erről lesz szó legközelebb.