Ha már legutóbbi elemzésünkben úgyis előkerült az önmegszólító verstípus hagyománya, nem hagyhatjuk ki, hogy visszarévedjünk egy kicsit árnyas kamaszkorunkba, és egy akkori nagy kedvencet, mára már klasszikust terítsünk ma ki a boncasztalra. Annál is inkább, mert olvasóink javasolták, hogy foglalkozzunk a feloszlott, de el nem feledett zenekarral.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A Kispál és a Borz zenekart talán nem kell bemutatni: a 80-as évek végétől kezdtek el ismertté válni, és a 2000-es évek végéig hihetetlen népszerűségre tettek szert a legkülönbözőbb korosztályokat képesek voltak megszólítani. Azt, hogy a régi dalok mára klasszikussá váltak, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy irodalmi elemzés is született róluk – nem is tegnap. Az Iskolakultúra 1996-os 1. számában Arató László elemezte az egyik korai Kispál-dalt, a Halszív címűt.

Mi is egy korai dalt választottunk ki, az 1990-es Naphoz Holddal című lemezről a Húsrágó, hídverő címűt. A dal az ős-Kispál egyik legzúzósabb slágere. Szövege rövid és enigmatikus (már a címben szereplő két furcsa összetett szót sem nagyon könnyű értelmezni), ugyanakkor a megszólító (vagy inkább önmegszólító) forma nagyon közvetlenné és személyessé is teszi. Az egyszerű dallam magával ragadó, és a szöveget is húzza magával a dinamizmus. Meg különben is, kamaszkorunkban nem nagyon van időnk megállni és értelmezgetni. De most nincs más hátra, most van itt az ideje a szembenézésnek: hogyan is értelmezhető a szöveg. Halljuk a dalt! (A dalszöveget szokás szerint a cikk végén közöltük.)

Az első értelmezési nehézség, amin fennakadunk a címben és a dalban is szereplő két összetett szó: húsrágó, hídverő. A dal szövege sok támpontot nem ad az értelmezéshez, csupán annyit, hogy a megszólított a húsrágó és a hídverő. És mivel a két szó közül az első mindenképp egyedi alkotásnak tűnik, és a második sem túl sokféle kontextusban fordul elő, ideje előkapnunk az anyanyelvi elemzőkénket, a grammatikánkat.

A húsrágó az, aki húst rág, húst eszik, mint ahogy a porszívó az, ami a port szívja, a fűnyíró az, ami a füvet nyírja. A húsrágó megrágja a húst, azaz húsevő – még az is lehet, hogy ragadozó, de még valamilyen húst pusztító parazita is lehet. Minden esetre nem lehet egy túl békés lény. Lehet – nem vegetáriánus – ember is, lehet állat is. (Erre a kérdésre még visszatérünk.)

Húsrágó
(Forrás: Wikimedia Commons / CC BY-SA 3.0)

A hídverő szó nem teljesen egyedi alkotás. Hídverő az, aki hidakat készít, aki a hidat tartó cölöpöket leveri. Ma már azonban hivatalosan nem hívják hídverőnek a hídépítőket (hidászokat). De a szó – még ha nem is gyakori – él a köznyelvben abban értelemben, hogy ’kapcsolatokat épít, összekapcsol, esetleg kibékít egymással embereket vagy csoportokat’. A hídverő tehát békítő, kapcsolatokat építő lény.

A húsrágó és a hídverő tehát – értelmezésünk szerint – ellentétben állnak egymással. De mivel az a kontextusból teljesen világosan kiderül, hogy a két furcsa összetétel ugyanarra a személyre, méghozzá a megszólítottra vonatkozik, azt kell feltételeznünk, hogy maga a megszólított egy ellentmondásos lény, akinek két oldala, egy húsrágó és egy hídverő oldala van.

Hídverő
(Forrás: Wikimedia Commons / Civertan / CC BY-SA 3.0)

A dalszöveg elején ki is derül az alaphelyzet: a beszélő valamilyen kritikus helyzetben, valaminek a végpontján („és most nincs más, hát jöjj elő...”) megszólítja ezt a bizonyos ellentmondásos lényt, hogy jöjjön elő, és beszélni kezd hozzá. A verskezdet emlékeztet Kosztolányi Dezső Számadás című önmegszólító költeményének kezdetére, ami így hangzik:

Most már elég, ne szépítgesd, te gyáva,
nem szégyen ez, vallj – úgyis vége van –
boldog akartál lenni és hiába,
hát légy, mi vagy: végképp boldogtalan,

Az alaphelyzet megszólításából még egy tulajdonságát megismerjük a megszólítottnak: azt, hogy fél karral ölel, azaz ismét egy olyan tulajdonsággal van jellemezve, ami ellentmondásos, ambivalens jellegére utal. Aki fél karral ölel, az ölel is, meg nem is; ölel, de nem igazán.

A következő pár sorból azt is megsejthetjük, hogy miért kell előjönnie a húsrágónak:

Itt elveszett este egy bogár a testbe

Azért csak sejthetjük, mert a sorok valójában nyelvtanilag, logikailag nem kapcsolódnak, inkább valamilyen laza asszociációs kapcsolat van közöttük. Ráadásul ez a sor még nyelvtanilag is megdöccen – a rendkívül furcsa szórend azonban belső rímet eredményez (este – testbe), ezért a sor még inkább magára irányítja a hallgató figyelmét.

Hogy miféle bogárról van szó? Lehet-e ő maga a húsrágó (fenti értelmezés szerint a parazita), akit keres a megszólaló, vagy ez egy másik lény, aki a „vészhelyzetet” okozza, és aki ellen a beszélő a húsrágó segítségét kéri, akiből később az óriás lesz? – Ez nem derül ki. (Értelmezés bármelyik feltételezéssel lehetséges.)

Minden esetre a következő sorokból kiderül, hogy miért is van a beszélő kitüntetett, kritikus helyzetben:

Hogyha új trükköt nem csinálsz
Holnap kijön egy óriás
Téged megesz, engem elás
És nem csinál semmi mást
Ez a kurva nagy óriás

Azaz ki kell találni valamit (egy „új trükköt”), hogy az a bizonyos óriás, aki szintén kellőképpen enigmatikus lény, akinek szintén nem mellékelték a CV-jét, nehogy elpusztítsa mind a beszélőt, mind pedig a húsrágót. Hogy mindez miért történne, szintén nem tudjuk meg. És elkeseredünk, hogy bizony ennek semmi értelme!

És amikor idáig eljutunk az igen rövid dalban, rájöhetünk, hogy teljesen vakvágányon értelmezgettük az eseményeket; teljesen felesleges külön szereplőket feltételeznünk és sztorit keresnünk. Ugyanis a dal nem egy konkrét külső (vagy akár belső) eseménysort (lélektani folyamatot) mond el, hanem inkább egy általános életérzést jelenít meg. A húsrágó és a hídverő, a bogár és az óriás mind a beszélő, a saját magát megszólító lírai én belső harcának metaforikus szereplői.

Kispál és a Borz
(Forrás: Kispál és Borz)

Hogy ez a belső harc mennyire komoly, azt az mutatja, hogy már-már a kétségbeesés határáig viszi el a lírai ént. Ezt a refrénnek a kétségbeesetten gyerekes megfogalmazása mutatja:

Csinálj csodát, én meg elhiszem
Hogy kell egy rendszer, ami nem mozog
És megígérte Anyu is, hogy megkapod

És a refrén utáni strófában szintén folytatódik a kétségbeesett kapkodás, és az ellentmondásokkal teli feszültség: egyszerre szaladna („vágd el, és szaladj”), illetve megállna („én idáig jöttem”); egyszerre egyesítené, szinkronizálná a testet és a lelket („egy vonalban vannak most a szíved meg az agyad”), illetve választaná el egymástól („én idáig jöttem, most dolgozzon a lelkem”).

A szövegnek ez az utolsó része látszólag, logikailag a refrénhez csatlakozik a mert kötőszó miatt, valójában azonban szorosabban kötődik az első versszakhoz. Egyrészt ugyanúgy megjelenik itt is a titokzatos megszólított. Másrészt a kar motívuma, illetve a holt ág (holtág) megjelenése miatt. A fél karral ölelő megszólítottat itt arra biztatja a beszélő, hogy vágja el az a fél karját is, mert az a kar csak egy holt ág (vagy holtág) – ami meg visszautal a hídverő motívumára.

A fentiekből azt láthattuk, hogy a Húsrágó, hídverő – sok más Kispál-számhoz hasonlóan – nem elmond valamit, sokkal inkább képeken és asszociációkon keresztül megjelenít. A Húsrágó... egy valamilyen kritikus, válságos helyzetben lévő beszélő kétségbeesését, belső vívódását mutatja meg, tárja elénk egy, a klasszikus irodalomból is ismert vershelyzetben.

Kispál és a Borz: Húsrágó, hídverő

És most nincs más, hát jöjj elő
Húsrágó, hídverő, félkarral ölelő
Itt elveszett este egy bogár a testbe
Hogyha új trükköt nem csinálsz
Holnap kijön egy óriás
Téged megesz, engem elás
És nem csinál semmi mást
Ez a kurva nagy óriás

Mindentől messze, a szívhez közel
Csinálj csodát, én meg elhiszem
Hogy kell egy rendszer, ami nem mozog
És megígérte Anyu is, hogy megkapod

Mert a karod csak egy holt ág, vágd el és szaladj
Egyvonalban vannak most a szíved meg az agyad
Húsrágó, hídverő ne sírj a versen
Én idáig jöttem, most dolgozzon a lelkem