Nem vagyok kifejezetten Kispál és a Borz-rajongó, de a zenekar és Lovasi András munkásságát a kezdetektől figyelemmel kísérem. A múlt század nyolcvanas éveiben a külföldi és magyar underground zenéken nőttem fel – a magyarok közül főként a Trabantot, a Balatont, a Neuroticot, az URH-t, az Európa Kiadót hallgattam –, és természetes volt, hogy a Kispál és a Borz első demókazettája is a magnómban landolt. Aztán persze az egyre duzzadó rajongótáborral párhuzamosan én is sorra megismertem slágereiket, stúdiólemezeiket, bár népszerűségük mindig is visszatartott attól, hogy koncertjeikre is ellátogassak. Nyilvánvaló, hogy az a sok százezer lelkes ember, aki imádja a Kispál és a Borzot – és most a Kiscsillagot –, azért is élvezi e két együttes számait, mert a szövegek tartalmasak. Hétköznapiasan ezt úgy szokták mondani, hogy a szövegek „érdekesek”. Szinte mindenki tisztában van azzal, hogy a magyar könnyűzenében elsöprő mennyiségben születnek a kirívóan rossz rímekkel megtűzdelt, semmitmondó dalszövegek, így óriási felüdülés olyan számokat hallgatni – akár magyarokat, akár külföldieket –, amelyeknek a szövegei magvasak, talányosak.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Ez a fajta rejtvényszerűség különösen jellemző Lovasi András dalszövegeire. Ahogyan másik védjegye, az irónia-önirónia is, amely szintén ritka madár a magyar pop-rock világában. Röviden arról van szó, hogy az igazán jó számok nemcsak a testre és a lélekre hatnak, vagyis nemcsak táncolni lehet rájuk, és érzelmileg megindítóak, felkavaróak, hanem szellemi táplálékot is nyújtanak, vagyis elgondolkodtatnak.

Sajnos az ilyen zenéket alternatívnak csúfolják. Pedig pont fordítva kellene lennie: a kommersz zenéket kellene alternatívnak nevezni, hiszen ezek nem nyújtanak teljes, azaz testi-lelki-szellemi élményt, csak az ösztönökre hatnak. Viszont az is igaz, hogy az alternatív besorolás bizonyos szempontból mégis helytállónak tekinthető. Egyrészt azért, mert a mélyértelmű számok csak egy kisebbség számára jelentenek értéket, másrészt pedig azért, mert a tartalmas számokra többnyire a megszokottól elütő, másfajta gondolkodásmód jellemző.

Úgy vettem észre, hogy a magvas szövegek az esetek többségében értetlenséget váltanak ki, vagy egyszerűen az értelmezés hanyag mellőzését eredményezik. Nem végeztem ugyan közvélemény-kutatást, de például a Húsrágó, hídverő című számról az elmúlt csaknem negyed század alatt néhány alkalommal beszélgettem emberekkel, és ők őszintén elmondták, hogy bár nagyon szeretik ezt a számot, és nagyon „érdekesnek” találják a szövegét, de nem értik. Volt olyan is, aki nevetve azt mondta, Lovasi valószínűleg be volt tépve, úgy írta, de ez nem baj, hiszen hajdanán a sámánok is gyakran használtak drogokat különleges transzállapotuk elérésére.

A Kispál és a Borz első albuma: Naphoz holddal
(Forrás: pctrs.network.hu)

Az is általános tapasztalatom, hogy a versolvasás és verselemzés legádázabb ellenségei – néhány nagyszerű kivételtől eltekintve – az irodalomtanárok. Alig találkoztam olyan emberrel, aki egy életre ne gyűlölte volna meg a verseket és különösen a verselemzést az irodalomórákon. Úgyhogy az a különös jelenség, hogy Lovasi dalszövegei a zenei rajongás ellenére gyakran értetlenségbe vagy közömbösségbe ütköznek, elsősorban az oktatási rendszer romboló hatásának tulajdonítható. Pedig Lovasi – és még néhány magyar vagy külföldi előadó – dalszövegei éppen arra volnának jók, hogy az iskolákban súlyosan megbetegített fiatalok kigyógyulhassanak a poetica undoritisből, és ráleljenek a költészet nyújtotta örömökre.

Nem állítom, hogy egy verset vagy dalszöveget mindenáron meg kell fejteni, mert csodálatos élmény, ha a szövegnek megmarad a maga sajátos titka, másrészt pedig megeshet, hogy az ember a belemagyarázás hibájába esik. Viszont a nemzedéki himnusznak is titulált Húsrágó, hídverő című számnak meglehetősen egyértelmű az üzenete. Nem halandzsa és nem is drogos ködgomoly. A legősibb és legmélyebb emberi félelem és vágy kifejeződése. Újdonsága abban áll, hogy a rock műfajában van előadva. Ráadásul nem lassú és búskomor, hanem gyors, dinamikus és kellően laza szerzemény, s ez megtévesztő módon eltereli a figyelmet arról, hogy a legsúlyosabb és legegyetemesebb emberi problémáról van szó. A rock műfajának ezt a rejtett kettősségét Lovasi gyakran kiaknázta, ahogyan az irónia-önirónia is alapvető sajátossága, szinte kötelező kelléke szerzeményeinek. A „húsrágó” a fizikai pusztulás, a testi vég, a „hídverő” pedig a transzcendálás, az önmeghaladás megszemélyesítése. És ennyi csak a titok megfejtése.

Kispál és a Borz: Húsrágó, hídverő

És most nincs más, hát jöjj elő 
Húsrágó, hídverő, félkarral ölelő 
Itt elveszett este egy bogár a testbe 
Hogyha új trükköt nem csinálsz 
Holnap kijön egy óriás 
Téged megesz, engem elás 
És nem csinál semmi mást 
Ez a kurva nagy óriás 

Mindentől messze, a szívhez közel 
Csinálj csodát, én meg elhiszem 
Hogy kell egy rendszer, ami nem mozog 
És megígérte Anyu is, hogy megkapod 

Mert a karod csak egy holt ág, vágd el és szaladj 
Egyvonalban vannak most a szíved meg az agyad 
Húsrágó, hídverő ne sírj a versen 
Én idáig jöttem, most dolgozzon a lelkem

A szám többi része e kulccsal már játszva értelmezhető. Persze mindenkinek a képzeletére van bízva, hogy egészen pontosan mit hogyan fog fel. Szerintem a „fél karral ölelő” azt jelenti, hogy a világban a szeretet és a boldogság csak pillanatokra lehet teljes, az emberi lét az örömök mellett fájdalmakat, hiányokat szül. Az „És most nincs más, hát jöjj elő” felszólítás azt jelenti, hogy most végre tisztázni akarom a helyzetemet, és szembe akarok nézni a legalapvetőbb félelmeimmel, tapasztalataimmal. A testben elveszett bogár a halálfélelmem kifejeződése, ahogyan a „kurva nagy óriás” is. Azért kell „új trükköt” kitalálnom, mert különben nem menekülhetek meg a metafizikai kutyaszorítóból. De az első és legfontosabb, hogy szembenézzek siralmas helyzetemmel. Egyáltalán felismerjem, hogy bajban vagyok. Ahogy Hamvas Béla mondta: a pácban mindenki benne van.

„Téged megesz, engem elás...”
(Forrás: Wikimedia Commons / Louis Huard (1813–1874))

A vallások évezredek óta számos menekülési lehetőséggel szolgálnak, és papjaik minduntalan az egyetlen igazságot, a bombabiztos üdvöt hirdetik. Erről szól az a rész, hogy „mindentől messze, a szívhez közel, csinálj csodát, én meg elhiszem, hogy kell egy rendszer, ami nem mozog”. Ám a vallási tanítások rendkívül vitathatóak, és ez a kétely fejeződik ki a következő ironikus sorban: „és megígérte anyu is, hogy megkapod”. A dal befejezése azt sugallja – összhangban a szám erőt adó dinamizmusával –, hogy igenis van lehetőség a kibontakozásra, a révbe érésre – „egy vonalban vannak most a szíved meg az agyad” –, s erről a magaslati pontról elrugaszkodva talán van tovább, az önmeghaladás reménye kecsegtet: „én idáig jöttem, most dolgozzon a lelkem”. Hasonló remény fogalmazódik meg, de már fenyegető, sürgető hangsúllyal a Zár az égbolt című számban, amelynek refrénje így hangzik: „Igyekezz, az égbolt zár!”

Apokalipszis
(Forrás: Wikimedia Commons / Arnold Böcklin (1827–1901) )

Lovasi dalszövegeiben az egyéni és kollektív elmúlás, az egyén halála és az apokalipszis a kezdetektől máig nem pusztán újra meg újra felbukkan, hanem műveinek, mint minden jelentős műnek, a gondolati és spirituális alapját képezi. Erre vonatkozóan a legnyilvánvalóbb példa az Ágy, asztal, tévé című szám, amelyben Lovasi derűs iróniával és provokatívan azt énekli, hogy: „tisztelt nézők és rádiót hallgatók, itt a világ végén csinálnánk egy nagy fotót”, és hogy „jöjjön ki este hétre a Nagyrétre, várja önt a világ pont a végére, végére, végére, végére”.

A zenekar egy másik nagy slágerében, a Hang és fényben ez a talányos refrén hallható: „csak hang legyen és fény, sok szép halott állat, mutassa neked, hogy mennyivel jobb nálad”. Sokáig nem értettem, miről lehet szó, aztán rájöttem, hogy itt is az apokalipszis a téma. Ezen belül az állatok pusztulása és az, hogy ők azért különbek nálunk, embereknél, mert mi az élővilágot szisztematikusan megsemmisítjük. Ezt az értelmezést támasztja alá a 0 óra 2 perc című számban az sor is, hogy „bálnák, ki a partra, mindenki ezt akarja”.

Noha a Zsákmányállat sem tűnik kifejezetten apokaliptikusnak, ez a szám is a végidők figyelmeztető jövendölése, annak ellenére, hogy a Kispál és a Borz egyik legnagyobb slágere. Hogy ezzel mennyire vannak tisztában a rajongók, főleg, amikor tízezrével éneklik együtt a zenekarral elejétől a végéig, nem tudom. De ez a rész különösen mellbevágó: „és támad akkor olyan sötét, amiben az élők kezét többet nem találod, és ami elér, azt ütöd-vágod”. Ha valaki ismeri a Tibeti halottaskönyvet, akkor könnyen összefüggésbe hozhatja Lovasi szövegét a buddhista szentirat ezen passzusával: „Áthatolhatatlan sötétség áll előtted, és közepéből ijesztő hangok, fenyegetések hangzanak: »üssed«, »vágjad« és hasonlóak”. Majd a következő bekezdésben ez olvasható: „A gonosz Karma befolyására karmikus eredetű húsevők, Rákashasák vagy Démonok tülekedését látod, kik különböző fegyvereiket lóbálva ezt kiáltják: »üsd«, »vágd«! Feléd rohannak, és szinte versenyeznek, hogy melyikük ragadjon meg először. Borzalmas vadállatok árnyképei is földerengenek, melyek üldöznek. Hó, eső, sötétség, heves szélroham és hallucinációk jelentkeznek, mintha sok ember üldözne. És hangok is hallatszanak, mintha hegyek rogynának össze, mintha haragvó tenger zúgna, mintha tűzvész üvöltene, és mintha hirtelen támadt szélvihar zúgna.”

Azt hiszem, jól látható, hogy Lovasi létélménye – kulturális határokon átívelően – egyetemes, és onnan származik, ahonnan minden egyetemes emberi létélmény, a kollektív tudattalanból. „Biztos helyről régről tudom”, ahogy a Zsákmányállat végén énekli.