@LvT: köszönöm a választ!

@LvT: Köszi, majdnem mind megvolt a ‘ayn kivételével. :)

"És jól érzed, ha ekkor a megelőző magánhangzó elöl képzett (azaz magas), akkor a [x] ejtése is előrébb tolódik, azaz [ç] lesz belőle (mint a németben)."

Ugyanez igaz a görögre is: /x/ + /e, i/ = [çe], [çi], de a spanyolra már nem: ott a /x/ mindig [x], egyes dél-amerikai változatok (legmarkánsabban a chilote) kivételével. A /x/ ejtése inkább nyelvjárás- mint fonetikaikontextus-függő. Spanyolország középső és északi részén (legmarkánsabban Madridban) pl. nem is veláris, hanem már uvuláris; a latin-amerikai északi változatokban (pl. Mexikó, Ecuador, Peru) veláris, a déli változatokban pedig majdnem mindenhol egyszerű [h]. Mexikóban /e, i/ előtt enyhén palatalizált, de nem mindegyik beszélőnél.

Egyébként meglepő módon történetileg a palatoveláris ejtés az "eredeti", a [ç]~]x] közötti, hiszen ez egy korábbi [ʃ]-ből alakult ki -- a madridi tehát ebben (is) eléggé eltávolodott már a középkori állapottól (hangtanilag az amerikai változatok konzervatívabbak).

@nudniq: >> amikor elkezdjük ragozni, akkor megváltozik a szóvégi "néma" h, vagy lényegében marad néma? Én csak magamból tudok kiindulni, én a "méh" szó végén lényegében nem ejtem, de a "méhek" szóban már ejtem. <<

A helyzet bonyolult. Artikulált ejtés esetén, ha ragozáskor (vagy szóösszetételkor) magánhangzóval kezdődő toldalék (vagy utótag) követi a „némuló h”-t, akkor az nem némul el, hanem megmarad. A magánhangzók közti /h/-t zöngésen ejtjük (mint [ɦ]), így a kérdéses esetben is ez az „alapkiejtés”: ['me:ɦεk].

A szóvégi kötelező h-némulási szabályon kívül vagy egy másik, opcionális h-elnémulási szabály is a magyarban. Ez azt mondja ki, hogy a magánhangzók közti (zöngés) /h/ elnémulHAT, ha a következő szótag hangsúlytalan. Emiatt a ['me:ɦεk] mellett megengedett a ['me:εk] ejtés is. — De ez az utóbbi lehetőség fennáll akkor is, ha a /h/ nem esik a szótő végére, azaz <pihe> = ['piɦε] vagy ['piε], <bohó> = ['boɦo:] vagy ['boo:].

.

>> A "doh" végén majdnem ugyanolyan "kemény" h-t ejtek, mint a "pech" szó végén, de valahogy mégsem ugyanaz. <<

A németben is van az ún. Ach-laut [x] és az Ich-laut [ç]. Az előbbit hátul a kemény ínyen képezzük, mint a /k/-t, au utóbbit pedig előrébb, a lágy ínyen, mint a magyar /ty/-t. A magyar /h/-t [x]-ként ejtjük a szó belsejében mássalhangzó előtt, illetve a szó végén (ha nem némul el). És jól érzed, ha ekkor a megelőző magánhangzó elöl képzett (azaz magas), akkor a [x] ejtése is előrébb tolódik, azaz [ç] lesz belőle (mint a németben).

NB. A szóvégi /h/ jellemzően akkor némul el, ha magas magánhangzó előzi meg, és akkor marad meg, ha mély magánhangzó után áll. — Neves kivétel a <juh> [ju] szó.

"Al-kitab al-muktaszár fi-hiszáb al-dzsabr val-mukabala" - az efféle magyar átiratok születésén mindig elgondolkodom, mert szemmel látható, hogy nem valami nyugatiból lett koppintva, és hogy nem is tudományos átírásból. De akkor vajon milyen alapon lesz hosszú néhány magánhangzó, és milyen alapon nem? Szép szabályos, OH-huwiki magyarossággal ez "al-kitáb al-muhtaszar fi hiszáb al-dzsabr va-l-mukábala".

Adalékként pedig megnéztem az EI2 (Encyclopaedia of Islam 2. kiadás) vonatkozó cikkét - IV. kötet, pp. 1070-1., Juan/Joan Vernet tollából) azt állítja, hogy bizonyos Sevillai János már "Liber alghoarismi" címmel tette át az indiai számokkal való szorzásról és osztásról szóló kötetét. Az első lépést al-Khwára/izmi és az algoritmus között eszerint már ő megtette (bár az explicite nem szerepel a cikkben, hogy ő lett volna az első, aki ilyeténképp írta át..)

Tegyük hozzá, hogy Al-Khwarizmi úr a neve alapján feltehetően Hvárezmből származott, vagyis szegről-végről a magyar kálizok rokona lehetett. :)

www.nyest.hu/hirek/kalizok-magyarorszagon

Arabul nem tudok, habár minden nap hallom. A min. 5ooo éves akkád leszármazottja a héber. A héber és az egész térségben közlekedőnyelvvé vált arám nyelvjárások kb. 4ooo évesek. A héber, az arám- és a római korral kb. egyidős arab nyelv mássalhangzó vázai ugyanazok. S mivel mindhárom flektál (jelentés differenciálására, majd később nyelvtani funkciók ellátására is folyton csereberéli a magánhangzókat), a jelentést kizárólag a 3 nyelvben KÖZÖS mássalhangzó vázak hordozzák.

A nem-sémi gyöknyelvek (finn, magyar, dravida, stb.) ragozóvá váltak. Ez a nyelvi fejlődésnek egy későbbi fokát, a sémi típusú nyelvállapottól való elválást jelenti. A ragozó nyelvek a flektálásnak inkább csak az értelem differenciáló funkcióját tartották meg (nyal, nyál, nyel, nyél, nyíl, nyől, nyól-tesz(8), nyúl-ik, nyúl) - de a nyelvtani funkciókat már a ragozás látja el.

@nudniq: A lágy H-t tartalmazó magyar szavak beazonosításán, a ragozott alakok kiejtésén (persze az MTA ezt sem kutatja) már lehet vitatkozni, de a tény megmarad: a magyarban is kétféle H van. A puszta "doh" szót senki nem használja, csak "dohos" alakban, tehát a "doh" H-jának keményebb kiejtése - a "düh" analógiájára, helytelenül - csak képzeletbeli. Mert a két szó, még a magyar etimológia szerint is, eltérő eredetű. Segítek: a héber doeh (lágy H-val) = lebeg, elszáll (szláv: lélek), a düh pedig, szintén héber rokonszavakból: dohi (normál H-val) = hullám, morajlás, dohe = ELTASZÍT. (A finn düh = viha:-).

@LvT: amikor elkezdjük ragozni, akkor megváltozik a szóvégi "néma" h, vagy lényegében marad néma? Én csak magamból tudok kiindulni, én a "méh" szó végén lényegében nem ejtem, de a "méhek" szóban már ejtem. (Legalábbis azt hiszem magamról,h ejtem; de nem tudom rendesen megfigyelni, mert amint elkezdek rá figyelni, nem lehetek biztos benne,h nem kezdem-e pont ettől másképpen ejteni.)

A "doh" végén majdnem ugyanolyan "kemény" h-t ejtek, mint a "pech" szó végén, de valahogy mégsem ugyanaz. Valahogy mást érzek a torkomban, amikor a két szót kiejtem. Lehet,h ez csak "hangrendi" kérdés? (Mert mintha az a része a nyelvemnek, amivel csinálom, magashangrendű szóban előrébb van, mint mélyhangrendűben. Vagy ezt is csak belemagyarázom magamnak?)

@Sultanus Constantinus: Al-Ḫwārizmī (الخوارزمى) niszbájában (származási nevében) <خ> [x] hang van, hasonló, mint a magyar <doh> [dox] szóban. A klasszikus arab az alábbi laringális hangokat ismeri:

- <ء> [ʔ] – (’) hamzaẗ

- <ح> [ħ] – ḥā’

- <خ> [x] – ḫā’

- <ع> [ʕ] – ‘ayn

- <غ> [ɣ] – ġayn

- <ق> [q] – qāf

- <ك> [k] – kāf

- <ه> [h] – hā’

Ui. A méh, juh, céh, doh, pihe, bohó szavakban barátok közt is három különböző módon ejtjük a <h>-t. – 1. Nem ejtjük: méh, juh, céh (egyeseknél: pihe, bohó) – 2. [x]: doh – 3. [ɦ]: pihe, bohó. Ennyit a „lágy h”-ról.

@Krizsa: Értem. Szerintem akkor ilyen "lágy h" nincs az arabban.

Itt meghallgathatod, hányféle h-szerű hanggal ejtik a spanyol mujer 'nő' szót az egyes nyelvjárásokban (a [muχer]-től kezdve a [muçer]-ig minden van): hu.forvo.com/word/mujer/#es

@Sultanus Constantinus: A magyarban is kétféle H van, csak külön betűjük nincs. Lágy, alig (vagy nem is) hallható H van a méh, juh, céh, doh, pihe, bohó, stb. szavakban. A magyar szavak többségében pedig normál H van.

@Krizsa: Nem tudom, mit értesz "lágy h" és "normál h" alatt. Az arabban van egy olyan h, amely a magyar h-nak felel meg, van egy faringális h (az átírásban vagy áthúzzák a szárát vagy egy pontot tesznek alá), aminek "élesebb" a hangzása, és van egy uvuláris, amit a kh-val szoktak átírni (pl. a ge/gi/j-t így ejtik a madridi spanyolban is).

Nyilvánvaló, hogy az ősibb héberben is ugyanaz a három H van: lágy H, ami gyakran le-kiesik, "normál" H és a K/Ch. Itt valszeg ez utóbbi, és az zöngésült G-re. (W aligha volt ott - ez csak amatőr átírás lesz - hanem annak egy O / U elődje.)

Azt nem tudom, hogy a három arab h-szerű hang közül melyik volt eredetileg a szóban (mert ugye a magyar átírás ezeket nem különböztetjük meg), viszont a [χwa] > [γo~go] eléggé általános, nem kell hozzá különösebb trükköt feltételezni, főleg egy idegen átvételben. Vagyis fonetikailag sincs vele semmi gond. (A [w] > [g] pedig szintén eléggé ismert változás.)