Hogy mikor kell határozott névelőt használni, és mikor nem, az híresen nehéz kérdés. Nemcsak a magyarban, más nyelvekben is. Persze vannak olyan nyelvek (mint például a szláv nyelvek a bolgár és a macedón kivételével), ahol egyáltalán nincs névelő – ezeknek a nyelveknek a beszélői birkóznak meg a legnehezebben más nyelvek névelőhasználatával. De a magyarok például nehezen tanulják meg az angol névelő helyes használatát is, és megfordítva. Szabolcs nevű olvasónk viszont úgy érzi, hogy a saját anyanyelvén nehezebben boldogul, mint angolul:

Tegnap bevittük a feleségem nagypapáját a kórházba (most miért nem azt írom, hogy kórházba vittük a nagypapát?). Kórházba ment a nagypapa, és nem „a kórházba ment”, mert amoda mi mentünk. Laci börtönbe ment, én megyek a börtönbe, hogy vigyek neki ráspolyt.

Angolban – nekem legalábbis – az egész dolog valahogy szimplábbnak tűnik.

Egyetértek Szabolcs megítélésével, én is úgy használom a határozott névelőt, mint ő. De miért? A jelenség nagyon érdekes, és érdemes egy kicsit távolabbról elindulni, ha meg akarjuk érteni.

Ráspoly
(Forrás: Wikimedia Commons / Bundesarchiv, B 145 Bild-F063634-0006; Hoffmann, Harald; CC BY-SA 3.0)

Határozott névelőnek azokat az elemeket szoktuk nevezni (akár valóban elöl áll, mint a magyarban, akár hátul, mint a bolgárban, a románban vagy a svédben), amelyeknek van egy nagyon gyakori és közönséges funkciója: a határozottság jelölése. Mit jelent a határozottság? Körülbelül azt, hogy amikor határozott kifejezést használunk, azzal azt üzenjük a hallgatóságnak, hogy amire utalunk, azt ismerik, és a leírásunk alapján egyértelműen képesnek kell lenniük azonosítani. Például ha a sárga kalapról beszélek, azzal azt üzenem a hallgatóságnak, hogy valahonnan ismernie kell ezt a tárgyat (mert például láthatja, vagy mert éppen említette valaki), és hogy a kifejezés leíró tartalmából (abból, hogy sárgának és kalapnak neveztem) ki is kell tudnia találni, hogy melyik tárgy az. Vagyis a határozottságban az ismertségnek és az egyediségnek van fontos szerepe.

A határozatlanság természetesen ennek éppen az ellenkezője. Ha határozatlan kifejezést használok, azzal azt üzenem a hallgatóságnak, hogy azt, amire utalok, nem kell tudnia azonosítani, vagy mert nem is ismeri, vagy ha ismeri is, abból a leírásából, amit használok, nem kell tudnia azonosítani. Tehát ha azt mondom, egy barátom telefonált, akkor azzal azt üzenem: kedves hallgatóság, ne törődj vele, hogy ki az, aki telefonált, elég annyit tudnod, hogy egy barátom volt, de vagy nem is ismered őt, vagy ha ismered, nem kell képesnek lenned azonosítani annyiból, amennyit mondtam róla, ti. hogy a barátom.

Ha ilyen kézenfekvő a határozottság meghatározása, akkor érthetetlennek tűnik, hogy miért vannak eltérések a nyelvek között abban, ahogy a határozott névelőt használják (már ha egyáltalán ismernek ilyen funkciójú elemet). És hasonló változatosságot figyelhetünk meg a határozatlanságot jelző elemekről, például a határozatlan névelőkről is. Az eltérések abból adódnak, hogy különböző esetekben eltérő a határozottság jelölésének fontossága. Vannak például olyan kifejezések, amik eredendően határozottak, például a személynevek. Amikor azt mondom, hogy Jóska telefonált, eleve feltételezem, hogy a hallgatóság számára világos, hogy melyik Jóskára gondolok, vagyis a Jóska itt határozott kifejezés, az értelmezésében az ismertség és az egyediség is fontos. Ezért például az, hogy személynevek előtt áll-e, állhat-e határozott névelő, és ha igen, akkor mi a szerepe, az nagyon eltérő az egyes nyelvek között. (A magyarban nyelvjárásonként is eltér a határozott névelő használata tulajdonnevek előtt.)

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Ha tehát egy kifejezés eleve csak határozottként értelmezhető, akkor nem nagyon fontos, hogy van-e előtte határozott névelő, vagy nincs, és hogy használjuk-e, vagy sem, az csak nyelvszokás, konvenció kérdése (például az angolban sosem használják), vagy pedig a határozottság jelölésétől eltérő funkciót kaphat a használata. Például azok, akik a magyarban használnak határozott névelőt személynevek előtt, általában a jelölt személlyel való közeli ismeretséget jelölik vele. Mondhatom azt, hogy A Jóska telefonált, mert valószínűleg közelről ismerem Jóskát, esetleg még azt is, hogy Az Orbán mondott egy beszédet, mert Orbán Viktor nagyon gyakran szerepel a hírekben és a beszélgetésekben, de az már különös lenne (bár nem elképzelhetetlen), hogy A Széchenyi forog a sírjában.

Egy másik, kicsit hasonló példa az, amikor (a hallgatóság számára ismert) anyagokról beszélünk: Az arany kb. 1000 fokon olvad. hallgatóság számára ismert anyagról van szó, és mivel csak egyetlen anyagot hívnak aranynak, a hallgatóságnak képesnek kell lennie azonosítani, hogy miről van szó. Tehát az anyagnevek sok mindenben hasonlítanak a személynevekhez, bár persze sok mindenben el is térnek tőlük. Így csak a nyelvszokás határozza meg, hogy használunk-e határozott névelőt, amikor egy anyagról beszélünk. A magyar nyelvszokás kötelezővé teszi, de például az angolban sosem használunk ilyenkor névelőt: Gold melts at about 1000 °C.

Érdekes az is, hogy a gyakorlati nyelvhasználatban milyen lazán kezeljük az egyértelmű azonosíthatóságot, mint a határozottság feltételét. (Az ilyenfajta lazaságot egyébként más esetekben is gyakran megfigyelhetjük a nyelvhasználatunkban.) Például egy idegen lakásban nyugodtan megkérdezhetjük, hogy Hol van a fürdőszoba?, bár mi magunk sem tudjuk azonosítani a helyet, amire utalunk, mert feltételezhetjük, hogy aki majd útbaigazít, az képes lesz a megfelelő helyiséghez irányítani. Sőt, egy nagyobb épületben (mondjuk színházban vagy kórházban) is megkérdezhetjük, hogy Hol a vécé?, annak ellenére, hogy majdnem biztos, hogy egynél több vécé is van. Az, aki ismerős ott, majd kitalálja, hogy melyik vécé van a legközelebb, és azt fogja az egyértelműen azonosítandó helynek tekinteni, és oda küld minket.

Hol a vécé?
(Forrás: Wikimedia Commons / Charles Marville (1813–1879))

Az is gyakran előfordul, hogy a helyzetből és a közlés tartalmából egyértelműen adódik, hogy határozott kifejezést kell-e használnunk, és ez annyira kézenfekvő, hogy a határozottság jelölése emiatt redundáns (nem hordoz információt), és nyelvenként, sőt kifejezésenként változó módon elhagyható. Például ha egy város külterületén vagy a közelébe eső helyen vagyunk, akkor abban a nagyon gyakori helymeghatározásban, hogy a városba(n), a határozottság jelölése elvileg felesleges. Magyarul mégis kötelező kitenni a névelőt, nem mondhatjuk, hogy *Városba megyek, csak azt, hogy Bemegyek a városba. Szabolcs azt mondja, neki angolban „szimplábbnak” tűnik a helyzet, pedig nem az. Angolul például éppen ebben az esetben választható a névelő használata: I’m going to (the) town, de ha nagyobb városról van szó, amit citynek akarunk nevezni, akkor már kötelező a névelő: I’m going to the city. Ez azért van, mert az angolban van egy külön to town kifejezés, ami éppen azt jelenti, hogy ’a városba’, de nincs hasonló értelemben olyan kifejezés, hogy to city. Hasonlóképpen angolul léteznek a to school ’(az) iskolába’, to hospital ’(a) kórházba’ kifejezések is. Nem véletlenül alakultak ezek ki: gyakran használjuk ezeket a helymegjelöléseket olyan helyzetekben, amikor vagy egyértelmű, hogy hol van az a bizonyos város, iskola, kórház, vagy nincs jelentősége annak, hogy a hallgatóság képes-e azonosítani. De például a teljesen hasonló okokból kialakult ’moziba megy’ jelentésű kifejezésben az angol nyelvszokás előírja a határozott névelőt: to the movies.

Nem kenyerem a leíró nyelvtani fontoskodás, vagyis az, hogy mindenáron nyelvtani szakszavak segítségével próbáljak megvilágítani egy jelenséget, különösen, mivel ezeknek a terminusoknak a behozása sokszor csak elhomályosítja a lényeget. De ha mégis az iskolából megmaradt hézagos ismereteinkre próbálunk támaszkodni, amikor Szabolcs kérdésére keressük a választ, akkor azt mondhatjuk, hogy a börtönbe(n), kórházba(n), iskolába(n), moziba(n) (akárcsak az angol to/in town, to/at school, to/at the movies) kategóriájukat tekintve félúton vannak a helyhatározóragos névszói szerkezet és a határozószó között. Amikor még névszói szerkezetként működnek, akkor az alaptag elé határozott névelőt (és mindenféle mást is) tehetünk (bevonult a (megyei) börtönbe), amikor viszont már határozószóként, akkor rögzített alakjuk van, névelőt nem tartalmaznak, még akkor sem, ha értelmileg határozott helyre utalnak (iskolába megy). Sőt, a magyarban az ilyen határozószók funkciójukban az igekötőkhöz is nagyon hasonlítanak, és akár igekötőnek is tekinthetők. Az iskolába megy mondattani viselkedésében nemigen különbözik a hazamegy vagy akár a visszamegy igéktől.