Előző cikkeinkben láthattuk, milyen körülmények között születik Bölöni Farkas Sándor (1795–1842) észak-amerikai utazásának terve és az utazást követően milyen sors vár nyomtatásban kiadott útirajzára. Láthattuk azt is, milyennek látta a szerző az 1831-es év Alsó- és Felső-Kanadáját – a francia és az angol nyelvű brit Kanadát. Az alábbiakban pedig a Niagarához kísérjük el a szerzőt – ami szintén sokat változott 1831 óta.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Egy erdélyi turista a Niagaránál 1831-ben

Bölöni Farkas Sándor a Niagarához való megérkezéskor már fogadók kiépített rendszerét találja, noha a táj szépségén és eredeti vad állapotán a beépítettség ilyen foka érezhetően még nem ront:

A Niagara körüli fogadók oly pontokra építtettek, honnan mindenikből kinézés van a zuhatagra. […] Borzasztó mély mormolás hallatszott fel; magos párafelleg emelkedett s tornyodozott lebegésében a mélység felett; egy tenger zuhant le a szirtek tetejéről, s alatt téjszín habözön pezsgett és hánykolódott a szikladarabok közt!

(416. oldal)

A Table Rock 1850-es leomlásának korabeli ábrázolása
(Forrás: Wikimedia Commons / Josiah Gilbert Holland)

A szerző a fogadóból a Niagarával kapcsolatos akkori legközelebbi turisztikai célponthoz, az úgynevezett Table Rockhoz megy, ahonnan jól belátni a zuhatagot. A szikla nevét asztal formájú alakjáról kapta; a 19. század folyamán a természetes erózió következtében többször is leszakadtak darabjai. A talán leglátványosabb omlásra 1850-ben került sor, amikor egy, a Table Rockon megálló szekér alatt szakadt le a szikla kb. egyharmada. További omlásokat követően maradványait végül 1935-ben lerobbantották.

A természet eredeti vadságában hagyva, de néhol a fák közül megpillanthatni az esés különböző részeit. Vezetőnk azon pontra vitt elébb, melyet „Table Rock”-nak neveznek. Egyszerre a zuhatag irtóztató partjain álltunk, s az óceán képe egész dühében s borzasztó hánykódásai közt tűnt fel emlékezetemben! […]

Elnémulva s azon bánattal hagytam el e helyet, hogy amit itt láttam s hallottam, soha elbeszélni, sem leírni nem leszek képes. Azon festések és rajzolatok, melyeket eddig a Niagaráról láttam, csupa mázolásoknak tetszettek az eredetihez képest, s minden leírás hasztalan hozzávetés és utánozása a valóságnak.

(416–417. oldal)

A Patkó-vízesés eróziója
(Forrás: 4hours1000places.com)

A táj – nem utolsó sorban a beépítéseknek köszönhetően – sokat változott 1831-hez képest, akár a toponímia, de bizonyos dolgok máig felismerhetőek (ugyanakkor mások teljesen eltűntek).

Iris Island, Manchester

A Niagara-folyó Bölöni Farkas Sándor látogatásakor az akkor Manchester nevű településnél (ma Niagara Falls, New York, USA) két részre ágazik a Kecske-sziget körül (melyet Bölöni korát megelőzően Iris Island néven is ismertek).

A zuhatagnak az Egyesült Státusok felőli partján Manchester nevű csinos falu áll, mintegy 1400 lakossal. Az épületek szinte mindenütt újak, a fogadók különösen pompások.

(420. oldal)

Karl Bodmer: A Niagara-vízesés (1832 körül)
(Forrás: Wikipédia)

A Bölöni Farkas Sándor által itt említett Manchester jelenleg egy kb. 50000 fős település New York államban, Niagara Falls néven. Érdekesség, hogy a kanadai oldalon levő települést szintén Niagara Fallsnak hívják, és mintegy 83 ezer lakosa van.

Bölöni így ír benyomásairól, amikor a Niagara-folyó körbeölelve a Kecske-szigetet leomlik :

Mint a zúgó elkezdődik, a folyam közepén áll az úgynevezett „Kecske-sziget” (Goat Island), melynek felső részénél kétfelé oszlik a folyam, s az egyik ága formálja a kanadai cataractát, mely „Lópatkó”-nak is neveztetik, a más ága az amerikait. A sziget végén alol oly zúdulással halad a szirtek közt, mint a malomzsilip vize sebessége, s omlik le a 174 láb meredek szikláról a mélységbe. A leomló mennyiség Európa akármelyik folyamánál kétszeresen több.

(417. oldal)

Az erózió miatt a vízesés már kicsit máshol van, mint volt Bölöni Farkas korában, de az arányok nagyjából ugyanazok.

A Niagara-vízesésnél megállapított nemzetközi határ 1819-ben. Jól látszik a Table Rock, a Lópatkó-vízesés, az amerikai oldal vízesései, a Kecske-sziget (akkori nevén Iris Island) s az Egyesült Államokban levő Manchester városa, mely ma a Niagara Falls nevet viseli
(Forrás: Wikimedia Commons / Peter B. Porter, Anth. Barclay, William A. Bird, and David Thompson)

A Kecske-sziget által két ágra osztott zuhatag vize az amerikai parton nem oly nagy mennyiségű ugyan, mint Kanada felől, de sokkal magosabbról s egyenesebben zuhan le. […] A Kecske-sziget mintegy 72 hold. Egész vadságában van hagyva, csak néhol ösvények vágattak.

(421. oldal)

Légifelvétel a Niagara-vízesésről
(Forrás: Wikimedia Commons / Duke / CC BY-Sa 2.5)

A 19. század első harmadának korai turizmusa és napjaink világa közt azért más hasonlóságok is vannak. Az egyik ilyen nem más, mint a ma az Utazás a vízesés mögött (Journey behind the Falls) néven ismert szervezett kirándulás.

Chateaubriand és Bölöni

A Journey behind the Falls előfutárának talán első magyar származású turistája óvatosan és a természet iránti kellő alázattal közelít a látványossághoz:

De a legpompásabb, vagyis legirtóztatóbb nézlet a zuhatagot alólról szemlélni. A parton vezetők laknak, kiknél köntösöket lehet találni a lemenetelre. Felöltöztünk egészen viaszosvászon köntösbe; mint valami zsákot egybekötöztek, s csak szemünknek maradt helye. A mélységbe levezető csigagrádics egészen be van fedve, hogy menetel közben a gyengébb fejűek meg ne szédüljenek. Mint egy kútba ereszkedve, mély zúgás közt soká kerengtünk a grádicsokon, míg végre a zuhatagon alól mint egy 30 ölnyire kiértünk a világosságra. De mily nézlet bámítja el itt egyszerre minden érzékeinket!

(418. oldal)

Nem minden indok nélkül visszafogott és óvatos az erdélyi utazó: szeme előtt ott lebeg Chateaubriand esete:

Lépegettünk közelebb a nagy tömeghez, de a közelítés szikladarabok közt borzasztó és veszedelmes. Vezetőnk minden lépten intette a vigyázatot, s igenis elevenen képzeltük az itt történni hallott szerencsétlenségeket, és hogy Chateaubriand is itt törte volt el karját.

(418. oldal)

Anne-Louis Girodet de Roussy-Trioson: François-René de Chateaubriand (1768–1848) – 1808 után
(Forrás: Wikimedia Commons)

François-René de Chateaubriand francia arisztokrata családból származó író és politikus, akiről itt Bölöni Farkas Sándor megemlékezik, 1791-ben utazott Észak-Amerikába. Utazásairól és a Niagara-vízesésnél elszenvedett balesetéről 1827-ben megjelent Voyages en Amérique et en Italie (Utazás Amerikában és Itáliában) című útleírásában számol be, és később, immár posztumusz Mémoires d’outre-tombe (Síron túli emlékiratok) című, 1848-ban megjelent kötetében. A vízesés mögött tett utazás végén Bölöni ezt írja:

Midőn megint felértünk a partra, viaszos köntösünk mellett is egészen ázva voltunk, s elménk és képzelődésünk tele oly képekkel, milyenekre ritkán találtunk az életen által.

(419. oldal)

Journey behind The Falls
(Forrás: Wikimedia Commons / Vassgergely / CC BY-SA 3.0)

S ha már a Niagaránál jár, Bölöni figyelmét nem kerülik el a helyhez köthető furcsa és hihetetlen kalandokról szóló történetek.

Történetek a Niagaráról

A 19. századtól kezdve már sokan kísértették a sorsot, amikor úgy döntöttek, szembszállnak a Niagara erőivel. Amikor Bölöni megérkezik a térségbe, ilyen esetekre már bőven hall példát:

Többféle történetek tették nevezetessé még a Niagarát. […]

1827-ben egy vad mulatságot csináltak itt némely vendégek magoknak: a Michigan nevű schoonert mindenféle vad- és háziállatokkal megrakták, gőzhajóval a zúgó kezdetéig vontatták, s ott sorsára bocsátották. Temérdek néző volt gyűlve. Az első zúgón szerencsésen általment a hajó, de a másodiknál megakadt egy szikladarabban, s árboca eltört. Ott állott egy ideig, de hamar meggyőzte az ár, s sodorta a mélység felé. Egy medve kiszökött itt, s szerencsésen kiúszott. Azonban lerohant a hajó, anélkül hogy a hirtelen zuhanás közt látni lehetett volna. Nehány pillanat múlva fenn libegtek az örvény színén dirib-darab forgácsai. Csak egy macska s egy lúd jöttek fel életben a víz színére. 1829-ben a híres ugró Patch Sámuel egy lajtorjáról, 125 lábnyi magosságról beugrott az örvény aljánál, s szerencsésen kiúszott. De csakhamar megadta merészsége árát, új próbát tett a genessei-nél, beugrott a mélységbe, s soha többén fel nem jött.

(423. oldal)

Sam Patch ugrása a Niagara-vízesésnél
(Forrás: all-that-is-interesting.com)

Sam Patch, az első igazán híres amerikai kaszkadőr (1799–1829) nem sokkal a Niagaránál sikerrel végrehajtott ugrását követően egy másik mutatvány során leli halálát. Ennek ellenére Bölöni Farkas kellemes emlékekkel, talán nem kevésbé lenyűgözve hagyja el a Niagara vidékét. Így ír:

Úgy látszik, a természet a Niagara környékét naggyá és széppé is tette. Óriási sziklák formálják a víz partjait; számtalan nemű virág nyiladoz minden lépten; a buja fű örökös párák által tápláltatva a legszebb zöld színben virít. Platanusok, cédrusok, szabadon nőtt diófák zöldellenek, s a temérdek vastagságú szőlőtőkéken vadon teremnek a legszebben kékellő gerezdek. Ha szabad konstitúció, kedvező éghajlat, termékeny föld boldoggá tehetnek valakit, itt mindazt feltalálja , s még csak víg elme, könnyű vér és tiszta lelkiismeret kell, hogy e helyen a legboldogabb legyen az ember.

(423. oldal)

A táj és az eltérő politikai kultúra iránti lelkesedés akkor igazán szembeötlő, ha összevetjük a Bölöni Farkas egy későbbi, 1835-ös naplóbejegyzésével, melyet már Erdélybe visszatérve ír, 1835. február 11-én:

Nem pirul-e soha szebb hajnala a magyarnak? Hiába dobogott-e érette ennyi szív? Hasztalan volt-e ennyi tiszta szándék, ennyi buzgó igyekezet? És a még tiszta lelkű ifjúságnak annyi szent hevületi is? És, ó teremtő, imádságinknak buzgó felfohászkodásit sem bocsátottad-e zsámolyod eleibe! Mi csak a te örök törvényeidet, a természetnek szent törvényeit akartuk visszavívni magunknak. Mi csak az igazságnak szent uradalmát óhajtottuk. Mi csak szabadok akartunk lenni, hogy a szabad embernek tiszta hálája dicsőítsen tégedet. És íme, ó teremtő, megcsüggedve ingadoz hitünk. A mi türelmünk lankadoz, s hibáztathatsz-e, ha sújtolásidnak hosszas, súlyos szenvedése alatt elfáradva, a kétségbeesettnek elkeseredett pillantásival tekintgetünk fel hozzád, enyhületért – vagy vesztet kérni.

(556–557. oldal)

Az „egykönyvű író”, ki hazájába visszatérve bátran kiadta észak-amerikai útirajzát, mely a kortársak elismerését és a cenzúra nemtetszését is kiváltotta, csalódottan állapítja meg, hogy míg minden adottsága és minden igyekezete ellenére e hon mégsem a vágyott, óhajtott, csodált és irigyelt ígéret amerikai földje. Az 1830-as évek közepén legalábbis semmiképp.

Felhasznált irodalom

Bölöni Farkas Sándor: Napnyugati utazás – Napló. Helikon Könyvkiadó, Budapest, 1984.