Április negyedikét évtizedeken át hazánk felszabadulásának ünnepeként ünnepeltük: a hivatalos változat szerint ekkor űzte ki a Vörös Hadsereg az utolsó német katonát Magyarország területéről. Ma már persze tudjuk, hogy valójában erre az eseményre még néhány napot várni kellett, és szabadon beszélhetünk arról, hogy a felszabadulás egyben egy új megszállás kezdetét is jelentette. Tény azonban, hogy a béke beköszöntének akkor is örülni lehetett, ha a jövő nem tűnt felhőtlennek. Arra azonban még eltelt néhány év, amíg bízni lehetett valami jobb eljövetelében – sőt, tulajdonképpen 1956-ig élhetett az a remény, hogy hamarosan véget ér a szovjet megszállás.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A felszabadulás élményéről persze rengeteg irodalmi mű született, de ma már bajban lennénk, ha ilyeneket kellene felsorolnunk. Máig leginkább talán Karinthy Ferenc Budapesti tavasz című regénye őrződött meg emlékeinkben, az is nagyrészt a belőle készült filmnek, illetve annak köszönhetően, hogy ezt a Magyar Televízió rendszeresen vetítette. Maga a regény ma aligha lehet bárki számára meghatározó olvasmányélmény, de – talán némiképp meglepő módon – nem is kell kínosan éreznünk magunkat olvasása közben. Bár szerkezete kissé esetlen, és az sem világos, hogy tulajdonképpen mi is lenne az a mélyebb tartalom, melyet az író a művével sugallni akar (iskolásan fogalmazva: „mi a mű mondanivalója”), a könyv stílusa kellemes, és a történet sem mondható unalmasnak. Számunkra most persze azért érdekes a mű, mert nyelvi, nyelvészeti vonatkozásokat is tartalmaz.

A felesleges tudományok doktora

Kezdődik mindjárt azzal, hogy a főhőse egy nyelvész, pontosabban egy nyelvészhallgató. Pintér Zoltán a háború előtt magyar nyelvet és irodalmat tanult a budapesti egyetemen (a filmben viszont történész lesz belőle, aki Budapest történetét tanulmányozta). A regény kezdetén katonatársával, Gazsó Bertalannal érkezik Budapestre „szabadságra” (a Pintér által hamisított dokumentumokkal). Nem sokkal azután, hogy a fővárosba érnek, a Vörös Hadsereg bekeríti a várost, és nekik bujkálniuk kell addig, míg az ostrom véget nem ér (papírjaik csak néhány napra szólnak).

Az Erzsébet híd maradványai az ostrom után
(Forrás: A Wang folyó versei)

Pintér nyelvész mivoltának egyetlen jelentős szerepe van a regényben: mivel szakdolgozatában a magyar nyelv szláv jövevényszavairól is ír, megtanult oroszul, és e tudásának a regény során néhányszor hasznát veszi. Kétségtelen, hogy az amúgy is önéletrajzi elemekre épülő regénynek ez a motívuma Karinthy Ferenc életéből származik: az író maga is a magyar nyelv jövevényszavaival foglalkozott, igaz, az olaszokkal. (E munkájára talán egyszer még visszatérünk.) Az azonban kissé sántít, hogy a magyar nyelv szláv jövevényszavainak tanulmányozásához meg kellene tanulni oroszul.

Először is, a magyar az orosszal (pontosabban a mai orosz, belorusz és ukrán közös elődjével, az óorosszal) csak nagyon korai szakaszában, még a Kijevi Rusz szomszédságában, a honfoglalás előtt érintkezett. Igaz, ez éppen az a kor, amikor az első szláv jövevényszavak kerülhettek a magyarba, de ennek tanulmányozásához nem a mai orosz, hanem az ószláv nyelv ismeretére van szükség (az óorosz ebben a korban még közelebb állt az ószlávhoz, mint a mai keleti-szláv nyelvekhez). Az oroszból ezután hosszú időn át legfeljebb közvetítéssel kerültek be a magyarba szavak (mint például a kozák, a szamovár), nem egyszer kerülővel, például a németen keresztül. Közvetlenül az oroszból inkább csak később, a regény időpontját követően vettünk át szavakat. A magyar nyelv szláv jövevényszavainak tanulmányozásához sokkal fontosabb a környező szláv nyelvek, elsősorban a szomszédos délszláv nyelvek (szerb-horvát, szlovén) és a szlovák ismerete. (Egyébként az olasz jövevényszavak kutatásához sem a mai olasz irodalmi nyelv, sokkal inkább az északi-itáliai, különösképp a Velence környéki nyelvjárások ismeretére van szükség.)

Előrenyomuló szovjet csapatok Budapesten
(Forrás: Wikimedia Commons)

Másodszor nem igaz az, hogy a nyelvtörténeti tanulmányokhoz beszélni kellene az adott nyelven. Természetesen minél inkább ismerjük az adott nyelvet, annál nagyobb esélyünk van az esetleges jövevények felismerésére – ám az ilyesfajta munkálatok tipikusan nem úgy folynak, hogy a nyelvész ül a karosszékében, és szavakat mormol, hátha valamilyen összecsengést sikerül felfedeznie. Ez a munka sokkal inkább szótárakkal folyik, már csak azért is, mert könnyen lehet, hogy a szó akár az átadó, akár a befogadó nyelvben (vagy akár mindkettőben) csak ritkán használt, a nyelvjárások szűk körében előforduló szó, mellyel jó eséllyel akkor sem találkozunk, ha már nagyon alaposan ismerjük a nyelvet. Annál, hogy az adott nyelven jól kommunikáljunk, sokkal nagyobb szükségünk van arra, hogy jól ismerjük a nyelv történetét, és ki tudjuk következtetni, hogy a mai szóalakok mögött milyen régebbi formák rejtőzhetnek.

Összefoglalva tehát elmondhatjuk, hogy igen valószínűtlen, hogy a negyvenes évek végén egy magyar egyetemista azért tanult meg oroszul beszélni, mert a magyar nyelv szláv jövevényszavainak tanulmányozásához volt szüksége erre. Az persze elképzelhető, hogy ha már beletanult egy kicsit a szláv nyelvekbe, valamelyik nyelven gyakorlati tudásra is szert akart tenni. Kérdés azonban, hogy hol szerezhetett ilyen gyakorlatot Budapesten. Ha ki akarjuk zárni, hogy a kommunistákkal tartott kapcsolatot, akkor leginkább talán az orosz emigránsok kerülhetnek szóba, esetleg olyanok, akik az első világháború folyamán hadifogságban sajátították el a nyelvet. Ilyen volt például Zsirai Miklós, a nagy hatású Finnugor rokonságunk című tankönyv szerzője, aki a képzeletbeli Pintér Zoltánt akár taníthatta is.

Az orosz nyelvismeret ilyetén indoklása azért is furcsa, mert mint kiderül, szakdolgozatának témája a reformkor magyar nyelve. Tény, hogy a reformkorban is használtunk szláv eredetű szavakat, de erre a korszakra nem jellemző a szláv (pláne orosz) szavak átvétele. Egy jelenetben Zoltán tudományos munkája közben is felbukkan, amint céduláit rendezgeti. Név nélkül Szerb Antalt idézi: „bölcsész vagyok, a felesleges tudományok doktora”.

Egy visszaemlékezésben némi finnugrisztika is felbukkan:

[...] Zoltán Turnovszkynéval beszélgetett, s elmagyarázta neki, hogyan következtette ki a tudomány, állat- és növénynevek egybevetésével a finnugorok volgai hazáját.

Persze a volgai őshazán azóta már túllépett a tudomány.

Ostrom után. Kilátás a Budavári Palota tornyából
(Forrás: Wikimedia Commons)

Kik azok a fasiszták?

A könyvben azonban Zoltán nyelvész voltától függetlenül is érdekes nyelvtörténeti adatra is bukkanhatunk. Sokszor vitatéma az, hogy ki a fasiszta és ki a náci: sokan helytelennek tartják, ha a németekről valaki mind fasisztákról beszél. A regény rávilágít e szóhasználat gyökereire:

Gazsó füstöt fújt. – Haragudni kell a fasisztákra. A többi magától megy...

Zoltán fölfigyelt e szóra, amelyet sosem hallott Gazsó szájából.

A magyar sajtó nemzetiszocialistáknak nevezte a németeket meg a nyilasokat: a fasiszta kifejezést ebben az értelemben csak a moszkvai rádióból ismerte. A nácikat a baloldali mozgalom hívta így: valószínűnek látszott, hogy Gazsó most ennek az embereivel került valahogy össze.

Karinthy nyelvtörténeti megállapítása, miszerint a fasiszta ’náci’ értelmű használata a baloldalon indult el, meggyőzőnek tűnik, hiszen az oroszban a mai napig ezt a szót használják általában minden szélsőjobboldali megnyilvánulással kapcsolatban. (Sőt, tulajdonképpen minden olyan cselekedettel vagy gondolattal kapcsolatban, melyet embertelennek és igazságtalannak tartanak, vagy annak igyekeznek feltüntetni.) Könnyen előfordulhat, hogy ez a fajta használat már a háború előtt átszivárgott a magyar nyelvbe, méghozzá a Moszkvával kapcsolatban álló illegális kommunista sajtó útján.

Írás, oktatás

A regényben egy írástörténeti adalékra is bukkanhatunk:

Az egyik csoportképet különösen szerette: az évzáró ünnepélyen apró fiúcskák álltak, ültek és guggoltak három sorban a tanítónő körül, az egyik gyerek palatáblát tartott: III/B. A fénykép aljára nem az újonnan bevezetett zsinórírással, hanem a régi, árnyékolt betűkkel írták oda: „Az édes Piroska néninek szeretettel, 1935. jún. 12.”

Könyvekről olvasna?

További könyvismertetések a nyesten!

A zsinórírást a harmincas évek második felében vezették be, és egyes források szerint párhuzamosan többféle írást is oktattak. Kissé rejtélyes miért érzi Karinthy olyan fontosnak az írástípus megjelölését: egyfelől 1935-ben még be sem vezették az új írásmódot, tehát természetesnek kell lennie, hogy az ebből a korból származó képen nem zsinórírás van. Másfelől viszont 1945-ben még a régi írásmód sem lehetett annyira idegen, hogy szembeötlő legyen – a felnőttek többsége még ezt tanulta, ráadásul feltehetően még mindig voltak tanítók, akik akkor is ezt oktatták.

Az új írásmód egyik korabeli tankönyve

Ma mindenesetre már nem sok minden emlékeztet minket erre a reformra – köztük az egyik ez a regény.