Az elmének a testre gyakorolt hatásáról és a placebohatásról szóló, nemrégiben megjelent cikkünk több nyelvi jellegű kérdést is fölvetett. Az egyik természetesen helyesírási: hogyan kell írnunk a placebo szót? A másik pedig etimológiai: honnan ered ez a furcsa, nemzetközi szó, ami a magyarban is meghonosodott? Most az első, könnyebbik kérdésnek járunk utána.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A helyesírási kérdés annyiban könnyen megválaszolható, hogy mind a Magyar helyesírási szótár, mind pedig az Osiris Kiadó-féle helyesírási kézikönyv (OH.) tartalmazza placebo alakban. Tehát a szóvégi magánhangzó hiába hosszú, az írásban megőrizzük az eredeti, „idegen” írásformát. Ez azért lehet indokolt, mert a szó még a helyesírás szabályozói szerint „nem honosodott meg” kellőképpen. Persze, mint a többi hasonló idegen eredetű szó esetében, a toldalékos alakokban a tővégi magánhangzó hosszúságát jelöljük: placebo, de placebók, placebót, placebóval. Ez idáig tiszta sor, még akkor is, ha a kifejezést olyannyira bevettnek érezzük, hogy nem is igazán tudunk rá jó magyarítást.

Sok mindenre jó...
(Forrás: Wikimedia Comons / Jean Siméon Chardin (1699–1779) )

Helyesírási érdekesség, hogy Tótfalusi István Idegenszó-tára placébó alakban hozza a szót. Ez az írásforma szintén nem követi az elterjedt [placebó] ejtést. Fogósabb kérdés, hogy hogy írjuk azt, hogy placebohatás? Az idegen nyelvű mintákra sokan különírják (placebo effect – placebo hatás); más viszont érzi az összetételt, és ezért kötőjelet tesz: placebo-hatás. Szerencsére az OH. ebben is egyértelmű; ott placeboeffektus szerepel. Bármilyen furcsa, összetételekben tehát (szemben a toldalékos alakokkal) ezek szerint nem jelöljük hosszúval a tővégi magánhangzót.

Most, hogy utánajártunk a placebo helyesírásának, máris sokkal jobban érezzük magunkat! Ne mondja, hogy Önre nem hat!