Ádám nevű olvasónk kérdésekkel fordult hozzánk:

A napokban volt szerencsém - már ha ez annak tekinthető - egészen véletlenül belefutni egy HírTV-s műsor egyik adásába, konkrétan az "Értékmentés másként" címűbe. A műsor, nagyjából 20 percen át, a rovásírás múltjáról, jelenéről és lehetséges jövőjéről szólt.
Mindenképpen szeretném leszögezni, hogy messzemenően laikusnak számítok a nyelvtudományokban, lényegében minden idevonatkozó ismeretem a NYEST-ről származik, ellenben nem tudtam úgy végighallgatni a műsort, hogy legalább öt percenként ne vágtam volna értetlen arcot, amikor a rovásírás egyik vagy másik, "tudományosan bizonyított", eredetére vonatkozó állítást hallottam.

Olvasónk elküldte nekünk a felvételt is, de sajnos a neten ennek nem sikerült nyomára bukkannunk, így sem bemutatni nem tudjuk, sem hivatkozni rá. A kérdésekre ettől függetlenül tudunk válaszolni, és utalunk a műsorban elhangzottakra is.

1. Tulajdonképpen mi a rovásírás? Most akkor képírás vagy betűírás?

A székely-magyar rovásírás, abban a formájában, ahogy ma ismerjük, betűírás. Ettől függetlenül persze származhat képírásból is – de tisztázzuk, mi is az a képírás.

Képírásnak általában azt az írást nevezzük, amely idegogramokból (~ ideogrammákból) áll, azaz egy-egy jel nem a nyelv hangjaira, hanem bizonyos jelentésekre utal. Ahhoz, hogy valóban képírásról beszélhessünk, ezeknek az ideogrammáknak rajzszerűeknek kell lennük, és emlékeztetniük kell azokra a dolgokra, amelyeket jelölnek: ilyenkor beszélünk piktogramokról. Nem igazán könnyű meghatározni, mikor is beszélhetünk piktogramról: ha például a 'ház'-at egy négyzet jelöli, akkor nehéz eldönteni, hogy az valóban házat ábrázol-e, vagy puszta ideogram.

A műsorban ugyan az hangzik el, hogy a rovásírás képírásból fejlődött, de a nyilatkozók egyéb megnyilvánulásaiból úgy tűnik, hogy valójában nem képírásra gondolnak. Az ideografikus írásban ugyanis szükségszerűen nagy a jelek száma (egy korlátozott használatú rendszerben is többszáz jelre van szükség: gondoljunk csak bele, hányféle kresztábla van, pedig azok rendszere még messze áll attól, hogy írásnak nevezzük!), a rovásírásban viszont legfeljebb néhány tucat jelről beszélhetünk. A nyilatkozók, úgy tűnik, egyszerűen arra gondolnak, hogy a betűk motiváltak, azaz létrehozóik alakjukat úgy választották meg, hogy az egy szó kezdő hangjára emlékeztessen.

Csakhogy ez nem csupán a rovásírásra igaz. Tudjuk például, hogy a mi a betűnk is a főníciai alefből alakult ki, amely egy olyan mássalhangzót jelölt, mely az 'ökör' jelentésű szó elején állt. A betű eredeti alakja egy ökörfej volt, és az idők során ez többször módosult: hogy a módosulások milyen mértékűek lehettek, könnyen elképzelhetjük, ha csak a latin ábécében megjelenő változatait vetjük egybe: a nagy A formája egészen más, mint a kis a-é. A latin betűk kialakulásának története azért is fontos a rovásírás szempontjából, mert rámutat: ha a rovásírásos jelek valóban annyira ősiek, amennyire a nyilatkozók mondják őket, akkor törvényszerű, hogy ma már nem tudjuk megmondani, honnan eredtek.

Ettől persze még lehetséges, hogy pl. a [c] jele a cél szóra megy vissza. A magyar nyelvben ugyanis viszonylag későn, a 14. század környékén jelenhetett meg, tehát a jele is csak ennél későbbi lehet (hacsak nem egy korábbi jel funkcióját változtatták meg). A cél egyébként német jövevényszó, mely 16. századtól adatolható a magyarban: azaz ha a jel keletkezésére adott magyarázat hiteles, akkor a jel ennél nem lehet régebbi. Más esetekben is inkább utólagos belemagyarázásnak tűnik a jelek eredetére adott magyarázat (hasonlókat a latin betűkkel is adhatunk: az l 'láb', az f 'fa', a t 'toll', az o odú, az u udvar stb.). Ettől még persze lehet igaz, hogy a rovásjelek valaha piktogramok voltak, csak éppen erről semmiféle megbízható adatunk nincs.

2. Mi közünk hozzá?

Tényként szögezhetjük le a következőket.

• A honfoglaló magyarság a sztyeppei kultúrkörben élt, és ebben a kultúrkörben ismerték a rovásírást, több változata is élt. Jó okunk van feltételezni, hogy ilyen írást vagy írásokat ismertek magyarok is.
• A Kárpát-medencéből a honfoglalás előttről és utánról is kerültek elő rovásírásos leletek.
• A magyarokról szóló írásos források említik, hogy a magyarok, pontosabban a székelyek ismertek egy saját (a latintól eltérő) írást – azt viszont semmi nem igazolja, hogy ezek tényleg a rovásírásról szólnak (elvben elképzelhető, hogy a magyarok egyes csoportjai a cirill vagy a glagolita írást tanulták el).
• Az az ábécé, melyet ma székely(-magyar) rovásírásként ismerünk, csak a humanisták korában bukkant fel. A korábbi leleteket ennek segítségével nem tudjuk elolvasni.

Mindezek alapján kevés biztosat mondhatunk. Az egyik legradikálisabb véleményt Horváth Iván képviseli, aki szerint a ma ismert székely rovásírást a humanisták találták ki. Ők úgy hitték, hogy a magyaroknak korábban volt saját írásuk, de ez elveszett, így „rekonstruálták”. Bár Horváth érvei sok szempontból meggyőzőek, nem fogadja el őket többek között Sándor Klára sem, elsősorban azért, mert egyes betűk belső-ázsiai török ábécék betűivel mutatnak párhuzamot (hasonló alakúak és ugyanazokat a hangokat jelölik): ezeket a humanisták nem találhatták ki, mivel nem voltak róluk ismereteik. Más betűk inkább cirill vagy glagolita eredetűnek tűnnek: Sándor Klára a folyamatos fejlődés jeleit éppen az ábécé hitelességére utaló jelnek tartja – ez persze azt is mutatja, hogy ez az ábécé eredetét tekintve lehet ősi, de ebben a formájában egyáltalán nem az.

Fontos figyelembe venni azt, hogy a rovásírások technikájukból (rovás, vésés) következően hasonlítanak egymásra. Így például a székely rovásírás első pillantásra hasonlít a germán rúnákra is, pedig semmi köze hozzájuk. A hasonló jeleket tartalmazó írások egyébként sem mindig szervesen fejlődnek egymásból: a cseroki írás például tartalmaz jeleket, melyek latin betűkre vezethető vissza, de nemhogy hangértékük, még jelölési rendszerük sem egyezik meg. Éppen ezért hiába találunk valahol olyan feliratot, mely a székely rovásírásra emlékeztet, amennyiben nem tudjuk kiolvasni a feliratot, nem lehetünk biztosak benne, hogy bármi köze van az általunk ismert rovásíráshoz.

Egyébként a videóban az az állítás is elhangzik, hogy csak székely-magyar rovásírásra jellemzőek a ligatúrák (azaz az egybeírt betűk). Ez igen nagyfokú tájékozatlanságra vall, hiszen ez – többek között – a latin írásra is jellemző. (Igényesebb tipográfiájú könyvekben bárki talál ilyet, ha alaposabban megfigyeli a fi, fj, fl vagy ff betűkapcsolatokat. De az ij ligatúrájából jött létre az ÿ, abból pedig az y, vagy a dán æ, a francia  œ, a német ß stb.) Horváth egyik érve a hamisítás mellett éppen az, hogy a rovásligatúrák a latin ligatúrákat másolják.

3. Ez csak egy abc vagy régen köthető volt egy és csakis egy nyelvhez?

Az általunk székely-magyar rovásírásként ismert rendszer egyértelműen a magyar nyelvhez köthető. Ugyanakkor a kevés székely rovásírásos nyelvemlék között is találunk latin nyelvűt: Szamosközy István ezt használta titkosírásként.

Ha a rovásírások tágabb családját nézzük, az elsősorban török nyelvekhez köthető, már ott, ahol köthető egyáltalán.

Egyébként írásrendszerek általában nem köthetőek nyelvekhez. Az ugyan meglehetősen általános jelenség, hogy egy-egy nyelvet csak egyetlen írásrendszerrel rögzítenek, de tévhit az, hogy egy nyelvre jellemző, miként írják. Šemmiből nem áll maďar söveg íráša közben hirtelen slovákoš heješírášra váltani, вадь эппен цирилл бетыккэл иш лэедезхетйык мондандонкат… Egyes nyelveken több rendszerrel is írnak, így például a cirillt és a latint egyszerre használják a szerbek, az arabról a latinra, majd a cirillre, s onnan vissza a latinra pedig egy évszázadon belül váltottak át a tatárok, az azeriek és több közép-ázsiai nép.

4. Most akkor mikor alakulhatott ki?

A válasz a második kérdésre adott válaszból nagyjából kiderül. Lehetséges, hogy a székely rovásírás az ótörök írásra vezethető vissza: igaz, annak sincsenek a 7. századnál régebbi emlékei. Ez talán a szogd írásra vezethető vissza, az pedig egészen a főníciaiig – így tehát az írás gyökerei ugyanott vannak, mint a latin betűs íráséi.

A másik véglet, hogy a székely rovásírást a humanisták találták ki, talán éppen Mátyás udvarában: ebben az esetben nem régebbi a 15. századnál.

Ha sokkal biztosabban ismernénk a történetét, korának meghatározása akkor is meglehetősen szubjektív lenne, hiszen meg kellene határozni, hogy mit tekintünk azonosságnak. Hasonló kérdés ez ahhoz, mint hogy milyen régi a mai magyar helyesírás. A legutóbbi, 1984-es szabályzat előtt nyilván másmilyen volt, de az első latin betűs nyelvemlékektől kezdve meglehetősen szerves fejlődés mutatható ki. Mikortól mondhatjuk, hogy az már lényegében a mai?

5. És hol?

Ez is a fentiek függvénye. Hasonló faragott vagy vésett jelekkel való írás már nagyon régen bárhol kialakulhatott. A székely rovásírás gyökerei – ha nem hamisításról van szó – valahol Belső-Ázsiában lehettek, de a magyarokhoz bizonyára a mai Dél-Oroszország, Ukrajna területére eső sztyeppevidéken kerülhetett, de akár az is elképzelhető, hogy ezt a formát csak a Kárpát-medence területén vették át. Sőt, mivel az írás csak a székelyeknél mutatható ki, és egyes vélekedések szerint a székelyek elmagyarosodott török népcsoport, az is elképzelhető, hogy a magyarokhoz csak a székelyek elmagyarosodásával került, értelemszerűen már a Kárpát-medencében.

6. És miből?

Amennyiben a székely rovásírás hiteles, feltehető, hogy sztyeppén használt türk írásokból fejlődött. Ez azonban nem feltétlenül azt jelenti, hogy a magyarok átvették egy másik nyelv írását. Nem sikerült ugyanis egyetlen olyan más írást sem találni, ahol az hasonló betűk hangértéke megegyezne a székely rovásírásban található betűk többségének hangértékével. Sőt, az is egyértelmű, hogy a sztyeppén is sokféle rovásírást használtak. Feltehető, hogy a sztyeppei népek nem az írásrendszereket, csupán az írás elvét vették át egymástól, az ábécéjüket maguk alakították ki, hasonlóan a cseroki írás születéséhez.

Ha pedig hamisítás… akkor is kérdés, honnan vették a humanisták ezeket az oly hitelesnek tűnő jeleket.

7. Mire volt hatással és milyen más nyelvek, írások voltak erre hatással?

Gyanítható a cirill vagy a glagolita ábécé hatása, ráadásul a magánhangzók jelölésében: könnyen elképzelhető, hogy korábban egyáltalán nem jelölték a magánhangzókat, és ezekkel viszonylag későn bővült a jelkészlet.

A székely rovásírás általunk ismert formájára hatott a latin betűs írás is: ebből eredeztethető, hogy az i és a j, ill. az u és a v formája azonos, illetve innen eredhetenk a ligatúrák.

A mai kiadványokban szereplő, az iskolákban ma tanított, a helységnévtáblákon szereplő rovásírásra pedig erősen hatott a mai magyar helyesírás. A valódi rovásírásos emlékekben az írás a hangjelelölő elvet követi, nem pedig a szóelemzőt, ráadásul pl. nem jelöli a mássalhangzók hosszúságát, a rövid magánhangzók csak a szó végén vannak következetesen jelölve. Ezzel szemben a rovásírás ma használt változata gyakorlatilag a helyesírással írt szavak transzliterációja, azaz lényegében csak a betűk alakját (és az írás irányát) változtatják meg.

(Az írás iránya kapcsán megjegyzendő, hogy amennyiben humanista kitalációról van szó, az a héber nyelv hatása. De ha nem hamisítás, akkor is elképzelhető, hogy az írás iránya nem volt szigorúan meghatározott, legalábbis addig, amíg a humanisták a szabályokat nem rögzítették.)

Arról nincs információnk, hogy ez az írás más írásrendszerekre hatott volna.

8. Kik és mikor használták?

A rovásírásos emlékekből úgy tűnik, hogy kizárólag arra használták, hogy megmutassák: ismerik. A fennmaradt feliratok általában a feljegyzőik nevét rögzítik – az általuk készített tárgyakon, vagy különösebb ok nélkül. A Nyugat-Európában tanuló diákok, a peregrinusok emlékkönyveiben találhatunk bejegyzéseket: az emlékkönyvekben a diáktársak általában többnyelvű bejegyzéseikben nyelvtudásukat fitogtatták, így szerepel önálló „nyelv”-ként a rovásírás. Nincsenek azonban rovásírással írt figyelmeztetések, levelek, stb., az egyetlen funkcionális használatnak talán a rovásnaptár esetét tekinthetjük.

Bármilyen régi is lehet a rovásírás, valószínűleg sosem volt széles körben ismert. Aki megtanulta, beavatottnak érezhette magát, dicsekedhetett tudásával, de gyakorlati célokra nem használta. Paradox módon a rovásírás-mozgalom éppen ebben a legtisztábban hagyományőrző: senki nem használja a rovásírást gyakorlati célokra ma sem, a legfontosabb annak fitogtatása (vagy legalábbis az a tudat), hogy az illető a rovásírást ismeri. Egy-egy rovásírásos helységnévtábla avatásán a jelenlevők jelentős része nem tudja elolvasni a feliratot, és aligha lesz valaha olyan, aki éppen a rovásírásos tábláról tájékozódik arról, hova is érkezett.

9. És végül: valóban égbekiáltó baromságokat beszélnek ebben a műsorban vagy csak az én ismereteim ennyire sekélyesek?

A műsorban tények keverednek butaságokkal. Az ilyen műsorok nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy józanul gondolkodó emberek kételkedni kezdjenek azokban a dolgokban is, amelyek egyébként biztosan állíthatók. A rovásírás tanulása vagy használata önmagában ártatlan és szórakoztató hobbi, de a köréje kerített ideológia veszélyes. A műsor készítői és a riportalanyok, úgy tűnik, azt szeretnék hinni, hogy a magyarok különbek más népeknél, és ezt kényszeresen igazolni is próbálják. Pedig ha véletlenül kétség nélkül beigazolódna, hogy a rovásírás humanista hamisítás, akkor sem lennénk kevesebbek. De vajon mi történne azokkal, akik erre építik azonosságtudatukat?

Végül egy apró momentum. A filmben elhangzik, hogy a rovásírást egy gyengébb képességű gyerek is másfél óra alatt elsajátíthatja. A műsorvezető, Borbás Mária a műsor végén bizonytalanul felír két rovásjegyet a táblára, és megkérdezi: „Jól írtam?”. Úgy látszik, bármilyen fontos a rovásírás, annyira azért nem, hogy rászánjon másfél órát, és meg is tanulja. E hozzáállás hitelessége pedig pontosan tükrözi az egész hozzáállás hitelességét.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése