Beszámolósorozatunk előző részében kiderült, hogy nem tökéletesen reménytelen vállalkozás a nyelvtudomány bizonyos kérdéseit, problémáit megismertetni gimnazista korú diákokkal. A nem kevéssé nagyravágyó tervünk az volt, hogy a szintaktikai előfeszítés jelenségét, és az ezzel kapcsolatos pszicholingvisztikai kísérleteket ismertetjük meg a lelkes és egyébként igen tehetséges közönséggel. Azt is alapelvként tartottuk szem előtt, hogy előadások helyett tevékenységeken keresztül fogjuk kibontani a választott témát.

Ennek a tervnek megfelelően az első foglalkozás alkalmával két rövid kísérletet végeztünk el. Mind a kettő az emlékezéssel, a memória működésével volt kapcsolatos. Az egyiknek az volt a tanulsága, hogy egy előzetesen már tapasztalt inger befolyásolja ugyanannak az ingernek a következő észlelését: pozitívabbnak, szimpatikusabbnak ítéljük azokat a dolgokat, amelyek ilyen módon ismerősek számunkra. A másik esetében pedig az volt a tanulság, hogy a szabályosságokat öntudatlanul is észrevesszük és később, ha kimondani nem is, de alkalmazni képesek vagyunk az ily módon impliciten megtanult szabályokat.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Mitől tudományos, ha egyáltalán?

A nyelvészethez tehát nem merészkedtünk nagyon közel az első foglalkozás alkalmával. Mindeddig csupán általános pszichológiai jelenségekről volt szó. Persze, aki szemfüles volt, azonnal megkereste a kapcsolatokat: a memóriának alapvető szerepe van a nyelvelsajátításban, és abban is szerepet játszik, hogy egy felnőtt beszélő nyelvváltozata hogyan változhat. Az is világos, hogy a nyelvtanulás során implicit módon tanuljuk meg az anyanyelvünk szabályosságait, a kisgyerekek nem a nyelvtant bújják. De ne szaladjunk ennyire előre!

Hová tart?
(Forrás: Molnár Cecília Sarolta)

A második alkalommal közelebb merészkedtünk tehát a nyelvtudományhoz. Miután már megismerkedtek a diákok két pszichológiai kísérlettel, most általánosságban azt kérdeztük tőlük elsőként, hogy tudomásuk szerint mi a különbség a (hétköznapi) megfigyelés és a kísérletezés között. (Arról már korábban részletesebben írtunk, hogy miért van szükség a tanulás folyamán az előzetes ismeretek előhívására.) A beszélgetés eredményeit egy úgynevezett T-táblázatban összegeztük is.

Megfigyelés	Kísérlet
spontán, véletlenszerű a körülmények esetlegesek esetleges a minta az általánosítás megtévesztő lehet (pl. sztereotípiák)	tervezett ellenőrzött körülmények tervezhető a minta megismételhető van egy előzetes hipotézis, amit bevett tudományos módszerekkel ellenőriznek

A legfontosabb különbségek tehát tökéletesen világosak voltak a diákok számára. És a beszélgetés során elhangzott az a kulcsszó is, amely köré ezt a foglalkozást építettük: a hipotézis.

Mit állítunk? És mi a hipotézisünk?

A következő lépésben három-négy fős együttműködő csoportoknak egy-egy állítást adtunk. Az állítások mind a nyelvre (némelyek szűkebben a magyar nyelvre) vonatkoztak. A csoportok feladata az volt, hogy amennyiben az általuk kapott állítást korrekt tudományos hipotézisnek tartják, találjanak ki olyan tudományos eljárásokat, módszereket, amelyekkel bizonyítani (vagy cáfolni) lehetne az állítást. Ha azonban az állítást valamilyen szempontból problémásnak találták, akkor ki kellett javítaniuk (ha ez egyáltalán lehetséges volt), majd utána kellett bizonyítási módszert kitalálni a már kijavított állításra. A csoportok ezekkel az állításokkal szembesültek:

1. A magyar nyelvben az ami nem használható konkrét főnevekre történő visszautaláskor.
2. A magyar nyelvben sosem állhat a kérdőszó után közvetlenül igekötő.
3. A magyarban az esetek többségében az alany megelőzi az állítmányt.
4. A világ összes nyelvében van alany és állítmány.
5. Az emberi nyelv a kommunikáció legtökéletesebb eszköze.

 A diákok rövid ideig tartó szemöldökráncolás után elkezdték ízekre szedni a fenti állításokat: sokáig nem maradhatott titok, hogy egyik sem elég pontos ahhoz, hogy tudományos hipotézisnek nevezzük. Viszont majdnem mindegyik olyannak bizonyult, amilyen állításokkal lehet találkozni általában a nyelvvel, vagy speciálisan a magyar nyelvvel kapcsolatosan. Lássuk tehát, milyen problémákat találtak!

1. A magyar nyelvben az ami nem használható konkrét főnevekre történő visszautaláskor.

Az első állítással kapcsolatosan rögtön kiszúrták, hogy a „nem használható” megfogalmazás alsó hangon is veszélyes: értelmezhető ugyanis előíró (preskriptív) módon is. A mondatnak ezt a részét tehát cserélni kell: „nem használatos" vagy „nem fordul elő”. Az állítás megfogalmazásában a következő buktatót a „konkrét főnevek” fogalma jelentette. Ezt a terminust ugyanis csakis akkor használhatjuk egy tudományos állításban, ha pontosan definiáltuk, mit tekintünk konkrét főnévnek, és ha a definíció alapján a nyelvben előforduló kifejezésekről egyértelműen el tudjuk dönteni, hogy konkrét főnevek-e vagy sem. (Ezen a ponton még nem árultuk el, hogy ez korántsem olyan könnyű feladat, mint amilyennek elsőre látszik...)

Tábla
(Forrás: Molnár Cecília Sarolta)

A javítgatások és pontosítások után úgy döntött a csoport, hogy az állítás igazolható. Ennek módszere lehet például az, ha egy adott magyar nyelvű szövegbázison (korpuszon) elvégezzük a szükséges elemzést: kikeressük az amit tartalmazó mondatokat, majd megvizsgáljuk, hogy az egyes esetekben mire utal vissza az ami. Ha csak egyetlen példát is találunk, amelynek esetében konkrét főnévre utal vissza, az állítást sikerült cáfolnunk. (Adott esetben ez igen gyorsan meg is lenne: A balta, ami éles volt, belehasított a fába.)

2. A magyar nyelvben sosem állhat a kérdőszó után közvetlenül igekötő.

A második állítással kapcsolatban nagyon hasonló problémák merültek fel, mint az előzővel, bár kétségtelenül barátságosabban és tudományosabban hangzott elsőre. Egyrészt itt is óvatosnak kell lennünk a „nem állhat” értelmezésével, hogy az előíró szemléletű értelmezést elkerüljük, érdemes itt is egyértelműbbnek lennünk: „nem áll” vagy „nem fordul elő”. Ezek után az állítás bizonyíthatóságához az kell még, hogy pontosan el tudjuk dönteni az egyes nyelvi elemekről, hogy azok az igekötők, illetve a kérdőszók kategóriájába esnek-e. Abban megegyeztünk, hogy ha úgy vesszük, hogy mind a két szófaj elemei felsorolhatóak, azaz zárt a szóosztályokról van szó, akkor nincs gond. De aztán kiderült, hogy mégis van még egy kis pontatlanság: a magyar nyelvben ugyanis nincsenek igekötők és kérdőszók, ezek absztrakciók, a magyar nyelv lehetséges nyelvtani elemzésében vannak. A diákok számára megnyugtató volt a mondat fogalmi absztrakció használata: „a magyar nyelv mondataiban”.

Az állítás cáfolására a csoport egyszerűen elénk tárt egy ellenpéldát:

– Felvitted az ágyneműt?

– Hova fel?

A módszer, amit alkalmaztak, nem más, mint az introspekció: a magyar nyelv anyanyelvi beszélőiként megalkottak egy szöveget, amelyben a kérdőszó után igekötő szerepelt, majd anyanyelvi intuíciójuk alapján úgy döntöttek, hogy a kérdéses mondat helyes, azaz megfelel a magyar nyelv nyelvtani szabályainak. És ez a nyelvészeben valóban elfogadott módszernek számít!

3. A magyarban az esetek többségében az alany megelőzi az állítmányt.

A harmadik állítással kapcsolatosan az előzőhöz hasonló probléma merült fel, csak még radikálisabban. Az hagyján, hogy „a magyarban” nincsenek alanyok és állítmányok, csupán a mi elemzésünkben; ezt a problémát már az előző esetben is észleltük. Durvább a helyzet azonban az előzőnél abból a szempontból, hogy az alany és az állítmány fogalmi kategóriák nem olyanok, mint a kérdőszó vagy az igekötő. Világos, hogy az alanyokat és állítmányokat nem lehet felsorolni, hanem definiálnunk kell őket, és a definíciók alapján egyértelmű elemzéseket kell produkálnunk. A diákok persze ontották az ismert nehéz eseteket:

Gábor a táblát festette le. – Mit állítunk? Festette? Lefestette? A táblát festette le?

Ennem kéne egy csokit. – Itt valóban az ennem az alany?

A sas egy madár. – A madár az állítmány?

Ennek ellenére azt mondták, ha az elemzési nehézségeken túljutunk, az állítás igazsága kideríthető. Ők egy komplett szociolingvisztikai interjúsorozatot képzeltek el módszerként! Először is reprezentatív mintát vennének a magyar beszélőközösségből. Ezeket az embereket beszéltetnék kellő hosszúságú interjúk keretében. Az interjúk szövegeiből összeállítanának egy nagy korpuszt, amit elemeznének. Majd összeszámolnák, hány olyan mondat van, amelyben van alany és állítmány, majd megvizsgálnák, hány olyan mondat van, amelyben az alany megelőzi az állítmányt. Ha az esetek több mint 50 százalékában megelőzi, akkor az állítás igaz.

Kutatócsoportok
(Forrás: Molnár Cecília Sarolta)

Nem hangzik rosszul, bár nem szívesen lennénk a kutatók helyében, akik ezt a projektet kell, hogy végigcsinálják. A többiek azonban még egy buktatót felfedeztek: hogyan elemeznék az úgynevezett rejtett alanyos mondatokat?

Elment vásárolni.

Villámlik.

Gyorsan át is tértünk a negyedik állításra, nehogy ezeket az elemzési problémákat nekiálljanak megoldani...

4. A világ összes nyelvében van alany és állítmány.

Az állítás teljesen világos módon magában foglalja az előzőnél felmerült problémákat. Meg még egy apróságot: „a világ összes nyelvében”. Hogy kell ezt érteni? Felmerül a probléma, hogy a világ nyelveit sokszor még felsorolni is elég nehéz, ugyanis arról sokat lehet vitatkozni, hogy meddig tart az egyik nyelv, és hol kezdődik a másik. A dolog tehát praktikusan elég kivitelezhetetlen. De feltéve, hogy az adatok összegyűjtése nem jelent gondot – mondjuk a fenti módszerrel összegyűjtöttük a kellő számú adatot a világ összes nyelvéből –, az elemzési problémák megsokszorozódnának.

Az ilyen típusú állítások, az úgynevezett nyelvi univerzálék tehát igen nehezen bizonyíthatóak/cáfolhatóak. Mégis szeretünk abban hinni, hogy vannak ilyen univerzálisan, az összes nyelvre igaz állítások, hiszen azt feltételezzük, hogy az emberi nyelvekben igenis van valami közös.

Univerzálénak tűnt az ötödik állítás is:

5. Az emberi nyelv a kommunikáció legtökéletesebb eszköze.

Ezt azonban azonnal – teljesen jogos – felháborodás övezte. Az állítás ugyanis tökéletesen tudománytalan, mivel szubjektív – mondták a diákok. A „legtökéletesebb” ugyanis nem egy mérhető, objektív kategória. Olyasmire kellene tehát cserélni, ami mérhető, egzakt: a hatékonyság merült fel lehetőségként, de ezt is nagyon nehezen tudnánk számszerűsíteni... Ezek után jött a következő nehézség: hogyan definiáljuk a kommunikációt? Ez az állítás összességében elég menthetetlennek bizonyult tudományos szempontból.

A foglalkozás végére a diákok sokféle hipotézist láttak, és azzal is szembesültek, hogy ezeknek a tudományos igazolása nem mindig egyszerű feladat. Azt azonban ők sem értették még ekkor, hogy mindennek mi köze van a kísérletezéshez. Ez azonban csak beszámolósorozatunk következő részéből fog kiderülni...

A foglalkozást Kurdi Benedek, Pándi Julis és Molnár Cecília tervezték és vezették le. A kísérletben az ELTE Radnóti Miklós Gyakorlóiskolájának gimnazistái vettek részt a Schiller Mariann által vezetett önszerveződő tábor keretében.